Tóth Éva

Adjon Isten forró nyarat

szerelmet szabad ég alatt
a fejem alá zöld füvet
fejem fölé a kék eget
daloljanak a madarak
virágok virágozzanak
tüskebokrok elrejtsenek
szabadon szerethesselek
hadd lehessünk meztelenek
mint az első szerelmesek
karomban elringassalak
magamba fogadhassalak
legyek örökre egy veled
tested temesse testemet

***

Csukás István

Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol is van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet -
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

***

Váci Mihály

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van néküled,
- szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

***

Baudelaire

MINDENESTÜL

A Démon bús, magas szobámba
ma reggel látogatni jött
és megkisérteni kivánva
szólt: "Valld be mindenek fölött,

az ezer édes, szép dolog közt,
miből varázsa összenő,
sötét és rózsaszín tagok közt,
melyekből áll a drága nő,

melyik a legszebb?" - S válaszoltam
a Kárhozottnak akkor én:
"Mert benne minden drága balzsam,
semmi se szebb a többinél.

Hol kéjek intenek sereggel,
a mámor okát ne keresd:
ő elvakít, miként a Reggel,
és megvigasztal, mint az Est.

Teste finomabb szálu hímzés,
sokkal nagyobb harmónia,
hogysem a gyarló, vak elemzés
figyeljen akkordjaira.

Óh, rejtelem! hogy minden érzék
általa eggyé olvadott:
lehellete zenét zenél szét,
mint hangja édes illatot!"

***

Nemes Nagy Ágnes:

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

***

Rainer Maria Rilke:

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.


(Az áhítat könyvéből)

***

Ignotus: Várnod egy jelre

 
Várnod egy jelre, várnod egy szóra,
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érted:
Ezt adhatom, szegénykém, néked

Félned magadért, s félned értem,
Meg se téve már tetten érten,
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szívért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod,
S amire vágyol, azt nem találnod:
így lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak,
A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad.
Rossz óra volt, amelybe lettél,
Amikor énnekem születtél.

***
 Baranyi Ferenc: Gyönyörű dráma

Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...

***

Ne öld meg!

Ne öld meg a napfényt,
Ne öld meg a multat.
Ne öld meg az érzést,
Ne öld meg a Holdat.
Fogadd be az éjt,
Fogadd be a fényt.
Merülj el az éjben,
a végtelen térben.
Érezd az erőt,
érezd a sodrást.
Érezd a vihart,
Érezd a magányt.

Nem kell, hogy elkövesd, azt ami fáj.
Nem kell, hogy elhidd, azt ami hazugság.
Villámok erején száguldhatsz tovább.

Nem kell, hogy homokból sziklákat csinálj,
örvénylő szélviharnak megálljt mutassál,
tenger haragjával hősként dacoljál.
Nem kell, hogy vágyadat kalitkába zárd.
Nem kell, hogy elhidd amit látsz.
Nem kell, hogy elhitesd szavaid igazát,
Nem kell, hogy értsd azt ami vár.
Azt kell, hogy érezd jó úton jársz.

Kell a fény,
Kell a sötét,
Kell, hogy félj ,
Kell, hogy bátor légy.
Kell, hogy veszíts,
Kell, hogy nyerj,
Kell, hogy szeress,
Kell, hogy ölelj.

Ne öld meg az érzést,
tomboljon a vihar.
Ne oltsd ki a tüzet,
Lovagold meg a szelet.
Villámok erejével,
törd össze a követ.
Vágyaid erejével,
tedd amit tehetsz.
Ha eljön a sötét,
s leszáll az éj.
Engedd, hogy tiéd legyen
a Mindenség!

***
Titkos értelmű rózsa


Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit boldog fájón rejt a lelkem.

Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom e kincset mély titokban.

Szent e titok s e némaság szent,
A sírban mondok rája áment.

De szemeimben ott lobogsz majd
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt.

A vérem lángra tőled lobban
S virágot nyitsz haló poromban.

Magányos és fekete rózsát
És - nélküled nem lesz mennyország!

/Juhász Gyula/

***

Tóth Árpád

Az árnyból szőtt lélek



A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
Szeretem én aranyszín dombokon,
Áldott az árnyak test nélküli teste,
Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta
Lehű árnyából este szőtte meg,
S a furcsa mélabút ekként foganta,
Mely lágy redőin egyre ott remeg.

Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,
Hányszor terítém csöndes fátyolát
Magam köré, és véle szépitélek,
Éles fényekkel bántó, vad világ!
Az emberek önző zsivaja édes,
Testvéri, bús zenévé fátylasult,
S forró, maró napokból mély, setétes,
Merengő tájjá csöndesült a múlt.

S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,
S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,
Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,
S hogy néha még az Isten is irígy,
Merengő órán szétterült a fátyol:
Árvák vagyunk mind! - sírta egy titok,
S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,
S részvétre vált a szisszenő szitok.

S fákat szerettem, s szirmok tüneményét
Figyeltem andán, s méla könyveken
Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,
S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
Egy árva barlang, mit a könny vize
Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,
S éreztem, jó az élet bús ize.

Sok este halk szivarnál sárga bábut
Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
A Malomárok kinn már jég alá bútt,
S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, -
Távol harmónikák híttak rivón,
S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
Aranyszárnyán a roppant Orión.

Éjfél felé a jó falusi doktor
Öreg kezét megráztam; új szivar;
Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,
Lelkem versek terhétől lett bizarr,
S hazasiettem írni, írni, írni,
Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!

Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland
Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság
Sivár vizén boldog boldogtalant -
Így lettem hálás minden gyáva kincsért:
Pipám füstjéért, karcos kis borok
Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,
S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,
E rettentő, vonagló, új világ,
Mindennap egy új Utolsó Itélet
Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
Reszketve terítem a védő fátyolt
Magam körül, s eltépi a vihar,
És minden barlang, melynek csendje lágy volt,
Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,
Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
A sok finom fonál hogy szétesett -
Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,
Ha elcsitult az orkán gyász zaja,
Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,
Mint omló partok éjszín zászlaja?
***

 két szemed szeretett legtovább


A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

Nadányi Zoltán
***