Már reggel is besütött a Nap az ablakomon, és mosolygott rám. Nyugtató fénye járta át lelkem egész nap. A megszokott hiánya a tegnapnak már nem éget. Csak remél. Reméli a holnap melegét. Egy-egy gondolatom megkérdi még, hogy lát-e szemem újra egybefonódni baráti mosolyt arcunkon…

Aztán sötét felhők kúsznak a Napra. Hiába erőlteti fényét ,nem jut át rajtuk. Csak látszat, hogy nem hull az eső. Hull, szakad, sőt…vihar tombol. Mert valaki elhozta a fellegeket. Nem kímélve már majdnem nyugvó lelkem.

Olyankor félek. Nem a vihartól. Inkább attól, hogy egyedül hiába küldeném a felhőket. Nem elég erős a hangom, nem hallja a Nap, hogy fényét hívom. Félek, hogy nem segít már többé csupán a gondolat…mert félek, egyedül hagyod megvívnom a felhők harcát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés