Versek Tájakról

 Öszi Napok

Tegnap virágos volt a rét, mező,
Felette egy vidáman repkedő,
Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
Tegnap minden vidám volt és meleg.

Ma már borult az ég, metsző a szél,
A fáról hull az elsárgult levél;
A sok virágfej búslakodva int,
A dértől vannak elhervadva mind.

Tegnap meleg volt még a nagy határ,
Miként a forró, nyári napsugár;
Ma már a földre szemfedő borul,
S a fák felett az őszi szél dudol.

STEFAN O. IOSIF

Télelő

Mi is az ősz tulajdonképpen...?
Választ erre csak gondolkodó ember kap.
Az ősz csupa reménytelenség és félelem,
mely átjár hideg, harmatos éjeken.

Az ősz az emlékek magasiskolája,
mert ilyenkor nincs élet, a természet alszik,
az ember bolyong, egy képzeletbeli utazáson,
bejárja a múlt harmatos ösvényeit.

Gondolkodj hát! Ősz van! ez nem a cselekvés ideje.
Most más a dolgod, szomorkodj, sírj,
mert tavasszal már nem lehet!
Sírd kibánatod tán tél végére végre eláll könnyeid zápora.

Sírj csak borús gyermek, ne kérdezze senki: miért?
Csak sírj, csak sírj ameddig csak bírsz.
Vetkezd le fájó gondjaidat,
Temetsd az őszbe távoli vágyaidat.

Aztán ébredj újra... oh hol van az még?
tavaszi mámor mikor ébreszt fel?...
Hallgatsd csak: nem egy madár zúg bele az éjszakába...
Éji madár... távoli madár... távoli tavaszi madár.

 Esőnek függönyén
átsüt a sárga nap
égnek kék tengerén
színekből hidat rak.
(szivárvány)

Cikázó fény nyaláb
kék-fehéren villan
hatalmasat csattan
azután elillan.
(villámlás)

Morog a hegy gyomra
füst repül az égre
forró hamut hullat
a föld tetejére.
(vulkánkitörés)

Hiába süt a Nap
és hiába van dél
a Hold beleharap
és elhozza az éjt.
(napfogyatkozás)

A vízszint alacsony
azután meg magas
sokan nem hiszik, de
a Hold érte a ludas.
(apály-dagály)

A levegő tűzforró
puszta felett éget
távoli tájakról
vetít tükörképet.
(délibáb)

Száguld, üvölt s morog
eléállni hiba,
mert gyorsabban forog
mint a búgócsiga.
(forgószél)

2004-12-01

ELÉGlA

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt! !
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetôen és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnödök szívén
s elkeveri
milliókéval.

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyôt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
örzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövôt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövö
magas házakról. Kínlódó gyepüket-
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

1933 tavasza

Délszaki emlék

Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.

A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.

Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,

hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt

s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,

vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,

mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,

ha veszélyes tisztásra buknak...
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,

nincs fedezék... Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.

Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a tavat.

Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
tagadta forró nappalát,

a messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.

Babits Mihály

ŐSZ FELÉ

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Tarlóból fújdogál a szél,
Egy-egy lehulló falevél
Szállongva széltől szárnyra kap.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
A mult bús romjai közül,
Emlékek szálldosnak körül
S lelkem borzadva felriad.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Emlékezés, hulló levél,
Temetőből a kósza szél,
Felébredés kripták alatt.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Enyészet közelg, jön a tél,
Szállong az emlék, falevél
S reszketve széltől szárnyra kap.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Romok közűl a szellemek
Alvó szivet ébresztenek.
Ébredés a kripták alatt...

Vári Fábián László


A TENGER NEVÉBEN



Mohog a Tisza,
hallgat a harang.
Miért is beszélne félre?
Csak a megkötött,
magára hagyott
barom bődül az égre.

Tudjuk a dolgunk,
menekülünk.
Hoz a víz új ínséget,
S viszi a búzát,
viszi a bort,
viszi a békességet.

Harmadnap óta
tenger e táj,
s a béke követe késik.
Valami eltört,
valami fáj.
Szakadjon most már végig!

Mint szakadt az ín,
szakadt a gát,
és szakadt
a szívből az átok.
De úgy tért vissza,
mint bumeráng,
lecsapva reánk
és rátok.

Mosolyodj el már
egyszer, Uram,
adj testemre
patyolat inget.
Szégyen, hogy
háborgatják a halak
földben lakó eleinket.

Küldjetek zsákot
meg homokot
és katonát,
ti régi királyok,
mert fejünkre ülve
szemünk bogarát
vájják már a sirályok,

kik megszálltak minket
a vizeket látván.
Jöttek a vízhordó
fellegek hátán,
jöttek az árral,
a felduzzadt éren.

Jöttek a nagyságos
tenger nevében.

2001 márciusa

Rigó József:



Bűnjó



Jóürgésző ügyes apám
de nagylegénye vagyok
a tájnak
két falu között gyalogutamban
lepke-rajzásban nehéz illatban nyárban
ujjongva pajkos örömben
látva hasonát egykori vidékünknek
én ki kölyökkorból és innét veszejtettem el
ismerős-büszkén idézem az emléket apám
ó hogyha visszajöhetnénk
omlatag-domboldalhoz
akácos-leshez
gabonatábla-szélbe
álmaink bizonyság-talajáról
ha leléphetnél hozzám ide apám
mint volt-lesz szegény
s párjanincs-életszép-cigány
jaj hogy tudom:
poshadt-mocskos kiüldöztető vizek helyett
te az ürgelyukakba
velem árpasört öntenél...




Tihanynál


 

Az apátsági alapítólevél
sokadik másolatát írnám át
sokadszor
gyöngyen
kőre és vízre
valaha is majd a némult visszhang
hogy magával visszaidézze
a hangulattal mi
visszatér velem
a hetvenes évekből iskolás
gyerekkorom szívverés-hangos
kirándulása
majd Pillával a szerelem
már-nyoma-sincs-itt-léte
s most is gyerekeimmel
a mindannyiszori ámulat
és körül újan és újabbul
hiábavalón a lárma
néz vissza mulandó arcaimmal
a törékeny panoráma
bele kondít az idő itt
a világba...





Első hó



Anyámnál otthon egy éjszaka
öcsém és én
a sötétben egyszerre
nyitottuk két oldaláról az ajtót
... honnét jössz öcsém?
... hová mész bátyám?
Mintha csak
ezzel adtuk volna meg
a módját az éjben nem is világolt hold
öcsém valahol anélkül udvarolt
én meg ahogy mentem
csak babráltam a kilincsen
... egyszer-volt-hol-nem-volt
mondtam
s megvártam az első hót...


Áfrika, Áfrika

Sűrű, ragadós, fekete sötétség ez,
mint egy melegfürdő, amibe szeszeket töltöttek
megüllepszik, elárad, fojtogat
Áfrika, Áfrika
ilyenkor nőnek a varázsfüvek,
a csillag ég, villog, nem világít,
gyere kedvesem, félek a forró
óriás árnyak alatt.

Négerek ülnek a folyóparton,
boszorkányok susogásától nehéz az éjszaka,
nem hallod a dobokat, a dobokat?
Áfrika, Áfrika
különös állatok sírnak a ketrecekben,
a folyó csillog, mint egy meleg mocsár,
a fű mászik, a kígyók merednek
valami bálvány előtt.

Ó, kedvesem, csak titkos kígyók, titkos kígyók
ne csuszkálnának itt minden bokorban,
a bálványok torzak és naivok és nevetségesek
Áfrika, Áfrika
de nem tudunk már nevetni rajtuk,
ketten vagyunk majdnem egyedül,
mindenfelől késeket fennek
ebben a rémes és gyerekes világban

Babits Mihály

                       SZABÓ LŐRINC



    NYITNIKÉK

    Alszik a hóban
    a hegy, a völgy;
    hallgat az erdő,
    hallgat a föld.

    Mikor legutóbb
    jártam itt,
    nyár nyitogatta
    pipacsait,

    a nyár nyitogatta,
    temette az ősz;
    és volt, aki vesztett,
    és nincs, aki győz.

    Lombnak, virágnak
    nyoma sehol,
    fekete csontváz
    a fa, a bokor,

    s halotti csipke
    a díszük is,
    az a törékeny
    tündéri dísz,

    mit rájuk aggat
    éjszaka
    fehér kezével
    a zuzmara.

    Alszik a hóban
    a hegy, a völgy,
    hallgat az erdő,
    hallgat a föld.

    Egyszerre mégis
    rezzen a táj:
    hármat fütyül
    egy kis madár.

    Háromszor hármat
    lüktet a dala,
    vígan, szaporán, mint
    éles fuvola.

    Az a fuvolás
    a Nyitnikék!
    Már kezdi is újra
    az énekét:

    kék füttyre mindig
    'kvart'  lefelé:
    nem sok, de örülni
    ez is elég.

