Meghal az Éden

Emlékbe bújok előled, érted
Hiányod egyre erősebben érzem
de valami megváltozott
meghalt az Éden
szürke, koszos habok
kúsznak a kékre
villámmal osztoznak
a hatalmas égen

S hömpölyög a tegnap a mába
Csobban a szavak hatalmával
Őszintén hazudnak
kegyesen pusztítva reményt
és mert nem látlak
szemem már légbe néz

Egyre tűnsz a távolba
Érzem, elveszítem arcodat
szemed fényét, mely már nem nevet...
Hidegen dönt romba álmokat

Lassan jött szerelemnek
lassú a halála
Görcsösen kapaszkodik
a régmúlt mosolyba
Fájdalmasan kínoz
könnyekkel marasztal
de pazarolja csak, már minden hiába

Érzem, távolodsz tőlem
s nem tarthatlak vissza
Csak reménykedek,
hogy megtartol magadban
Hogy ott leszek beszőve
gondolatodban, agyadban,
kószán behálózva
az elmúló napokban
s a baglyok nappalában
mikor szemed csukva van

Mint vírus a testben
de örökké lappangva
megfertőzve a szíved
a szerelem-vággyal
mindig nosztalgiázó
engem őrző álommal

Halk hang: Valaki sír
mint én is tettem rég.
Vagy én lennék megint?
Szorít a csüggedés
rémült percekbe liheg
hogy jó a volt, de nincs
mert mi volt, emlék lett
s az ölelés lopva távozik,
sietve madárszárnnyal
az égre ágaskodik,
egybeolvad a távollal...
Ne is nézd! Már nem látni

Ha volt egyáltalán
s nem csak a képzelet szülte...
Ugye volt? Nem
csap be a képzelet!

De nem tudom a múlt meddig tart
hogy búcsúzni fogsz-e még
Az utolsó nap után majd
a semmi marad? S csupa emlék
Mert azoktól meg nem foszthatsz
s bár sivár néha, de mégis szép
megtagadni szíved sem tudja
lelkünkben mélyen él

Csak vers maradsz, szerelem
Csak keserűség, boldogság
Felemeltél szíveddel
és megölted a magányt
de elengedted kezem
nyirkos lett a parázs
már nem látom szemedben
Érzem, tovaszállt

S hiányod egyre erősebben érzem
szívembe marja rút nyomát...
Valahogy meghalt az Éden
s szemem hiába keres
már nem talál

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés