Fazekas Anna: Öreg néne õzikéje.

Mátra alján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívõ, dolgos, derék,
tõle tudom ezt a mesét.

õzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidõlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbeveszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellébúvik a zugolyba,
tanultak õk emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az õz-bálba.
Vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzávaló kedve.

Barna szeme bús szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhõk alatt.

Esti szellõ ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza gida pajtás!"

Könnybelábad az õz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fõ, puha pázsit,
tarka mezõ száz virága
õz testvérkét haza várja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellõ,
kék ég alján futó felhõ.
Harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
õz erdõben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, õzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kis gidája visszanéz-e?

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám
fennterem a mohos sziklán.

De a tetõn, hegygerincen,
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon rét, kicsi csalit!"
S mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul.
Lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fõ, fa, virág,
nem felejti a kis gidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja,
kis gidácska, meg az anyja
álldogál ott, beereszti,
szíve dobban, megismeri:

õz-mama lett a kis gida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellsõ lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve-kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd elõtte, köd utána,
eltõnik az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan oreg néne.

Meg is gyógyul egy-kettõre,
felbiceg a domb-tetõre
s mire a tölgyrõl lehull a makk
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji faluszéle,
kapuban ül öreg néne.
Nincs egyedül, mért is volna?
Ha fúj, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, õzek,
látogatni el-eljõnek,
télen-nyáron, évrõl évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét és azóta
így nevezik: õz-anyóka.

Piros pipacs, szegfõ, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban,
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörõ lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is õz-anyóka.

Mátra alján, falu szélén,
lakik az én öreg néném,
melegszívõ, dolgos, derék,
mese õrzi arany szívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre,
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle.