Hogyan maradtak fenn az ősvilági állatlábnyomok? Nem messze az ipolytarnóci kövesedéit fatörzs fölé épített boltozattól, forrás fakad. Vize elmosta a száraz erdei avart, és letisztította a faóriás alól kinyúló homokkő lapokat is. Ezen a helyen Böckh Hugó kiránduló diákjai lábnyomokat fedeztek fel. A nyomok a kemény, részben elkovásodott homokköve mélyedtek, s a miocén elején, 25-30 millió évvel ezelőtt keletkeztek, amikor a homokkő még nedves, laza homok volt. Miről mesélnek ezek a lábnyomok? A forrás vize laposabb helyeken sekély, tiszta vizű tócsákat alkotott, ahová az ősorrszarvú-féle óriásemlősök jártak inni, összevissza taposva a sarat. Az egyik valóságos óriás lehetett, mert 28-30 cm átmérőjű nyomokat hagyott. Másutt magányos állat ballagott keresztül, léptei métereken át követhetők, és így elárulják az orrszarvú testének hosszát. Az orrszarvú-itatóhely két oldalán ősmadarak lába nyoma látható. A nagyobb nyomok legalábbis tyúk nagyságú lépegető madártól származnak, 8-9 nyom egymás után. A terület más részein másfajta kisebb-nagyobb madárnyomok is láthatók. Másik érdekessége az ipolytarnóci területnek egy ősormányos nyoma. Egy gumós fogú masztodonféle akkora lábnyomokat hagyott, akár egy levesestányér. Vajon milyen időjárás volt akkoriban errefelé? Erről a megkövesedett, növénymaradványok vallanak. Több őspálmafaj, ősfenyő, liliomfa és ciprusféle, babérfa és fahéjfa virult errefelé, tehát nedves, meleg éghajlatot igénylő szubtrópusi növényzet. Tulajdonképpen mi konzerválta ezeket a lábnyomokat és növénymaradványokat évmilliókon át? Az ősvilági itatóhely - nevezhetnénk egyébként miocén időszaki "ősvilági strandnak" is - egy közeli vulkáni kitörés kiszórt, finom szemű törmeléke, az úgynevezett vulkáni tufa alá került. Ez belerakódott a nedves vagy száraz térszín mélyedéseibe, a lábnyomokba, befedte a növényi maradványokat, és megőrizte évmilliók során is az ősvilág üzenetét.     Fejlődhet-e a mai majmokból ember? Se Darwin, se más nem mondotta soha, hogy az ember valami ma élő majomfajtól származik. Ebből következőleg lehetetlenség, hogy a mai majomfajták emberré alakuljanak. Gaál István, aki a természettudományi balítéletek irtogatását folytatta Dalmady Zoltán után, ezt írja az Amit rosszul tudunk c. könyvében: Darwin, az ember származásáról írott összefoglaló munkájában, 1871-ben elsőként fejtette ki világosan, hogy az emberben az állatok törzsfejlődésének legfelsőbb tagját kell látnunk. Világosan megmondja, hogy a ma élő emberszabású majmok nem ősei, elődei, hanem vele egy közös törzsből eredt oldalági rokonai az embernek. S hogy miként áll ez az oldalági rokonság, erre vonatkozólag Malán Mihály antropológus rövid összefoglalását ismertetjük. Mindenek előtt le kell szögeznünk, hogy a mai majmokból nem lehet ember. De miért nem? Ezt az emberszabású lények és a majmok fejlődési menete magyarázza meg. Ezelőtt 16-18 millió évvel, a harmadkor közepén, 60-70 kg testsúlyú emberszabású majmok, az ún. Dryopithecusok éltek. Ezektől származtatjuk az embert. Különösen emberiek voltak a fogaik: szemfoguk nem ugrott ki a fogak síkjából, zápfogaik négycsücskűek voltak, s a csücskök közötti árok Y alakot mutatott. Viszont az indiai Siwalik rétegekből előkerült csontok azt mutatják, hogy a harmadkori rétegekben már megtalálhatók az orangután és a gorilla egyes jellegeit mutató állatok maradványai is, Mit bizonyítanak ezek a leletek? Ezek a csontok azt tanúsítják, hogy a főemlősök sorából az emberhez vezető vonalból már ebben az időben különváltak a mai majmok elődei, és a fejlődés más útjára léptek. A miocén kor közepére, 11-12 millió évvel ezelőttre tehetjük azt a szakaszt, amikor az emberszabású ősmajmok ágától a mai emberszabásúak kezdeti formái különváltak. Ezek a ma is élő emberszabású majmok az orangután, a gorilla és a csimpánz. Mi lett a későbbi sorsuk? Ezek a trópusi övezetben, Jáva szigetén és Afrikában maradtak, s a fák lombkoronáján való élethez alkalmazkodtak. Lábuk fogólábbá fejlődött. A többi Dryopithecus-féle majom más környezeti viszonyok közé került, hidegebb éghajlatba, lekényszerült a fákról, kénytelen volt táplálékszerzés céljából lejárni a földre. Védtelen lévén, a vadállatok elől csak akkor menekülhetett el, ha láthatta őket a bozótos parkerdőben. Két lábra felegyenesedett, s ezzel a mellső lába felszabadult, így indult az a folyamat, mely most már az emberi fejlődésre: a kéz szabaddá válása révén a munka és a nyelv lassú kialakulására vezethetett. Ezzel szemben az emberszabású majmok 10-12 millió év óta a fejlődés más útját járják, mint az emberős, szervezetük a fán való életre alkalmazkodott. A fejlődés vázolt menetét nem lehet megfigyelni, éppen ezért teljesen félreérti a korszerű darwinizmust és fejlődéselméletet az, aki úgy véli megcáfolhatónak igazságait, hogy felteszi a csalikérdést: ugyan miért nem lesz a mai majmokból is ember?     Beszélhetünk-e erkölcsről az állatvilágban? Darwin több évtizedes kutatásai alapján arra a megállapításra jutott, hogy az erkölcs kezdeti megnyilvánulásai az állatvilágban is fellelhetők. Vajon miből következtetett így? Például a szolidaritásból, amely a társasösztönön alapul. A magasabb rendű állatok például figyelmeztetik egymást a veszélyre. A nyulak, birkák és zergék dobognak, sok madárfajta és némely emlős őrszemeket állít. Egyes fajoknál igen magas szintet ér el az ún. gondozási viselkedés. Például a tüskék kiszedése egymás bundájából. Ezekkel a nézeteivel Darwin ösztönzést adott azoknak a gondolkodóknak, akik az erkölcs problémáit biológiai törvényszerűségekkel kívánták megmagyarázni. Kiderült azonban, hogy a társas ösztönnel kapcsolatos magatartásmódok nem írhatók le erkölcsi fogalmakkal. A hűséges kutya és agyává nyúl viselkedését nem erkölcsi megfontolások befolyásolják, hanem az ösztöneik, a biológiai törvények által szabályozott kapcsolat a környezet és az állat között. Vagyis állati erkölcs nem létezik? Nem! Az erkölcs csak az emberi társadalomban, az emberek társadalmi együttélésének szükségleteként jelenik meg. Az állatok közt erkölcsről beszélni antropomorfizálás (emberformára alakítás). Amit erkölcsnek vélhetünk, tulajdonképpen szigorúan meghatározott magatartásformák, amelyek az adott faj fennmaradását szolgálják.     Hogyan vélekedik az állatok "lelki életéről" a tudomány? A tanulás, a megjegyzés képessége, az emlékezet, a tapasztalatok alkalmazása az állat életében tudományos eszközökkel, objektíven és mérhetően tanulmányozható. Más a helyzet olyan szubjektív jelenségekkel, melyeket az ember csak önmagán figyelhet meg, és hasonlósági, analógiás következtetéssel viszi át azokat más fajba tartozó egyedekre. Az ember saját lelki élményeit "érzi bele" az állatok viselkedésébe. Az ilyen állatlélektan végső soron összefügg az emberi lélektannal. Az ember az azonos viselkedésből azonos élményre következtet, mégpedig annál könnyebben, minél közelebb áll hozzá a kérdéses másik egyed. Nincs egyetlen, olyan önmegfigyeléssel megismert lelki jelenség sem, mellyel egyidejűleg ne menne végbe biológiai jelenség is. Viszont számos olyan fiziológiai folyamat van, melyet "nem élünk át". Még embertársaink ilyen folyamatáról sem tudhatunk semmit az ő szóbeli nyilatkozataik nélkül. Az állat nem tudja megmondani, mi baja van, vagy mit érez, tehát azt sem tudjuk, milyen mértékben vesz tudomást önmagáról. Senkinek sem tiltható meg, hogy szubjektív elemeket keressen az állatokban, s ezzel saját élményeit elmélyítse és gazdagítsa. Az illetőnek azonban ilyenkor be kell vallania, hogy az állatokhoz való viszonya nem természettudományos, hanem érzelmi színezetű. Szeretetét, vidámságát vagy haragját, tehát saját érzelmeit érzi bele az állat viselkedésébe.     Melyik a legokosabb állat? Nem a majom a legokosabb állat - csak annak látszik. Miért? Mert anatómiai felépítése az emberéhez hasonló cselekvésre teszi képessé. Az állatvilág fejlőd és fáján a majmok kétségtelenül nagyon magas fejlettségre jutottak, agyvelejük - különösen az emberszabásúaké - nagyon differenciált, de ugyan mit csinálnának ilyen fejlett agyvelővel, ha ez mondjuk, egy szarvasmarhában lenne? Továbbá azt is meg kell jegyeznünk, hogy a majom éppen úgy, mint a többi állat, képtelen az elvont gondolkodásra, cselekvéseinek előre való megtervezésére. Mindig az adott helyzetben cselekszik évezredes ösztöneinek és élettapasztalatainak megfelelően. Az ilyen cselekvés néha valóban nagyon okosnak látszik. Mert súlyos tévedés a majmok kétségtelen értelmi képességét okosságnak minősíteni. Ez lehet pillanatnyilag célszerű, de sohasem tervszerű. Az okosságnak pedig a tervszerűség is elengedhetetlen tényezője. Az állatok értelmi képességeit nem lehet az ember elvonatkoztató képességeinek tükrében vizsgálni. A fajnak megfelelő környezetben minden állat "értelmesen" viselkedik, azaz az ön- és fajfenntartás érdekében célszerűen. Legértelmesebb állatoknak nevezhetjük a kutyát, az elefántot és a delfineket - azonban az információk megőrzése, tárolása tekintetében nemcsak a fajok, hanem az egyedek között is nagy különbségek vannak.     Melyik a világ legnagyobb állata? A világ eddig élt legnagyobb és legerősebb állata a kékbálna: 32 méter hosszú és 80 tonnás példányról is tudunk. Ha az ősvilág háznagyságú óriásgyíkjaival összehasonlítjuk, ezek messze elmaradnak a kékbálnák mögött. A legnagyobb ismert brontosaurus-csontváz is "csak" 26 méteres. A legsúlyosabb dinosaurus pedig "csupán" 50 tonna lehetett... A tengerek óriása a tengerek törpéivel: planktonnal táplálkozik! Nyilvánvaló, hogy egy ilyen roppant nagy lény csak üggyel-bajjal tudná megtölteni szörnyű gyomrát a plankton parányaival, ha nem lenne egy sajátos berendezése a táplálék koncentrálására. Ez a "készülék" egy halcsontlemezből álló szűrő. A bálna nyitott szájjal úszik keresztül a kis lények tömegén. Amikor a szája megtelt vízzel, becsukja. Felemeli óriási nyelvét, a vizet kifolyatja a szűrőlemezei közül, a planktonmasszát pedig lenyeli. Jónás próféta bibliai "esete" óta vitakérdés: lenyelhet-e a cet egy embert? A tárgyilagos tudomány ez ügyben a következőket vallja: Az ún. sziláscet semmiképpen sem tud lenyelni egy embert, mert garatjának átmérője 30 cm-nél kisebb. Igen nagy zavarba kerülne tehát, ha nem törpékkel vagy planktonnal próbálkozna ez az óriás. A legnagyobb állat, amelyet a sziláscet gyomrában valaha is találtak, egy kis pingvin volt. Más a helyzet a fogascettel. Ennek az állatnak már elég nagy a garatja ahhoz, hogy egy embert egészben lenyeljen. Tény az, hogy ilyen cetek gyomrában emberi testnél is nagyobb tintahaldarabokat találtak. Tehát Jónás esete elképzelhető? Szó se lehet róla. Mert levegő nélkül napokat tölteni az emésztőnedvek fürdőjében olyan lehetetlenség, amely még Jónásnak sem sikerülhetett, ha éppen fogascettel hozta is össze a sorsa...     Melyik a világ legszelídebb állata? Amit mi szelídségnek tartunk, az tulajdonképpen a fajspecifikus flegmatikus temperamentum. A világ "legszelídebb" - helyesebben legflegmatikusabb - állata a vombát. Ez az érdekes erszényes állat a Notogea vagy a "hátsó déliföldi" faunabirodalom lakója. Ez a terület Ausztráliát, Új-Zélandot és Polinéziát foglalja magába. A vombátnak két fajtáját ismerjük: a széles homlokút és a tasmániait. Így vall róluk Anghi Csaba professzor: "Egy vombátot évekig együtt tartottam egy cerkófmajommal. El sem lehet sorolni, hogy a huncut cerkóf mennyit bosszantotta a vombátot, de az fel sem vette. Ha éppen nem piszkálta fülhúzgálással, bokszolással, akkor lovagolt rajta. Ha Picasso ismerte volna a vombátot, alighanem ezt választotta volna a béke szimbólumának, nem a társaival folyton veszekedő galambot. Persze, a legendás olajágat hozó Noé-féle békegalamb alaposan bevésődött az emberek fejébe. De ideje volna már vombáttal felcserélni."     Vannak-e még a Földön ismeretlen állatfajok? A tudomány szinte naponta gyarapszik újabb fajokkal - elsősorban az alsórendű állatok és a rovarok köréből. De a természet látványosabb meglepetéseket is tartogat a zoológus számára. Az okapi, a bambuszmedve (panela), a Thorold szarvas, a gorál, a takin, a nahur mind csak újabban, néhány évtizede vagy éve felfedezett egzotikus emlősállatok. De nem is kell ismeretlen tájakra, áthatolhatatlan őserdőkbe utaznunk az újdonságokért. Nemrégen például a szomszédunkban, a Román Népköztársaságban fedeztek fel egy új halnemzetséget. Xántus János így számol be erről: Az új génusz felfedezője Stoica Nicolae, aki az Arges folyó egyik mellékvizében, a Vilsan patakjában bukkant rá a különös állatra. A környékbeli halászok már ismerték, s mivel durva tapintású tüskés pikkelyei vannak, aspretelé-nek hívták, a román aspru (érdes) jelentésű szóból. Lapított fején felfelé tekintő, jól kifejlett szeme van. A felfedező kezdetben úgy vélte, hogy az állat a kölönték családjába tartozik. Az alaposabb vizsgálat azután kiderítette, hogy nemcsak új fajjal, hanem egyenesen új nemzetséggel állunk szemben. Valószínűleg ősi, földünk harmadkorából megmaradt élő kövület, mely csodálatos alkalmazkodóképességével mindmáig átvészelte az évmilliók viharát. Természetes, hogy az igen ritka, tudományos szempontból egyszeriben híressé vált halfajtát törvényes védelem alá helyezték.     Hol voltak az első állatkertek? A kínaiaknál, a 12. században Wen Wang kínai császár idejében már volt állatkert. Az indiánoknál II. Montezuma palotájának közelében akkora Zoo épült, hogy 600 gondozó ügyelt fel az állatállományra. 300 ember csak a vízimadarakat gondozta. A ragadozók táplálására naponta 500 pulykára volt szükség. Az ezernyi kolibrivel pedig speciálisan kiképzett személyzet foglalkozott. Az volt a feladatuk, hogy összegyűjtsék elhullatott, ragyogó tollaikat, és átadják az azték tollmozaik művészeinek... Kínában volt állatkert, Mexikóban is... Hogyan áll ez ügyben Európa? Egyes kutatók szerint a szentgalleni kolostor udvarán már a 10. században tartottak borzot, mormotát, vadkecskét és más állatokat. Vitatott kérdés még azonban, hogy ez a gyűjtemény állatkertnek tekinthető-e. Az első állatkertek inkább menazsériák voltak, egzotikus állatok Összezsúfolt gyűjteményei, tudományos szempontok nélkül; ezek a 16. században tűnnek fel Európában. Vándormenazsériák 1710-től járják Európát. Közelebb áll már a mai állatkerthez a Bécs-Schönbrunni állatpark (1752). Budapesten 1866-ban alakult meg a Pesti Állatkerti Részvénytársaság.     Miért nem fázik az újszülött jegesmedve az Északi-sarkon? Az újszülött jegesmedve sajátos mikroklímában él. Ezt anyja teremti meg ötletesen kialakított odújában. Az odút a jegesmedvemama saját testével és lélegzetével melegíti fel. S hogy az odú belsejében a levegő nem hűl ki, és főleg hogy nem szökik ki azonnal az üregből a külvilágba, az ötletes "építőművészetének" köszönhető. Ez abból áll, hogy az egyébként szűk kamrához vezető folyosó belülről nézve nem fölfelé irányul, hanem lefelé lejt. Ennek következtében a kamra nyílása jelentősen magasabban van, mint a kívülről bevezető folyosó külső nyílása. Mivel a meleg levegő könnyebb és ritkább, így a helyiség felső részében helyezkedik el, kitölti a kamra belsejét, és nem ömlik ki az odú kivezető folyosóján. Az odú alsóbb részében a sajátos gázdugót alkotó hidegebb és nehezebb levegő megakadályozza a meleg eltávozását, annak ellenére, hogy az odúnak semmiféle ajtaja nincs.     Miért nem fázik a jegesmedve lába? A jegesmedve nem visel ugyan se cipőt, se csizmát, de megvan a magához való esze - ugyanis még a talpát is szőr borítja. Rokonai - például a maláj medve, a tibeti medve vagy éppen a mi barnamedvénk - bizony csak mezítlábasok. Alvin Pederson, az arktikus világ neves kutatója szerint - a pézsmatulok még az Északi-sarkon sem fázik. A kutató alaposan meggondolta ezt az állítását. Megállapította például, hogy amikor a hőmérséklet még -27 Celsius-fok volt, egy frissen elejtett és lenyúzott pézsmatulok bundájában a hőmérő +10 fokra emelkedett. Ez a bunda ugyanis kitűnő hőszigetelő. Az állati test által felmelegített levegőt megőrzi, akár egy termosz a tea forróságát. Természetesen sok függ a szőrzet minőségétől, hosszúságától, sűrűségétől, pelyhességétől, de különösen attól, hogy vannak-e pehelyszőrök, hiszen közöttük alakul ki az állat bőre feletti védő levegőréteg. A legmelegebb bundát a pézsmatulok gereznájából lehetne kiszabni. Gyapjas szőrzetének hosszúsága a nyakon és a mellkason eléri a 60-90 centimétert is. Miért csak Ausztráliában él a kenguru? Hogy egy állat ehhez vagy ahhoz az övezethez tartozik-e, az történelmi okoktól függ. Tekintetbe kell vennünk a különböző állattípusok fokozatos kifejlődését és azokat a lassú geológiai változásokat, amelyek a különböző földrészek széjjel választását és összekapcsolását eredményezték. A kövületekből úgy tudjuk, hogy 150 millió évvel ezelőtt emlősállat még egyáltalán nem létezett, hanem kb. csak akkor kezdtek kialakulni a hüllők valamely csoportjából. Meg lehetünk győződve arról is, hogy a legősibb emlősök még tojást rakó, igen kezdetleges típust képviseltek. Néhány millió évvel ezek után megjelentek az erszényes emlősök, amelyek már elevenszülők voltak ugyan, de az újszülötteknek még igen kezdetleges állapotban sokáig az anya "erszényében" kellett élniük. Az első magasabbrendű emlősök, a méhlepényesek kövületei kb. 70 millió évvel ezelőtti korszakból maradtak fenn. Az ausztráliai szárazföld a világ többi részével kapcsolatban volt valaha, mégpedig egy Ausztráliából Délkelet-Ázsiába vezető "híd" által. Ez az állapot mintegy 100 millió esztendővel ezelőtt még fennállt, s amikor megszűnt, Ausztráliát valami földtörténeti katasztrófa elvágta a mai Eurázsiától. Ausztrália füves pusztáin az alacsonyabb rendű erszényes emlősök így elszigetelődve nem voltak kitéve a fejlettebb fajták versenyének. 70 millió esztendő alatt háborítatlanul éltek, szaporodtak, és a világnak ezen a részén vezető szerephez juthattak.     Ormányával vagy szájával szopik-e a kiselefánt? Hogy az újszülött elefántborjú vajon a szájával vagy az ormányával szopik-e, nemcsak a laikusok gyakori kérdése, ezzel még az állattan búvárai sincsenek teljesen tisztában. Erre a kérdésre a leghelyesebb válasz: az újszülött kiselefánt életének legelső napjaiban úgyszólván tudomást sem vesz ormányáról, tehát a szájával szopik. De rövidesen rájön ormánya használhatóságára, és azontúl már ennek a segítségével szívja az anyatejet. Igen ám, de hogyan szopik a kiselefánt azon a hosszú csövön keresztül? Nem ismeretes általánosan, hogy az elefánt tőgye, minden más négylábú állattal ellentétben, nem a hátsó, hanem az első lábak között van. Szopás közben a borjú tehát anyja előtt áll, s rövidke ormányát, miután tejjel teleszívta, hátrakunkorítja a szájához, és magába fecskendezi a felszívott tejet.     Igaz-e, hogy a patkányok elmenekülnek a süllyedő hajóról? Ez a mondás feltételezi, hogy a patkányoknak van valami titokzatos előérzetük, amely a közelgő veszedelemre figyelmeztet. Nagyon régi hiedelemről van szó, mert már Plinius is ezt írta: Amikor a hajó közel van a süllyedéshez, a patkányok elhagyják. Ha a hajó minden részébe beszivárog a víz, akkor már nem hiedelem, hanem igaz ez az állítás. Ugyanis a patkányok, noha jól úsznak, mégis olyanok, mint a macska, nem szeretik sem a vizes, sem a piszkos dolgokat. Ha szennyes tárgyak között kénytelenek járni, utána gondosan megtisztogatják bundájukat. Tehát amikor a hajó kiöregedés, "kifáradás" következtében mindenhol ereszti a vizet, vagy korhadni kezd és a patkányok táplálkozási nehézségekbe ütköznek, igyekeznek kereket oldani. Ebből a hozzá nem értő utasok is joggal gondolhattak arra, hogy a szegény teknőnek már nem sok ideje van hátra. A patkányok tehát valóban elhagyják a süllyedő hajót - ezt parancsolja életösztönük.     Miért pusztult ki az európai bölény? A Bison bonassus, vagyis az európai bölény hajdan népes csordákban népesítette be a nagy erdőterületeket. Az erdélyi fejedelmek, Bethlen, Rákóczi György, Apafi, Kemény korában úgyszólván napirenden voltak Erdélyben a bölényvadászatok. Megbízható feljegyzések szerint az utolsó európai bölényt, - ez egy 10-12 esztendős tehén volt -, 1762 októberében ejtették el Doboka megyében a borgói magaslaton. A kíméletlen vadászat, az őserdőterületek csökkenése, illetve a kultúrterületek térhódítása, és nem utolsó sorban a faj ökológiai képlékenységének hiánya ítélte halálra a bölényt. Ma az európai bölény utolsó mentsvára a lengyel-szovjet határ mentén elterülő bialowiezai őserdő. Bár életük, mint említettük itt sem volt háborítatlan. Az első világháború frontja keresztülhaladt a vidéken, s meg egyéb kedvezőtlen körülmények miatt 1921-ben már egyetlen élő állat sem mutatkozott. Csaknem hasonló sorsra jutott a Kaukázus bölényállománya: 1925-ben mindössze 10 egyedet számláltak. A legutolsó pillanatban alakult meg Berlinben, 1923-ban az Európai Bölény Fenntartására Alakult Nemzetközi Társaság, amelynek fáradozásai hamarosan eredménnyel jártak. Míg akkoriban csupán 56 bölény élt, ma már több ezer példányt tartanak számon... Elsősorban az állatkerteké, köztük is főleg a müncheni állatkérté és a lengyel rezervátumoké az érdem, hogy Európa utolsó vadon élő tulokfaját ma még életben látjuk.     Milyen lusta a lajhár? Gaál István Amit rosszul tudunk című könyvében ezt olvassuk: "A dél-amerikai lajhárok olyan ősi szabású, groteszk megjelenésű emlősök, hogy semmi csodálnivaló nincs rajta, hogy sokáig túlzottan hamis képet festettek róluk. Sokan azt hiszik, hogy a levegőből él, mert még senki sem látta enni." Más források szerint nyolc-kilenc percig tart, amíg egyik lábát a másik után teszi, s közben ugyanennyit pihen. A fára, ahol az élelmét találja, egy nap alatt jut föl, és addig el nem hagyja, amíg egészen le nem ette; ekkor összekuporodik, leesik, és megkezdi hosszú utazását egy másik fához. Hízott, mikor az egyik fát elhagyja, s lesoványodik, mire a másikat eléri. Cuvier francia tudós volt az első, aki helyes szemszögből ítélte meg a lajhárok sajátos lényét, s így jutott el a tudomány - írja Brehm - sok téves és ferde nézet után a lajhárok igazabb méltánylásához. Ezennel rehabilitáljuk a lajhárokat. Tagadhatatlan, hogy a földön fáradságosan, kínnal vonszolják tova testüket, de a fákon ügyesen kúsznak; emellett feltűnően ügyes úszók. Tehát nem olyan lusta az a lajhár, amilyennek mondják. Mozgását életmódja határozza meg.     Ravasz-e a róka? A költészet rókája meg a közönséges róka a valóságban két különböző állat. Aki teljesen elfogulatlanul megfigyeli, az nem talál benne semmi kivételes tulajdonságot. A többi ragadozó állatot, nevezetesen a farkast semmiféleképpen nem szárnyalja túl, legfeljebb annyit lehet elismerni, hogy ez a nagymértékben üldözött, zaklatott állat ügyesen alkalmazkodik a természeti viszonyokhoz. A vadászok tudják, hogy az öreg rókák között is sok ostoba akad. Tulajdonképpen földönfutó szegény kópé. A mesterségét érti, azt ti., hogy a maga módja szerint szerzi meg a táplálékát, de valójában nem érthető, hogy ravaszság dolgában miért került a többi állat elé. Miért vadul meg a bika a vörös színtől? A tudomány újabb eredményei megdöntik ezt a téves közhiedelmet! Bebizonyították, hogy a bika nem tudja megkülönböztetni a vörös szint az egyéb színektől, egyszerűen mert - színvak. Ezt a tényt ma már a tárgyilagos bikaviadorok is elismerik. Több kísérlet igazolja, hogy a bika éppen úgy reagál a fehér mulétára, mint a vörösre. A kendő lengetése ingerli támadásra, nem pedig a vörös szín. S bár a bika nem tudja megkülönböztetni a fehér mulétát a vöröstől, a viadalok vérszomjas közönsége ragaszkodik a hagyományos és értelmetlen színhez. Akad-e az állatok között színlátó és színt megkülönböztető? Általában az a vélemény, hogy az állatok színlátása gyengén fejlett. Az állatkísérletekben nehéz megállapítani, hogy az állat a színeket vagy a fényerősséget tudja megkülönböztetni. A madarak egy része lát bizonyos színeket, és kétségtelen, hogy sok rovar színlátó. Az emlősök általában rosszul különböztetik meg a színeket. És a kutya? Van valamelyes színlátása, de például a juhok vagy az egerek teljesen közömbösen viselkednek a különféle színekkel kapcsolatban. Az állatvilágban csak a felsőbbrendű emlősöknek, például a majmoknak van olyan színlátásuk, amely megközelíti az emberét.     Miről nevezetesek a Szent Ilona-szigeti kecskék? Az őskecskéket 1513-ban telepítették ide a portugálok, hogy legyen elegendő tejük. Akkoriban Szent Ilona hegyeit erdők borították. A szigetlakók szabadon engedték az állatokat. Ezek azután remekül érezték magukat az erdős hegyoldalakon. Legelésztek, legelésztek, és 75 év alatt több ezerre szaporodtak. A kis gidák meg a vén kecskék szorgalmasan táplálkoztak. Megették a fák gyökérhajtásait, tövig rágcsálták a bozótokat, amelyeknek gyökérzete a sziklákon tartotta a termőföldet. Azután jöttek az erdők, lehúzták a termőtalajt. 1709-ben írt a kormányzó egy jelentést, hogy az erdők ki fognak pusztulni a kecskék miatt. Így is történt, az erdők pusztultak. Csupa kopár szikla maradt Szent Ilonán. Ezt a környezetet pedig nagyon megfelelőnek tartották Európa urai Napóleon részére. El is küldték hát, ide - meghalni. Szent Ilona szigetének kecskéi és Amerika verebei óvatosságra intenek. Vigyázzunk arra, hogy mit telepítünk állatban, növényben egyaránt! Nehogy kárunkra legyen az, amiből hasznot reméltünk.   Miért világít sötétben a macska szeme? Sok állat szeme "világít" sötétben. Valójában azonban nem a szem világít, hanem a szemfenéken levő retina festékes rétegének egy része, az úgynevezett tapetum veri vissza a fényt. Az ember szeméből is visszaverődik a fény, és ezt a megfigyelő láthatja is, ha a fényforrás a füle mellett van, sőt legjobb a fényforráson át nézni. Ez úgy lehetséges, ha a fényforrás fényéi tükörrel vetítik a szembe, a megfigyelő pedig a tükör közepén levő kis nyíláson át néz a fénysugár irányába. 1704-ben végzett kísérletek kimutatták, hogy a macska szeme többé nem világít, ha vízbe merítik az állatot. Ezt a változást az okozza, hogy a szaruhártya fénytörő szerepe ilyenkor jelentősen megváltozik.     Hogyan tájékozódik sötétben a denevér? A 18. században kezdték vizsgálni: mi lehet az oka annak, hogy a denevér a sötétben is tévedhetetlen biztonsággal kerüli ki az akadályokat. Egy olasz tudós, Spallanzani számos kísérletet végzett, és a megoldás közelébe jutott. A teljes választ azonban jóval később fogalmazta meg a tudomány. Kiderült az, hogy a denevérek az emberi fül számára észlelhetetlen, másodpercenként 30-60 ezer rezgésszámú ultrahangokat bocsátanak ki. Ezeknek a visszaverődését felfogják nagy érzékenységű hallószervükkel. Ily módon nemcsak az akadályokat tudják észlelni és villámgyorsan kikerülni, hanem az éjszaka röpülő rovarok térbeli helyzetét is megállapítják. A különböző fajok radarrendszere más és más. A sima orrú denevérfélék rövid hangjeleket bocsátanak ki, és a visszaverődött hullámok időkülönbségét "értékelik" ki, számunkra eddig még ismeretlen módon. A patkós orrú denevéreknek van Amerikában egy családja, a Desmodontidae, amely táplálkozásával és táplálékának megválasztásával különleges helyet foglal el a denevérek között. A köznyelv úgy emlegeti őket, mint vámpírokat vagy vérszívókat. Ezek egyáltalán nem félelmetes vérivó ragadozók. A Mexikótól Paraguayig fellelhető vérszívó denevér hossza mindössze hét centiméter! Egyáltalán nem "szívják" a vért, inkább a vérfelnyaló jelző illethetné őket, bár ez is többet mond, mint amit valójában tesznek. A megtámadott állatok az éjjel is szabadban hagyott öszvérek, lovak, szarvasmarhák. Áldozataikat a nyakukon vagy a marjukon sebesítik meg. Rászállnak a kecskékre, juhokra, kutyára, sőt a mozdulatlanul alvó emberre is. Fogaik úgy működnek, mint egy frissen élesített bonckés. A megtámadott lény nem érez fájdalmat. A rőt vérszopónak húsz foga van, és villámgyorsan kb. 4 mm-es mélységű sebet harap. Az aránylag mély sebből azután ömlik a vér. Ebből a denevér annyit lakomázik, hogy alig bír elrepülni. A Közép-Európában honos denevérek minden tekintetben nagyon hasznosak, mert sok kártékony állatot pusztítanak el. Nagy mennyiségben irtják az erdők és a mezők kártékony rovarait, ezzel a mező- és az erdőgazdaságnak nagy hasznot hajtanak. Mindent összevetve, faunánk egyik leghasznosabbjának tekinthetők. A babona és a műveletlenség következtében oktalanul, lépten-nyomon pusztították őket. Ma már természetvédelmi előírások óvják a denevért, s napjainkban tilos összefogdosni, megölni ezt a kis állatot.     Honnan származnak a tengerimalacok? Bár malacoknak nevezzük őket, semmi közük a disznókhoz. A sünalakúak alrendjébe tartoznak, mint a patakörmű rágcsálószerűek öregcsaládjának képviselői. Valószínűleg a malacsivításra hasonlító hangjuk miatt kapták a porcellus, a malacka nevet. A tengeri jelző meg azért ragadhatott rájuk, mert a tengeren túlról, Dél-Amerikából hozták az állatokat Európába. A lényeg tehát az, hogy tudományos nevük: Cavia porcellus. Jellemzőjük, hogy mellső végtagjukon 4-4, a hátsón csak 3-3 ujjuk van. Testük hőmérséklete 37,8-39,5 fok körül mozog, percenként 100-szor, 150-szer vesznek lélegzetet. 4 metsző és 16 zápfoguk gyökértelen. Mindvégig nőnek, tehát rendszeres koptatásuk feltétlenül szükséges. Szaglásuk egészen kiváló, hallásuk szintén, a 33 000 Hertznyi rezgéseket is felfogják. Holland hajósok hozták őket Európába a 16. században, őshazájuk Peru. Ott húsuk megbecsült táplálék. Az inka sírokból mumifikált tengerimalac-tetemek kerültek elő. Európában az egerek és a patkányok után a leggyakoribb kísérleti állatok. A gyógyszerkísérletekben az emberi adag négy-ötszörösét próbálják ki egy malackán. Erre a célra a 19. századtól kezdték őket alkalmazni. Robert Koch a tuberkulózis, Emil von Behring pedig a diftéria kutatásához használta fel a tengerimalacok ezreit.     Vannak-e időjárást jelző állatok? A gekkó, ez a mediterrán gyíkfajta jeles meteorológus és légtornász. Lábán tapadókorongok vannak, amelyek szinte odaragasztják a napfényben izzó falakhoz. Ha a levegő páratartalma emelkedik, a korongok nem "zárnak" légmentesen. A gekkók lepotyognak a falról. Ilyenkor mondják az arabok, hogy nemsokára esni fog. Nemcsak a gyíkok, hanem a kakasok is közlik az időváltozást. Ha akkor kukorékolnak, mikor még zuhog, ez annak a jele, hogy hamarosan vége lesz a zivatarnak. Honnan "tudja" ezt a szemétdombok királya? A ritkuló felhőkön egyre több fény tör át, ezt érzékeli a madár szeme. Nyilván ez az oka a hajnali kakaskoncertnek is. De ezzel magyarázható az is, hogy alkonyat előtt már egy jó félórával, szinte egyszerre elhallgat minden madár. Az emberi szem ilyenkor még nem érzékeli a fényerő csökkenését, de a madárszem műszere már a közelgő éjszakát "látja". A gekkó és a kakas után következzék a - cica. Vagyis igaz-e, ha a macska a füle tövét vakargatja, első lesz? A légnyomás változása idején megváltozik a levegő elektromos töltése is. A macska érzi, hogy bundájában villamosság gyűlik fel. Ez nyugtalanságot kelt az állatban. Szőre felborzolódik. Hogy szabaduljon a feszültségtől, a bútorokhoz dörgölődik, idegesen rendezgeti bundáját. Viselkedése tehát előre jelzi az időjárási fordulatot: a közelgő esőt. A felsorolt példák a legismertebbek - az időjárás változását valamilyen formában minden állat jelzi viselkedésével.     Igaz-e, hogy a krokodil sír? A nőstény krokodilus 16-46 darab tojást rak, és beássa azokat a forró, fekete lávahomokba. Ott őrzi a tojásokat a tizenkét hetes kelési idő alatt. Magát a keltetést elvégzi a napsütötte homok természetes melege. Egy-két nappal a krokodilusbébik kelése előtt valami különös dolog történik. Az időközben terjesen kifejlődött, bár egészen apró tojáslakók a föld alól olyan halk, vinnyogó hangot hallatnak, ami némileg a csecsemő sírására hasonlít. Ez a különös jelenség esetenként tragikusan végződő tévedésekhez vezetett. E sírásszerű hang hallatán az emberek azt hitték, hogy elhagyott gyermek fekszik valahol a parton, és a keresésére indultak. Amint a keltetőállomást megközelítették, az éberen őrködő krokodil anya persze dühödten rájuk támadt. Ez az alapja annak a mendemondának, hogy a felnőtt krokodil cselesen utánozza a csecsemősírást, majd az odasiető embert leteperi és felfalja. Valóságban tehát a krokodil nem sír, és nem is könnyezik. A különös hang nem is a felnőtt állatoktól, hanem a tojásba zárt, még mélyen a homokban levő krokodilbébiktől származik. Igen ám, de mi a célja és értelme ennek a föld alatti koncertezésnek? Egyszerűen jeladásról van szó. Az apró lények ezzel jelzik anyjuknak, hogy készek a tojásból kibújni, és kérik kiásásukat. Az alig 15 cm hosszú krokodilfiókák ugyanis nem képesek saját erejükből a felszínre vergődni. Ehhez az anyának kell segítséget nyújtania. Amint a föld alól nem hallatszik több nyivákoló hangocska, a krokodilmama tudja, hogy összes fiókáját kiásta. Ekkor a hasára fekszik, és engedi, hogy az apróságok a fejére, onnét nyakára és a hátára másszanak, így lovagoltatja be őket a vízbe, ahol aztán csónakázássá alakul a sétáltatás. Ezzel a születésnapi kirándulással aztán véget is ér az anyai gondoskodás. A bébik lassacskán lesodródnak anyjuk hátáról, aztán nagyon igyekeznek, hogy mielőbb kikerüljenek a felnőttek birodalmából. Mert ettől kezdve a "nagyok" - a saját anyjukat is beleértve - könyörtelenül felfalják őket, ha útjukba kerülnek.   Igaz-e, hogy a katicabogarat nem eszi meg más állat, a katica által kibocsátott bűzös folyadék miatt? Való igaz, hogy az elfogott katica lábízületeiből sárgásvörös, rossz szagú vért bocsát ki. Úgy látszik, hogy ez az "undorító vér" elrettentő hatást gyakorol számos állatra. Másrészt azonban számos olyan állat van, amely ennek ellenére felfalja a katicabogarakat, s nem riad vissza élénk, tarka színétől sem, amit viszont szívesen mondanak "intő színnek". Milyen titka van tehát a katicabogárnak? Sok kísérletet végeztek már az "undorító vér" és az "intő színezet" jelentőségére vonatkozóan. Ezek azonban többnyire nem adtak világos választ, mivel olyan állatokat választottak a kísérletekhez, melyeknek a szabadban alig volt alkalmuk katicabogarakkal találkozni. Olyan állatokat azonban, melyek egy élettérben élnek a katicabogarakkal - így a poszáták, a seregélyek, a sündisznók -, nem zavarják a katicák riasztó tulajdonságai. Igazat kell adnunk tehát azoknak a kutatóknak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy a katicabogarak éppen olyan jól "fogyaszthatók", mint bármely más hasonló alakú és nagyságú bogárcsalád tagjai. Nem szükséges tehát esetükben intő színezetről és undorító vérről beszélnünk; ezek olyan fogalmak, amelyeket az ember magyarázott bele a természetbe.   Igaz-e, hogy az északkelet-amerikai földigiliszták európai eredetűek? Igaz. Az Európából érkező kivándorlók virágokat és gyümölcsféléket is vittek magukkal az Újvilágba. A földdel együtt a földigiliszták is átkeltek az Atlanti-óceán túlsó partjára. Nem pusztultak el, hanem elszaporodtak, így az ottani földigiliszták túlnyomórészt európai kivándorlók. Hogy hová lettek a bennszülött giliszták? Alulmaradtak a létért való küzdelemben. A jégkorszakban ezen a területen a földigiliszták kipusztultak. Amikor pedig a jégtömegek visszavonultak - a giliszták dél felől elkezdtek - észak felé nyomulni. Ez a föld alatti utazás azonban igen lassú volt, ezért az európai gilisztáknak sikerült őket megelőzniük, mivelhogy rendelkezésükre álltak a Kolumbusz utáni bevándorlók szállítóeszközei. Az Egyesült Államok területén most a Mason-Dixon-vonal választja el az amerikai és az európai giliszták birodalmát.     Miért készítenek a méhek hatszögletű sejteket? A méhkas lépeinek és, sejtjeinek szabályos rendszere sokat foglalkoztatta a 18. század tudósait. E században az volt a vezérgondolat, hogy a világ tökéletes. A világ általános tökéletességének egyik következményeként kimondották például, hogy a természet a lehető legnagyobb eredményt, a maximumot a lehető legkisebb anyagi áldozat, a minimum révén éri el. A maximum-minimum törvény igazolása érdekében a hőmérős Reaumur megmérte a méhek sejtjének lapjai közötti szögeket. A matematikusok pedig kiszámították, mekkorának kellene a szögeknek lenniük, hogy a maximum-minimum törvény értelmében a legnagyobb hely álljon rendelkezésre a lehető legkevesebb viasz felhasználásával. Az eredményben azonban valami nem stimmelt. A mért értékek csak megközelítették a számítottakat. Úgy látszott, a méhek eltérnek a világ "tökéletességének" törvényétől. Később rájöttek, hogy nem a méhek tévedtek, hanem az a logaritmus-könyv, aminek alapján a számításokat végezték. Amikor pedig a hibát kijavították, kiderült, hogy a sejtek is a maximum-minimum törvényt igazolják. A méhek tehát jól "számoltak", a hiba a logaritmustáblázatban volt. Darwin is megvizsgálta a méhek sejtkamráit, de nem a változatlan "tökéletesség", hanem éppen a változás, fejlődés szempontjából. Megfigyelte, hogyan készül a lép. Először vastag, tömör viaszfalat építenek. Hengeres üregeket ragnak belé, majd egymás közelébe érve, az érintkező pontokat kiegyenlítik: így lesz a hengerből hatszögletű hasáb. A sejtek alakja tehát az építési módból következik, a kör keresztmetszetű lárva által legjobban kihasznált területet a hatszögletű síkidom közelíti meg legjobban. Ezután Darwin kimutatta, hogy a természetben különféle "rosszul" építkező méhek is vannak. Ez azt igazolja, hogy a mai mézelő méh őse nem volt kezdetben "tökéletes" építész. A tökéletes építkezés annak következménye, hogy miközben a méhek ősei a fajfejlődés során az egyes különálló sejtektől a mai, szabályos lépig eljutottak, mindig kevesebb viaszt használtak fel, mint elődeik. De minél kevesebb anyaggal érték el ugyanazt a célt, az ivadékok elhelyezése annál előnyösebb lett rokonaikkal szemben. Ha kevesebb viasz kellett az építkezéshez, több élelem jutott az utódoknak. Darwin tehát ismét eljutott a maximum-minimum törvényéhez. A célszerű építkezéshez így a méhek nem valami változatlan, időtlen "tökéletesség" jeleként, hanem a természetes kiválasztódás, a fejlődés következményeképpen jutottak el.   Mitől világít a szentjánosbogár? A világító rovarok lámpásában a luciferin nevű vegyület található. Ez a luciferin a luciferáz nevű erjesztő társaságában fényt ad akkor, ha víz és oxigén van jelen. A világításnál némi hő is keletkezik, de ez alig mérhető. Ez a melegmennyiség egy ezred foknál is kevesebb. Ezt meg se lehet érezni! A színképelemző azonban bizonyítványt állít ki róla. Eszerint se ibolyántúli, se vörösön inneni sugarak nincsenek benne, viszont a fényképezőlemezen, filmen nyomot hagy. Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a szentjánosbogarak és egyéb fényt adó társaik modern világítástechnikusok. Hideg fényt sugároznak; vegyi fényt adnak.   Gyűjt-e élelmet a hangya télire? Elterjedt hiedelem, hogy a hangyák télire élelmet gyűjtenek maguknak. Az bizonyos, hogy vannak hangyafajok, főleg déli vidéken, amelyek gyűjtenek, de a mi hangyáink között egy faj sincs, amelynek téli raktára volna. A hazacipelt rovarok, hernyók csak a napi fogyasztást szolgálják, de nem télire valók, hiszen a hangyák télen dermedten alszanak. A mendemondát igen elterjedtté tette La Fontaine meséje a muzsikáló tücsökről és a szorgalmasan dolgozó hangyáról. A mese csak mese, s a valóságban sem a tücsök, sem a hangya nem eszik télen.