Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak az oldal létrejöttében: Izikének, aki a banneremet és vendégkönyvemet csinálta, valamint megtanított a képek készítésére, Fantának aki a buttonjaimat csinálta, Napsinak a mozgó Nyúlmami feliratot és az üzenőfalat, Sissinek pedig, hogy mindig buzdít!
Köszönöm!!!
|
|
|
|
ÁLOM
Legyen az
álomban tenger,
Végtelen ég kék,
messziről jövő
nyári zápor…
Aszfalton gőzölgő
forró pára legyek,
Lenyugvó napba
mikor belenézek…
Síratom emlékeimet,
s újra végigélem,
Pereg a perc,
s én futok utána,
Jelenemet egyszer
talán utolérem…
Akasa: Hajnali közhelyek
Emlékezem.
Azaz múltam morzsáit
Rágom.
Próbálom tetten érni
Sosemvolt bátorságom.
Neked semmit sem
Hoztam.
Kezemben semmi
Sincsen.
De arcom ráncaiba véste,
neved kezdőbetűit az
Isten.
S ha elalszanak bennem
A Dalok…
Eljön majd értem Apám,
És kézen fog a Halott.
S ha az Úr kérdezi,- Fiam!
Megérte?
A Te neved suttogom
Akkor.
S a földig hajolok a
szélbe
Marinaweb: A Tündérpor lángja
Ég, lobog a fájdalom tüze
S egy kistündérke szárnya,
Megpirul benne.
Hullámzik, csobog
a csodák tengere
S egy szép hableány
fényét
Leli benne.
A hajnali nap sugara
rámered,
S a fény lassanként
elrebeg.
Ebben lesz,
mit hosszan nézel,
A lángoló tűzben
tudod mit érzel.
Li Tai-PO:
Tündérsziget
Ó drága Napfény,
tündér Holdvilág!
Sugárotokból él
e holt világ,
S körökben,
miknek útja végtelen,
Ó hogy szeretnék
élni veletek!
Hallottam egykor,
régen, hajdanán,
Van egy sziget,
melyet túl Indián
Rejt kék ölén
a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn
aranyág fakad,
S tündér les rád
minden virág alatt!
Ki ide ér, az többé
sohse sír,
haja nem őszül
arca rózsapír,-
Ó Boldogság,
hadd jöjjek most veled,
Míg a tündérek
szigetére érünk,
Hol örök fényt
szitál a kikelet!
|
|
Reményik Sándor:
Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt,
ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor,
s örök idegen.
József Attila:
Úgy szeress
Tedd a kezed
Homlokomra,
Mintha kezed
Kezem volna
Úgy őrizz, mint
Ki gyilkolna,úgy
Mintha éltem
Élted volna
Úgy szeress,
mintha jó volna
Úgy, mintha
szívem szíved volna
Úgy őrizz,
mint ki gyilkolna
Úgy, mintha
éltem élted volna
Apolliner:
SZEMEDEN
Szemeden e
tengerszemen
Alámerül szegény
szivem
S a szerelem
S téboly vizében
oldja bent szét
A Bánat és az Emlék.
|
|
Lunának köszönöm!
|
|
|
|
Carel Capek: A FANTÁZIÁRÓL
A cipész hazafelé mentében egy épülő ház előtt gyerekeket látott játszani a homokban; érdekelni kezdte a játék, leült egy gerendarakásra, süttette magát a nappal, és figyelte a gyerekeket.
Várat építettek, s köréje sáncot és árkot, amelybe az egyik kis kölyök kalapban hordta a vizet; a katonai építmény, amely részben Cézár táboraira, részben a középkori várakra emlékeztetett, egyre tökéletesebbé vált a gyerekek keze alatt. Kiderült, hogy a sáncba alagutat kell vágni, amelyen keresztül a vonat a várudvarra juthat, s egy kis fadarab néhány perc múlva nagyokat füttyentve valóban berobogott az erődítmény közepén elhelyezett pályaudvarra. Az utasok kiszálltak, kíméletlenül összetaposták Cézár sáncait, és szállás után néztek. De mivel lakatlan területen találták magukat, kerek négerkunyhókat kellett építeniök, ami úgy történik, hogy az ember a földre teszi öklét, nedves homokot nyomkod rá, kihúzza a kezét, és kész a kunyhó. Jaj annak, aki rossz szándékkal közeledik hozzá! Dente et uniquibus fogod védelmezni házadat.
A kisasszony, aki az egyik kisfiúra felügyelt, odaült a suszter mellé, és megszólalt:
- Tegnap ugyanebből a homokból lepényt sütöttek, máskor meg mérlegen mérik, és cukornak vagy lisztnek adják el.
- Éppen arra gondolok - válaszolta a cipész -, hogy mi is az a fantázia.
A kisasszony egy pillanatra abbahagyta a hímzést, és mereven maga elé nézett.
- A fantázia - mondta aztán - az a képesség, hogy a dolgokban és emberekben mást lássunk, mint amik.
- Ugyan, ugyan - felelte a cipész szemrehányón -, ezt azért mondja, mert csalódott valakiben. Előfordul az ilyesmi. Tegnap esett az eső, ezért építenek ma a gyerekek várat meg alagutat homokból. Holnapra megszárad a homok, és semmit se lehet majd belőle építeni. Mit gondol, azt mondják majd a gyerekek, hogy a homok semmit sem ér, hogy csalódtak benne? Vagy rájönnek, hogy ki lehet mérni, és el lehet adni cukornak vagy lisztnek? A csalódás fantáziahiány. A fantázia mindig feltalálja magát.
