Szerelmes Versek
Konsztantyin Szimonov
Várj reám
Várj reám s én megjövök,
hogyha vársz nagyon
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom
Várj ha havat
hord a szél, várj , ha tűz a nap
Várj ha nem is jön levél innen
néhanap
Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már
és, ha unszol bárki
is, hogy nem kell várni már
Várj reám s én megjövök, fordulj mástól
el
bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell
ha lemondtak rólam már
lányom és apám
s jóbarát már egy sem vár, te gondolj néha rám
Borral
búsul a pohár, s könnyet ejt szemük
várj te változatlanul s ne igyál
velük
Várj reám ó átkelek minden vészen én
aki nem várt, majd
rámnevet, szerencsés legény
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten
azt
hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt
S te mentettél meg, és
hogy? Egyszerű titok
Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.
Ennyire szeretlek!
Fognám, szorítanám
két kezed,
hogy érezhesd, mennyire szeretlek.
Néznék szeretetet
sugárzó szép szemedbe,
hogy láthasd, mennyire szeretlek.
Suttognék
szép szavakat Teneked,
hogy hallhasd, mennyire szeretlek.
De most nem
tehetem,
mert csak gondolatban vagy velem.
Szeretném, ha életed
minden perce,
csak boldogságban telne,
Szeretném, ha életedből a
szomorúságot,
száműzhetném örökre.
Szeretném, hogy életedben minden
álmod,
egyszer csak valóra váljon.
És szeretném, hogy álmaidnak
tengerén,
Veled lehessek én.
Szeretem fogni két kezed.
Szeretem nézni szép szemed.
Szeretem füledbe súgni,
hogy mennyire
szeretlek.
Szeretem kedves mosolyod,
mely rám ragyog, mint a
napkorong.
Szeretem mindazt, ami benned van.
Szeretlek, ezért a
szívemben vagy.
Mondd mi értelme még szeretni?
Hisz úgyis olyat szeretsz, kit el kéne feledni...
Miért szeressek, ha csak ártok magamnak?
Hisz az érzéseim nyugodni úgysem hagynak...
Mondd miértelme remélni a holnapot?
Hisz nem jön vissza többé, ki itt hagyott...
Miért reméljek, ha csak illúzió minden?
Mert tudom, nem kaphatom vissza egyetlen kincsem...
Mindd miértelme a boldogságot keresni?
Hisz hiába találsz valakit, kit tudsz szeretni...
Miért keressem, ha csak tova tűnő pillanat?
Csak addig tart, míg elér a pirkadat...
S, ha feljő a Nap akkor fogsz rádöbbenni,
Hogy nincs értelme resmélni s szeretni,
Mert az, ki a boldogságát áhítva keresi,
Az igazi örömöt sohasem lelheti...
Csendes éjjel egyedül fekszem ágyamban,
S te szerepelsz minden álmomban,
De ma álom nem jön szememre,
Mert bánat nehezedik szívemre...
Az ablakhoz lépek s kihajolok rajta,
A hűvös szellő arcomat megcsapja,
Félve a holnaptól az éghez fohászkodom,
S a néma csendbe nevedet suttogom...
Könnycsepp csordul ki fáradt szememből,
Talán a hidegtől... vagy csak a szerelemtől...
A múlton mélázva egy hang szól bennem,
De már rég nem tudom mit kell tennem...
Érdemes-e felkelnem holnap reggel?
Tán aludni se tudnék, kavargó lelkemmel...
Ha aludnék is csak veled álmodnék,
S újra reményteleneül éberdnék...
Előre...
Tudom, hogy mennyire fáj,
Hogy emléke még visszajár,
De emlékezz, mit tett,
Pedig azt mondta szeretett...
Elhitted, hisz te is szeretted,
S ígérted őt sohasem felejted,
Azt hitted ő az igazi számodra,
De nem figyelt soha sem vágyaidra...
Csak tette amit ő akart, nem érdekelte,
Ha szerelmét egy-egy szóval sértette,
S te őt szereted, ki annyiszor bántott,
S neki adtad minden álmod...
Tudom, hogy fáj, de ne add fel még,
Idővel rájössz, hogy az élet mégis szép,
Hogy mi lesz sorsod, bízd a jövőre,
Ne lépj vissza a múltba, csak egyenesen előre...
Kellesz!!!
Már reggel óta keresem a szavakat
De nem találtam semmit, csak bámulom a falakat
De nem az nem lehet, hogy csak ennyi bennem az akarat?
Telnek a percek s múlnak az órák
S lesütött fejjel nézem az orrát
Még nem tudom még most sem , hogy hogyan szóljak hozzád
- Nem jön az ihlet nem jön a számra
Pedig Őt akarja lelkem s testem minden apró porcikája
Ha nem vagy itt velem vagy nem beszélek veled
Nem érintem arcod s nem foghatom kezed
Olyankor nem találom, sehol, sehol a helyem
Vannak kik lenéznek, mert nem mondok egyből Igent
De neked csak egy szavad s tied lehet szivem
Ha akarod,.. de ha nem, én sajgó szívvel tovább is megyek
Pup a hátán valakinek többet sosem leszek
De ha meggondolod magad én mindig állom szavam
Nem zavar engem ha az idő rozsdás vasszekere már tóvább is szaladt
Nem félek a magánytól de nem is szeretem
Ha kell valami akkor azt mindenáron elveszem
Nem mehet ez igy tovább, nem ez igy nem mehet
Há rád gondolok körbefon tüskés indáival a szerelem
S ebből te kapod a legnagyobbik szeletet.
Vers
A szerelem most elkerül,
De nem is bánom,
Inkább vagyok egyedül,
Feledem előző párom.
Nézem a szép és ismeretlen nőket,
Néha-néha megkedvelem őket,
S a szív majd jelez;
Ha itt lesz az igazi, az egyetlen:
a nagybetűs SZERELEM.
Akkor majd a lélek megremeg,
s átjárja az érzelem;
A szépet újraélhetem
és talán megint felfedezem
Részét mit már temettem,
mélyen magamba,
Mert egyszer megsebzett,
ha nem is akarta,
Összetört és elment,
csak emlékét hagyta.
Mi az igaz szerelem?
Amikor csak őt keresed.
Mikor nincs veled s hiányzik valami,
Mikor a hangját akarod hallani.
Mikor meg érintenéd,
S mélyen szemébe néznél,
S ugy érzed nélküle elvesztél.
csak vele lennél,
S vele soha nem félnél.
Amikor forrón csokolnád,
S csak rá gondolnál.
Mikor érezni akarod bőre édes illatát,
Mikor neki leszakítanád a Föld legszebb virágát!
Amikor magányos vagy és rá gondolsz,s nem érdekel semmi,
Mikor úgy érzed érte bárhová el tudnál menni.
Mikor úgy érzed képes vagy érte élni,
S képesvagy miatta ujra remélni.
Amikor azt érzed csak ő létezik senki más,
Amikor úgy érzed hogy ő nem hibás.
Szemedben ő tökéletes ember,
Mindenki mással szemben.
Úgy gondolsz rá hogy bele remegsz,
S azt érzed életed vele tökéletes lesz.
Amikor rá nézel s megdobban a szíved,
Mikor verset írsz neki és elkap az ihlet.
Amikor rá gondolsz oly tiszta és boldog az életed,
Mikor úgy érzed hogy ő a végzeted!
Mikor a felhős eget is szépnek látod reggel,
Mikor boldogan fekszel le és kelsz fel.
S ha kérdezik mi az a szerelem,
Bátran mondd el amit érzel!
József Attila: Bánat
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szívemben.
Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.
Farkas leszek, takaros,
Varázs-üttön megállok,
ordas-társam mind habos,
mosolyogni próbálok.
S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
LÁgy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat,verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Köszönöm, hogy szerettelek
Pénzzel, szóval, könnyel, imával,
mivel kellene megköszönni,
hogy eljöttél, hogy bűnben is
el mertél életembe jönni
s álmomba és ágyamba bújtál
s több és jobb voltál minden újnál?
Köszöntem már titkon anyádnak
és apádnak, hogy drága tested
épp így formálták valaha,
s népemnek már és Budapestnek
megköszöntem, hogy így teremtett,
s köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni szerelmedet.
Szeretlek
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek
A kimondhatatlan
A szíved majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,
oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.
S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati
nyöszörgés kínlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfúj, mint pókhálót a szél.
És mikor újra megcsókoltalak
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál.. Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, - óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!...
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Semmiért Egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Meg míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod életedet,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
Pillanat
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból; s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy meneklt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré;
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.
A neved
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig elül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő kőzegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba,tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.
