Hiányzol
( free style )
Késő éj van. Elkerül az álom.
Egy érzésen rágódom, de nem találom
a megfelelő szavakat.
Hangom elakad
mielőtt kimondhatnám, amit akarok.
Nem tudok
szólni. Csak töprengek.
Hiányod üvegszilánkjaiban fetrengek,
iszonyúan fáj.
Odakinn a táj
megroggyan az éjszaka bús súlya alatt.
Bámulom a falat,
s üvölteni támad kedvem, sírni.
Nem tudom, hogy fogom kibírni,
Hogy nem vagy velem.
Félelem
tölt el. Rettegek.
Minden ízemben reszketek,
miközben verejték borítja el testem.
Kétségbeestem.
Annyira hiányzol! Őrület!
Hiányod savként marja szívemet,
izzó parázsként éget.
Bár érne már véget ez a nyomorult éjjel,
mielőtt széjjel
tép a kín, a vágy.
Kivet magából az ágy.
Felkelek.
Bekapcsolom gépemet,
s míg bootol, kerül whisky s jég.
Leülök. Iszom. Aztán töltök még.
Bársonyhidege simogatva égeti a torkom.
Gépelek. Címzett:......
Reménytelenül szerelmes
lehetnék mindörökké elveszett...
soha meg nem talált.
elvesztettem magam a szerelmet...
soha meg nem talált...
lehetnék reménytelenül szerelmes.
mint ahogy mások reménytelen szeretnek...
nehéz tönkretenni a dolgokat.
nem ártana egy negálás létemnek...
nehéz tönkretenni a dolgokat.
lehetnék reménytelenül szerelmes.
félek, hogy (most) viszontszeretnek...
furcsa dolog szerelmes lenni.
én nem tudom, hogy kell lennie a történetnek...
furcsa dolog szerelmes lenni.
lehetnék reménytelenül szerelmes.
.
A neved
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig elül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő kőzegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba,tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.
Valami mindig visszahív!
Az út amin most csendben végig megyek
Téged idéz
Minden, amit megfogok látok, amit érzek
Téged idéz
Az öreg könyv az asztalon
A részeg, bódult idő
Minden ami minket együtt látott
Téged vár, téged szeret
Álmom, vagy a hirtelen feltörő halk nevetés
Téged keres.
Minden erőm, képzeletem, álmom
Idézi a hatalmát ami voltál -
- Rossz így egydűl, mert sehol nem vagy
Csak minden vágyam, érzékelni téged kedves
Agyamba vág a fájdalom mikor érzem
Közel, elérhetőn. és mégis távolból
Égő, szép szemed.
Nem, nem lehet elfelejteni, hogy
kezemben nyugvott kedves kis kezed
De az idő emészt. Feledtet téged is.
De valami megőrzi bennem a jót
És amig élek, valami csendes nyugodt vágy
Mindig visszahív.
És mikor újra megcsókoltalak
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál.. Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, - óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!...
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Szabó Lőrinc:Zavar
Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalanit.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.
Mindenkinek ismeretlen
a másik, – csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
boldogan felejti magát.
Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép igéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenűl.
Csak most búcsúztunk el egymástól,
S máris nagyon hiányzol!
Nálad van jókedvem, boldogságom,
Mely biztonságot nyújt a külvilágtól!
Bárcsak elmondhatnám, amit érzek,
Ha tudnád, mitől félek!
Őrzök minden egyes pillanatot,
Mikor magamba szívhatom illatod!
Mikor érzem tested melegét,
Látom szemed tiszta fényét,
Felszínre tör belőlem minden érzelem,
De számomra ez mégis reménytelen Szerelem!
Nem számít milyen kevés ez,
Amit kaphatok belőled,
Ha csak egy érintés,
Vagy egy csók száll felém tőled!
Mikor tested az enyémhez simul,
Megállítanám az időt irgalmatlanul!
Mikor csókolsz vadul,
Kívánlak határtalanul!
Röpke percek ezek,
Csak ennyi mi az enyém lehet,
De tudnod kell, hogy Szeretlek,
S várom, hogy több lehessél egyszer!
A kimondhatatlan
A szíved majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kínlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfúj, mint pókhálót a szél.
Köszönöm, hogy szerettelek
Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?
Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.
|