Ránézek a képre és látom, ott a tetszik gomb. Rákattintanék…akár ezerszer is…naponta. Tetszik? Hogy ne tetszene? Te vagy azon a képen. Tetszik mind a három kép. De ez különösképp. Ezt első látásra szerettem. Még egy gomb: ’Hozzászólok’. Persze, hogy hozzá(d). Mindig beszélek hozzád olyankor gondolatban. Elmondom, hogy szeretlek, hogy hiányzol, és hogy ezen a képen ahogy a szádra nézek, megkívánom a csókod. Szeretnélek megérinteni, simogatni az arcod…Mosolygok, mert jó érzés rád nézni. Olyan távol vagy és annyira vágyok már egy ölelésedre, mégis boldoggá tesz már az is, hogy ha csak írsz nekem. Bolond vagyok?... Lehet. Így szeretni? Távolból? Mikor tudom, hogy nem lehetsz velem…Mégis boldog vagyok, hogy vagy nekem, hogy ismerhetlek és szerethetlek. Mostanában többször hiányzik nekem az a barát, akit már szerettem, de még csak barát volt…Akkor, régen…Beszélgettünk sokat, mindig meg tudtál nevettetni…Ott voltál a kis szobámban és imádtam, hogy ott vagy mellettem. Most is imádnám. Ha mellettem lennél. Ha átölelnél, hosszan, és nem történne semmi, de semmi több. Ha annyit mondanál csak, hogy ne féljek, mellettem vagy…mert mellettem akarsz lenni.

De mindezt hiába mondom el egy képnek, akkor is, ha azon a képen te vagy. Inkább csak nézlek tovább, és gondolatban végigsimítom ujjaimat az arcodon.