    Nyitni kék, fütyüli,
    nyitni kék,
    szívnek és tavasznak
    nyílni kék!

    Nyitni, de - nyitni, de -
    nyitni kék!
    Fütyülöm én is
    énekét.

    Nyitni kék, fütyüli,
    nyitni kék,
    a telet bírni
    illenék!

    Bírni és bízni
    illenék!
    Fütyül és elszáll
    a Nyitnikék.

    Nyitni kék! - fütyülök
    utána
    s nézek az eltűnő
    madárra.

    Nyitni kék, fütyülöm,
    nyitni kék,
    hinni és bízni
    kellenék,

    mint az a fázó
    kis madár,
    aki sírja, de bírja,
    ami fáj,

    akinek tele rosszabb,
    mint az enyém,
    és aki mégis
    csupa remény.

    Nyitni kék, indulok,
    nyitni kék,
    fog az én szívem is
    nyitni még.

    Nyitni kék! Ébred
    a hegy, a völgy,
    tudom, mire gondol
    a néma föld.

    Ő volt a szája,
    a Nyitnikék,
    elmondta a holnap
    üzenetét:

    a hitet, a vágyat
    fütyülte szét,
    kinyitotta a föld
    örök szivét:

    fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
    nyitni kék -
    Nyisd ki, te, versem,
    az emberekét!

    1933


TÉLI ESTE

    Lócika megjött, hároméves,
    a szél kicsípte, friss, piros,
    veti mackóját, s magyarázza,
    hogy nincs odaki semmi rossz,

    és füstöl a ló orra, és ő
    nem borult fel a ródlival,
    s az ablaknál ölembe mászik
    a kinéz és szól: - Csak az a baj,

    hogy korán kellett hazajönni!
    - s mesél és nézi csillogó
    szemmel, hogy táncoltatja ott kint
    fehér pillangóit a hó.

    Mesél, s én érzem, gyönge szíve
    a kezem alatt hogy dobog,
    és egy őzike jut eszembe,
    erdő és erős farkasok,

    és háború és védtelenség,
    és mindaz, ami hazajövet
    láttam az utcákon, s amit ti,
    ti is tudtok mind, emberek:

    mind ami kín itt van köröttünk
    s ami már ki se mondható,
    mert ami még kimondható,
    már az is csak irtózni jó.

    ... Mi lesz, őzike?...A gyerek újra
    tapsol: -- Apu, de szép a tél! --
    Jó volna hinni, néki hinni,
    aki nem tudja, mit beszél.

    1933

Téli Éjszaka

József Attila


Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

1933. jan.
 

 Ada Negri: Havazás

Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.

Dsida Jenő fordítása

 Zelk Zoltán : Zúzmara

Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.


De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni.


Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.

Kányádi Sándor: Hófoltos még a határ


Hófoltos még a határ
s a dombok oldala.
Szunnyadoz még a kökény
s galagonya.

Alszik még a rengeteg
s a kertekben a fák,
de nyitogatja fehér
szemét a hóvirág.

S az ibolya is ébredez
a sombokor alatt:
költögeti a szelíd
napsugarak.

Az ibolyatő fölött
a sombokor pedig
álmában már színarany
virágot álmodik.

Sík Sándor: Dal három húron

Havas, csikorgó téli szürkület.
A gyűrött égen bús hold didereg.

Járván havat és ordas hideget,
Meleg szememből boldog nap nevet.  

A napot hordom belső kápolnámban,
Mint Mária a hegyes tartományban.  

S elküldöm búcsút járni lelkemet
A szellővel, mely dél felé remeg.

Délnek, ahol most ketten, kéz-a-kézben,
Testvérek, járnak ama napsütésben.  

És rám gondolnak mostan mindaketten,
Mert egy a Krisztus minden szeretetben,  

És egy Krisztusban egy a szeretet.
És egybefog minden testvérkezet.  

Hogy három húron egy dalt énekeljünk
S három-egy szívből egy tömjént leheljünk.

Lesznai Anna: Ősz múltán

Azt mondottad, hogy visszatérsz,
Lombtalan ősz tar idején,
Mikor a föld dúsabb a fáknál,
Meghallani, hogy mint suhog
Kerti csendben léptem nyomán
A zörgő lomb s ruhám szegélye.

Visszatértél tél idején - ...
Tüzes a kormos kályha torka.
Sok száraz ág lángmarta teste
Hevíti búsra szűk szobámat.
Én szólítalak mohó szóval -
De szemed átsiklik felettem
... - S ide se hallgatsz.