Vers
"Szíved kávéházában ismerős dallamok
Az égi zongorista neked játszik
Távolodsz Valakitől,mondják a dallamok
Veled meg az élet játszik
Hiába kérdezem,a válasz elmarad
Velem most egy emlék játszik
Ki tegnap a tied volt,az ma elmarad
Velem az egész világ játszik
Nem bánom,hát legyen
Érzelmek a mérleg serpenyőjén
Ha meg van írva,hát legyen
Fáradt érzelmek,a múlt esküvőjén
Keresed a helyed a mába hiába
Vissza-vissza szöksz a múltba
Emlékeid nincsenek a mába
Minden érzelmed a múltba
A vihar lelkeden-szíveden végigsöpör
Egy hurrikán tépi szíved darabokra
Mi tegnap még kedves volt,ma az gyötör
Most hullik egy illúzió darabokra
De talán így jó
És meg van írva
És talán így jó
Mert meg van írva"
Szirmai Virág:A szerelem
Azóta szeretem az őszt.Már nem az elmúlást jelenti,hanem a kezdetet.Izgalmas
felismerésekkel teletűzdelt,átlényegülés kezdetét.
Aranyló napsütésben séta közben hallgatni a másik hangját,remegve figyelni a
gondolatfolyamot,s közben beleszeretni a hangba,ami bármit mond,annyira
szép,mert oly sok éven át szomjúzta a lélek.
Azóta szeretem a fákat.Az erdő zúgását szemerkélő esőben,alkonyatkor hallgatni a
vízesés robaját.Barlangban énekelni könnyel teli szemmel,mert annyira szép
rubintos kedden késő éjjel.Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában.
Megélni fájdalmat,gyönyörűséget,keserűséget és a méz édességét.Együzz
könnyezni,és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel.
Azóta szeretek álmodni.Biztonságban átkarolva.
Érezve minden pillanatban,hogy nem vagyok egyedül.
Hogy kincset tartok a karomban,s valaki kincsként őriz engem.Őrzi a kezem,a
testem,a lelkem.Ha nem őrizne,akkor sem mennék el.Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt.Amikor dereng a fény és láthatom a kezét,ahogy
simogatva kapaszkodik belém.
Jó felébredni,mert folytatni lehet az álmot ébren is.Azóta ahajnal íze számban
gyönyörű.És szeretem a könnyeket,mert értem kiáltanak,mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot.Az embert,a tengert,a vizeket és a sivatagokat,a
hegyeket és a síkságokat.A kék eget és a felhőket,a nap sugarát és a vihart,esőt
és szelet,virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.
S mióta elhagyott,siratom azóta az őszt.
Erdélyi Gábor: Vágyom utánad
Vágyakozom érezni pólusaid felémáradó hívását
vágyakozom
várok Rád
hogy kezemben érezzem melleid hízelgő simulását,
áradozom.
Álom falakon keresztül nyújtom ujjaim Feléd
elérni a vágyak dombhajlatát...
csupa lágyság, izzadó nedves, puha csillogás.
Simulnék Hozzád,
simulnék testedhez, hogy halljam ujjaim
nyomában fakadó gyönyöröd halk nyögéseit.
Nézlek Téged...
Álnok szemeimmel felfallak, széttéplek
feszülő tested puhaságába hatolva keményen,
akár a szemembe nyilalló éles reggeli fény
ahogyan meggyalázza álmomat.
Álmodlak Téged?
Nem lehet, hogy álom volt csak
ahogy vonaglott és megremegett,
szorított és elengedett tested a gyönyör
élvezetének súlya alatt.
Bennem vagy már...és én benned vagyok,
mint tűzben a jéghideg fájdalom,
mint vízben a lágy keménység,
hatalom, gyönyör, én akarom.
NE VALLD MEG SZERELMEDET
Ne valld meg szerelmedet,
Ne ismerje senki sem;
Mert a könnyü szél lebeg
Észrevétlen, nesztelen.
Elmondtam én, elmondtam én,
Szerelmem mint lobog,
Félve, fázva, reszketőn -
S ó jaj, elhagyott.
S nem is ment még messze sem,
Egy vándor arra jött,
Észrevétlen, nesztelen -
Magával vitte őt.
(Vámosi Pál)
Egy esőcsepp
Egy esőcsepp, mely az égből lehullott,
Egy esőcsepp, mely rámérve
elmúlott.
Egy esőcsepp, melyet bőröm beszívott
Egy esőcsepp, mely a
szívembe jutott!
Az esőcsepp, mely bennem meg maradt,
Az
esőcsepp, lelkembe örökre megragadt!
Az esőcsepp, melyben újjászülettem,
Az esőcsepp, amely te voltál nekem!
A könnycsepp, mellyé
váltál szívemben,
A könnycsepp, mely megjelent szememben.
A
könnycsepp, melytől torkom elszorul,
A könnycsepp, mely egy esőcsepp volt!
|