Hogy is mondjam csak. A fantázia nem azt jelenti, hogy másnak látjuk a dolgokat, mint amilyenek, hanem hogy olyanoknak látjuk őket, amilyenek lehetnének. Vagy olyanoknak, amilyenekké tehetjük őket. Nézze, egy ilyen kis vakarcs rájön, hogy a homokból építeni lehet. És én hülye, elmegyek ezer homokrakás mellett, és nem jövök rá. Én, és maga is, kisasszony, csak tapossuk a homokot. De ha az ember beleszeret valakibe, akkor eszébe jut, hogy a homokba betűket lehet írni. Így van ez.
A kisasszony ölébe ejtette a kezét, mert valami emlék ködlött fel benne.
- Egy ilyen gyerek - folytatta a cipész - el tudja képzelni, hogy ő mozdonyvezető, katona, világutazó, vagy még isten tudja, mi lehetne. És igaza van. Az ő egész fantáziája abban áll, hogy még nem nyomta el magában a különböző lehetőségeket. Néha maga is gondol arra, kisasszony, hogy mi lehetne magából; de mert maga felnőtt, és ennek következtében önző, már csak arra gondol, hogy mi akarna lenni... Semmi sem akadályozza annyira a fantáziát, mint az önzés.
A kisasszony megsértődött.
- Ön azt hiszi, hogy önző vagyok?
- De mennyire. És boldogtalan is. És sokszor gondol arra, hogy ha gazdag lenne, nem kellene mindenféle barátságtalan, durva embereket szolgálnia. Büszke, szép asszony lehetne, akit senki se mer megalázni. És tudja-e, kisasszony, hogy maga valóban szép lehetne? Meg büszke is, meg gazdag is. Igen. Lehetne. Hét gyerek anyja is lehetne. Vagy újságárusnő. Vagy szajha. De ezt már ne képzelje el, mert ez nem tetszik magának, igaz-e? Csak nézzen körül, mi minden lehetne. Lehetne az az öregasszony is, aki amott meszet kever. Vagy az a kislány. Vagy az a gondterhelt képű, gonosz orrú, piszkos nő. Tiszta véletlen, hogy nevelőnő lett magából. Hiszen annyi mindenféle más is lehetett volna... Gyakran gondolok arra, miért vannak az emberek olyan reménytelenül, élettörténetük buta kis véletlenébe zárva. Mindabból, amivé lehettek volna, csak azt a csipetnyit élik át, amivé véletlenül lettek; és még azt, amivé lenni akartak. Nem gondolja, kisasszony, hogy ez borzasztó?
A kisasszony vállat vont.
- Nem tudom - mondta. - Hiszen nem élhetünk más életet, mint a magunkét.
- Igaz - felelte a cipész. - De mondjuk, hogy a többiek helyettünk élik az életüket, érti? Ami én lehetnék, az valaki más. Minden ember az én lehetőségeim megtestesítője. Próbálja meg így látni az embereket, kisasszony, meglepően érdekesnek találja majd a dolgot.
- Mire való ez? - ellenkezett a kisasszony. - Senki se lakik jól azzal a kaláccsal, amit más eszik meg helyette.
- Igaz, nem lakik jól - felelte a cipész. - De ha az embereknek több fantáziájuk lenne, jobban tudnák egymás közt a kalácsot elosztani. Gyereknek kell lennünk, ha érteni akarjuk a gyerekeket. Lényünk egy részével szegényembernek kell lennünk, ha érteni akarjuk a szegényeket. Nézze, kisasszony, egy ilyen kisfiú tulajdonképpen egy tömeg férfi. Gépész, katona, építész és még isten tudja, mi. És mire felnő, az egész tömegből csak egyetlen kisember marad. Jézusom, hova lettek belőle a többiek? Valami romhalmaz betemette őket. De vigyázzon, kisasszony, nem mindig halnak meg valamennyien...
| |
|
|
EMLÉKEZZ
Christina Georgina
Rossetti
Emlékezz rám,
ha tőled
messze-messze
a hallgatag
országba érkezem,
s nem foghatod meg
többet a kezem,
és nem fordulhatok
el tévedezve.
Emlékezz rám,
ha majd magad
leszesz te,
s nem szólsz
jövőnkről, úgy,
mint rendesen:
csak emlékezz és
értsd meg,
kedvesem,
késő tanács,
imádság,
minden eszme.
De ha felejtesz, s
aztán valahogy
emlékezel reám,
ne búslakodj,
mert hogyha
Éj s Romlás
a szenvedélyt
nem ölte meg,
mely hajdan
bennem élt,
százszorta jobb,
hogy mosolyogj
s felejts,semmint
emlékezz és
egy könnyet ejts
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz?
- Semmit, soha többé.
Miért?
- Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy?
- Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív?
- Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel?
- Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz?
- Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet?
- Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben?
- Ennyi.
Látsz végső célt?
- Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz?
- Hogy várom a halált.
Jó lesz?
- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít?
- Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy?
- Az, aki megadta magát.
Kinek?
- A fájó, örök Szerelemnek.
Albertini: Az angyal
Az ajtókba beleütődik
a fákba is bele.
A fény se látja Őt, a szél se,
s az ablakok szeme.
Igen: az ablakok szeme.
A városokban idegen már.
Róluk emléke sincs.
Holtan bolyong.
Holtan bolyong utcák során át.
Ne kérdezzétek! Csak elébe,
Vagy mégse, mégse.
Szeme, hangja, árnyéka sincs
Az sincs, bizony.
Láthatatlan Ő a világon
mindenkinek.
FEHÉR SIRÁLYOK
Yeats
Volnánk fehér sirályok,
édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík,
s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj
kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett,
mely nem múlik sosem.
Fáraszt a harmatos álom,
rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes;
se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra
harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok
lennénk
a habon, te meg én!
Lelkem szigetvilágok
s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne
s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna
láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok,
édes, a ringató habokon!
|
|
|
|