Új színeket adok!

Régi, beszáradt festékeim magamhoz veszem, egy kis vízzel felhígítom és újra festem életem színeit. Nem megfakultak, már összefolytak és besötétedtek. Nem láttam már rajta a napfényt sem, mely nem régen még vakítóan tükröződött rajta és önkényesen húzta össze szemem, hogy pilláimon át a színek életre keljenek.
Most újra festek mindent, új színeket adok a képnek. A Nappal kezdem, s aranyat használok hozzá. A szivárvány sem kell már, hiába szépek a színei, könnyeken tört meg a sugár. Nézzük, mi van még! Fehér lesz a tiszta gondolat, a szeretet, melynek gyökere átfonja világom. Szerteágazva fut, mint megannyi ér testünkben, és mindig, és mindenhol életet teremt. Sárga a Nap mosolya a réten, tengernyi apró virágát bontja amerre szem ellát, illatát a lágy-kék szellő hordja szét szívekbe. Vörös a vágy, mely testből tör testbe, hogy forrón eméssze a pillanatot, melyben lángoló szeretőként a mindent adja. Megpihenve türkiz takaróját a nyugalom teríti majd szét, selymes kelméje simogatva fedi a titkot. Barna? Az erő, mint évszázadok óta rendíthetetlen fa, melynek zöldben úszó árnyéka lehűt haragot, fájdalmat. De nem hagyhatom a feketét, mert  éjsötét kell az álmokhoz, s hogy láss, gyémánt lámpásokkal hintem tele az eget.
Ugye szép lett az új kép? Már ragyognak benne a remény fényei.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés