Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
Másfélezer magányos éjszakámon.
Hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
Hogy árvaságom ablakát beverted.
Hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
Hogy a temetők rám ujjal mutatnak.
Hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
Nincs más erény már, csak az ifjú szépség.
Hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded,
Napkeltét lesik a didergő éjek.
Hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
Mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
S kiver a boldogság, mint a verejték -
Oly gyönyörű, oly elviselhetetlen!
Előbb lépnek el a hegyek.
Előbb szólnak meg a kövek.
Előbb megy vissza a folyó, mint Téged elér egy szó.
Előbb téved el egy madár, mint még egyszer az, ki végre Rád talál.
Előbb fagynak meg a szavak.
Előbb csalhatod meg magad.
Előbb felejted el neved, mint elengedném két kezed.
Előbb ne lássam az eget, mint, hogy elfordítod tőlem léptedet.
Az vagy nekem, mint földnek az ég.
Az vagy nekem, mint égnek a kék.
Az vagy nekem, mint télnek a hó.
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.
Előbb fagynak meg a szavak.
Előbb csalhatod meg magad.
Előbb felejted el neved, mint elengedném két kezed.
Ó, én előbb ne lássam az eget, mint, hogy elfordítod tőlem léptedet.
Az vagy nekem, mint földnek az ég.
Az vagy nekem, mint égnek a kék.
Az vagy nekem, mint télnek a hó.
Az vagy nekem, mint csendnek a szó.