Emlékszem...
Emlékszem, mikor megfogtad két kezem
S azt mondtad,
Szeretlek!
Szemeimbe könnyek szöktek
A boldogság könnyei voltak ezek!
Emlékszem, mikor szemembe néztél
S azt mondtad: Nem tudok élni
nélküled!
Ennyi éppen elég volt,
Hogy elrabold a szívem.
Emlékszem, mikor fülembe súgtad
A szerelmes szavakat,
Amikor
én voltam a legboldogabb,
Oh, bárcsak elfeledhetném a hangodat!
Mert aztán, emlékszem
Lehullt a lepel
Azt vettem csak észre,
A szívem darabokban hever
Emlékszem az élettelen nappalokra,
Melyeket nélküled éltem át
Úgy hiányoznak a napok, percek,
Melyeket együtt éltünk át
Emlékszem az álmatlan éjszakákra,
Melyeket miattad sírtam át.
Az álomvilágnak vége,
Párnámat
könnyeim áztatják
Emlékszem, hogy mennyire fájt
De a fájdalomnak
vége,
Felcsillant egy reménysugár;
Amire vágyom csupán a boldogság!
***
Csillagok az éjszakában
Amikor nézed a csillagokat éjjel,
elgondolkozol, hogy mit is érzel.
Talán az ifjúság érzése
vagy az
indulatok végtelensége?
Csak nézed elmerengve,
s visszaemlékszel
egy régi kincsre;
Ami a szívedbe lopta magát
mert meglelted a barátság
sugarát.
Neked csak pár pillanat,
de sok pár óra elhaladt.
Lám egy húllócsillag az éjben,
s eszedbejut, hogy mit kívántál régen.
***
Csalfa ígéret messze már,
csalfa szerelem messze jár!
Miért ígérted a sok szépet,
ígérted, hogy szerethetlek Téged!
Sétálunk majd árnyas fák alatt,
s mindebből csak keserű ígéret maradt.
Játszottál törékeny szívemmel,
most fagyos szíved nem felel.
Rám borul a sötét felhő,
lehet hogy naiv lelkem felnő?
Hallgatom a tenger zúgását,
hátha elveszi a szívem búját.
Minden hullám, mint megannyi pillanat
partot ér, s csak az emléke marad.
Ilyen emlék leszel nekem szerelem,
izzó, kéken hullámzó, örökké fájó nekem!
***
Nem volt másom rajtad kívűl! Jobb, ha ezt megjegyzed!
Én voltam az, ki szeretett, de Te ezt nem tetted!
M'ért vártam olyan sokat rád? M'ért nem fogadtam el?
Ez van! Mostmár nincsen tovább! Miért nem hittem el?
Te voltál nekem a minden! Nagyon szerettelek!
Hiába minden! Nincs tovább! El kell feledjelek!
GYorsan le kell mondjak rólad! Bármennyire is fáj!
Utoljára voltál velem! Nem leszel enyém már!
Lemondok hát rólad, hiszen nem lehetsz az enyém!
A szívem fáj, de hiába, hogy másképp szeretném!
Alvingirl
****
Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet,
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak,
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek,
visszahívnálak,
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
condriXM
***
Bosszú
Köszönőm a törődésedet
Mit nekem nem adtál
Ki használtál,
Játszottál velem
Átvertél de már nem érdekel
Ne búj el előlem
Hisz úgyis megtalállak.
Ne feledd el életebe
Átéled még tudod
A bosszú hajt
És ismersz.
Meg ne lássam melletted öt
Ki bosszúmat okoz
Utánna isten irgalmazzon
nyomorult lelkének.
Zsanett.t
***
Vágyakozás
Titkon vágyakozom utánad, de már nem segít a bocsánat.
Jéghideg bánat ült a szívemre, mint köd a lakatlan szigetre.
Segítséget hiába kérek, a virágok hiába szépek.
Szívem akkor is jéghideg marad mindaddig, ’míg a tiéd szabad!
Vágyakozás, örök várakozás! Szüntelen, féktelen álmodozás!
Az élet kiszámíthatatlan, újat hoz mindig - szakadatlan.
Így rendelték az égi angyalok addig, ’míg a Földön maradok.
Földi élet szép és gyönyörű, mégis nagyon gyakran keserű.
A fájdalmat az éhség okozza, és e gyötrő kínt a szív fokozza!
Vágyakozás, örök várakozás! Szüntelen, féktelen álmodozás!
A bennem égő vágyat csak te csillapíthatod, Nélküled meztelen, és kiszolgáltatott vagyok!
Vágyakozás, örök várakozás! Szüntelen, féktelen álmodozás!
1993. Tiszaújváros / Suller Gábor
***
Christopher Marlowe Első látásra
Nem vagy ura, hogy gyűlölj, vagy szeress,
mert vágyad vize hajt, s az végzetes.
Ha két futó feszeng verseny előtt,
te választasz már vesztest, vagy nyerőt.
S ha két egyforma arnyrúd világít,
úgy érzed, az egyik szebben világlik.
Szemünkön áthatol belénk a villám:
a vágy, hiába töprengünk a titkán.
A habozás csak a szerelem árnya;
ki szeretett valaha, s nem első látásra?
***
DUTKA ÁKOS: ESŐS NYÁRI REGGEL
Emlékezz csak a szeretőd szemére...
Csókodtól fáradt, boldog reggelen:
Sötét és mély volt, mint a tiszta tenger
S rejtelmes, mint a titkos végtelen...
Ilyen az ég áldott messzi kékje
Fáradt békével, reménnyel tele,
Miként örömtől könnyes, nevető szem:
Álmából ébredt szeretőd szeme.
S a város ázott mélyiből fehéren,
Lassan nyújtózva felszakad a köd,
Miként egy érett szép mezitlen asszony,
Sóhajtása egy nagy tükör előtt.
Ha tudta, hogy te nézed és kivánod
S szemed a boldog, sóvárgó tükör,
Melyben megszépül érett földi teste.
Igy néz a város most az égre föl.
Az ég nevet és meleg napsugárral
Csókolja most a város tornyait,
S a város kacéran néz az ég szemébe
S ajtót, ablakot boldogan kinyit.
***
JOHANNES HADLAUB: A SZERELEM ÉJSZAKÁJA
Ketten, kedvesem meg én
kint a Bétune erdejében
sétáltunk kedd éjjelén
s játszottunk a holdsütésben,
míg megvirradott,
s a pacsirta szólt legott:
"Induljatok már haza"
s néki így szólt rá szava:
"Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár."
Hozzám simult könnyedén,
s nem sokat szabódtam én sem.
Hármat csókolt szépszerén,
s visszaadni én se féltem.
Így mulattatott,
S azt kívántuk volna ott,
bár száz évig tartana,
éj maradna, s szólana:
"Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár."
***
CHARLES BOVIE: A FIÚK SZÍVE(Fordította: Babits Mihály)
A kis Isten, kin az egész világ csügg,
s ki éjjel, nappal, egyre működik:
először csak piciny bimbó, virágrügy,
s dús termést igér, ha majd elvirit.
Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
s hivogató egekbe szállni kész;
kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
csörgő: vígan cibálja játszi kéz.
Tizenhat éves... A selyem gubóból
szép, csapodár pillangó bujt eléd;
minden virágra szállni kedve kóbor:
mint fürge ponty, forgatja vig fejét.
Kéjek palackja: torkából fehéren
és fodrosan szökell a drága lé;
pisztoly, garázda csavargó kezében,
ki véle tárt ablakokon belő.
Mikor husz éves: tűzvész; fölparázsló
máglya: eleven hús ég lángtaván;
szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
hömpölygve zúgó mérges óceán.
Csatamén, mely kancáját szimatolván
tombol, nyerit, viháncol és kapál;
mindent elnyelni akaró oroszlán;
örökké éhes bőszült kannibál.
De mikor harminc: kitünő vadászeb,
vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
ki minden vadat puskája elé szed,
de ólmot, port soha el nem potyáz.
Madárfogó: jól ismeri a hálót,
melyet Ámor a bugyogókba rak;
bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
a vitt erdőbe, s bizton tör falat.
De negyven évvel e láng tovalebben:
tiszteljétek a kimerült erőt!
Öreg fajló már, sokkal kényelmesebben
kell gondolkozni s táplálni mint előbb.
Határkő, mely szép múlt után a kétes
jövőt mutatja; vagy bankár, aki
bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
"Kis kölcsönnel lehet még tartani!"
S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,
mit megráz s földreejt a gyönge szél;
ereje nincs, hogy mit igér, betöltse, -
mint vén csibész, mindig csak szóbul él.
Rokkant harcos: kezében tört a lándsa;
kalász: viharban meghajlik konyán;
gyönyörü múlt derengő délibábja;
lenyugvó nap az élet alkonyán.
Hatvan: nagyitó kell - szavamra mondom! -
hogy észrevetted; nem e földre való.
Ujabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,
vagy régi hang, beteg és elhaló.
Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben
szálló madár vet ily árnyat felém;
végre mikor száz éves: égberöppen
és elpihen az istenek ölén.
***
CHARLES BOVIE: A LÁNYOK SZÍVE(Fordította: Babits Mihály)
Nézd, nézd e sok kacagó ifju lánykát!
mint rózsa szírma, frissek, édesek:
ártatlanul mohó szemedbe tárják
azt, amit Boufflers "szív"-nek nevezett.
E kis szivet csiszolja majd az élet
drágakővé a dús csipkék alatt;
ma még csak álom, isteni igéret,
vázlatos kép és hamvas árnyalat.
A szív nő; tizenhat éves korára
spleen fogja el: minden nap oly sivár!
Virág lesz, mely még ki se nyilt, de már a
szakértő kertész gondjaira vár;
a szerelem illatos csókra, bársony
levélkékkel bolyhozva könnyedén;
láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
ovális kagyló; drága gyöngyedény.
Mikor husz éves: a Vénus-ligetnek
mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
hosszú sorban s alázattal sietnek
áldozni ifju s vén zarándokok;
sivatag, melybe ég szórja a mannát;
mélyút, mit játszva tört át Cupido;
boldog börtön, mely üdvöziti rabját;
varázsos éden; biborpartu tó.
De mikor harminc: lángoló barázda,
lüktetve izzó láva önti el;
embervért szomjazó tigris: garázda
kedve örök orgiát ünnepel;
szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
kigyó, melynek ölelése halál;
Éva anyánk s a bűn-büvölte alma;
varázskapu, mely mindig nyitva áll.
S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
s a nagy magányba buját sirja szét;
szent rejtekét készségesen kitárja,
hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;
bolondos agg, ifjuvá cicomázva,
sürög-forog és udvarol szegény;
- de kinek kell az eltört ócska váza,
az elfelejtett, régi, rossz regény?
És mire ötven: nagy fekete flastrom;
mint kerékvágás, száraz és öreg;
ráncosképű apáca, ki a klastrom
számára alamizsnát gyüjtöget.
Ujabb tiz év: és kongó, szörnyü kórház;
beomlott kút; kihült, üres kohó;
nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
használhatatlan, vén egérfogó.
Az idő száll: hetven... nyolcvan... Nem izgat s
nem is izgúl e dohos pergament;
ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;
kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
bosszusan rug egy görbét rajta a láb;
penészes, málló, ókori maradvány,
mely csak a muzeumban él tovább.
- Nézd: a harasztban, foszfortűzü szinfolt,
száz fénybogár ég minden éjszaka;
a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
a lidércfények ikercsillaga! -:
hiszem, hogy él és vándorol a lélek
s a halállal a szív nem tűnik el:
minden szív páros lidérclángra ébred
s a horpadt sírok ormán táncra kel!
***
GOETHE: A KIVÁLASZTOTTHOZ
Kéz a kézben, ajk az ajkon,
kedves lányka, hű legyél.
Zátonyok közt kell suhanjon
párod még, de célhoz ér;
és ha csónakját kikötve
vihar múltán rád akad,
verje meg az ég örökre,
hogyha nem veled marad.
Aki bátran vág a célnak,
félig el is érte már,
az éjtől a gyáva fél csak,
ragyog a csillagsugár.
Melletted lustán heverve
gondok ülnék lelkemet,
míg itt messze, nagysietve
érted mindent megteszek.
Már a völgyet megtaláltam,
ahová együtt megyünk,
hol a folyó vize lágyan
siklik, ha a nap letűnt.
Nyárfák állongnak a réten,
bükkfa, cserjés árnyat ad,
és a liget rejtekében
tán egy kunyhó is akad.
****
FÜST MILÁN: SZERELMES LEVÉL
A légen át szerelmesen,
Veled ölelkezem,
Szemem a messzeséget issza,
Szájamat megmérgezem,
Az arcomat elrombolom,
Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
Hőköljön vissza,
A tüzemet eltitkolom,
S a sötét alkonyatba' két karom
Kitárom részegen eléd -
Kitárom részegen!
S a légen át egy dallamot,
Egy édes dalt küldök feléd,
A halálomról szól e dal.
S hogy most meghalnék szívesen...
Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
Nem bánlak én ma már!
A sírba is majd két kezemmel
Csordúltig megtelt szívemet viszem.
****
Lassú tánc:
Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgatadd ahogy az esőcseppek földetérnek tompán?
Követted szemeddel
egy pillangó szeszélyes röptét?
Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap
fényét?
Lassítanod kéne, ne táncolj olyan gyorsan!
Az idő rövid, a
zene elillan!
Átrepülsz szinte minden napodon?
S mikor kérded:
,,Hogy s mint?"
Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér te
ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod
kéne, ne táncolj olyan gyorsan!
Az idő rövid, a zene elillan!
Szoktad mondani gyermekednek: ,,Majd inkább holnap"?
És
láttad a rohanásban amint az arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó
barátot, hagytad kihűlni a barátságot?
Mert nem volt időd felhívni, hogy
annyit mondj: ,,Szia"?
Lassítanod kéne, ne táncolj olyan gyorsan!
Az idő rövid, a zene eliallan!
Mikor olyan gyorsan elszaladsz,
hogy valahova elérj,
Észre sem veszed az út örömét!
Mikor egész nap
csak rohansz, s aggódsz
Olyan ez mint egy kibontatlan játék, melyet eldobsz
Az élet nem versenyfutás!
Lasstís ne szaladj oly gyorsan
Halld
meg a zenét, mielőtt a dal elillan!
****
Baranyi Ferenc : Elmondhatatlan vallomás
Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
|