A kylon

A kylon, ahogy Arisztotelész állítja, igencsak csodálatraméltó tengeri állat, amelynek láttán azt gondolnánk, hogy vagy a természet tévedett, vagy pedig a az állat felépítése tér el a szokásostól. De távol legyen tőlünk, hogy azt higgyük, a természet tévedett: ugyanis a természet mindig mindent helyesen tesz, és mindent helyénvaló és igazságos módon alkot meg. Ám igaz, ami igaz, míg a föld minden élőlényében, mind az aprókban, mind pedig a nagyokban a májat a jobb, az epét pedig a bal oldalra helyezte, a kylonban az epét tette jobb, a májat pedig bal oldalra.

A languszta

A languszta egy nagy, gabarinak is nevezett, tengerben élő állat. Ahogy Arisztotelész írja, az effajta szörnyek hevesen küzdenek egymás ellen, akárcsak a kosok és az ellenfeleket társaik sokasága segíti a harcban. Ezért aztán gyakorta látni, ahogy csapatostul járnak, hogy egymás ellen háború viselhessenek. Négy oka van az élőlényeknek a háborúskodásra. Az első ok a természetes uralkodni vágyás, a második az élelem, a harmadik a közösülés, a negyedik az utódokkal kapcsolatos. Kicsinyeikért ugyanis a különböző fajhoz tartozó állatok is szoktak egymás ellen harcolni, például a tyúk a héjával, és a liba a varjúval. A karabo undorító táplálékokat fogyaszt, szennyből és sárból él, és mégis testes egy állat. Fölvágott gyomrában rengeteg mocsok található. A karabo farka széles, ezért harc közben könnyen fordul.

A tintahal

A tintahal olyan tengeri szörny, amiként Adelinus mondja, amely olyannyira csodálatraméltó, hogy bizonyára azt hihetnők, a természet játékot űzött vele, mert ezt az állatot szinte minden más tengeri fenevadnál előbbre valónak teremtette. Ez a pikkelyes bőrű állat ugyanis a halak rajaival együtt a tenger mélyén keresi táplálékát. Amikor azonban elege lesz a tengervízből, tollakkal borított szárnyai segítségével felemelkedik a felszínre. Szárnyait azért adta neki a természet, hogy a madarakkal együtt szelje a leget. Csakhogy ha ez a szörny felemelkedik a levegőbe, a szél miatt képtelen odafenn megmaradni, így rövid idő múltán, ha ellenkező irányú szélbe üközik, vissza kell térnie a vízbe és a mélységbe zuhan.

A ludolacra

A ludolacra tengeri állat, mely természetére és alakjára nézve, ahogy Arisztotelésznél olvashatjuk, igencsak csodálatra méltó. Négy szárnya van, s ezek a következőképpen helyezkednek el: kettő az arcán, kettő pedig a hátán van, s ezek által csodálatos gyorsasággal lebeg át egyik helyről a másikra, ahová csak kedve van eljutni.

A tengeri szerzetesek

A tenger szerzetesei olyan tengeri szörnyek, amelyeknek neve pontosan fedi külsejüket. A Brit-tengerben élnek ilyenfajta állatok. Testük alsó része hal alakú, felsőtestük azonban részben az emberi fajéhoz hasonlatos. Fejük olyan, mint a szerzeteseké, tetején frissen nyírott, fénylő tonzúrájuk van, fülük felett fekete kör övezi, amely arra a hajkaréjra emlékeztet, mely a szerzetes vagy a pap fején látható, csakhogy ez a szőrzet dúsan szétmered. Ez a szörny szívesen csalja magához a tengerparton sétáló embereket, szemük előtt játszik, és ugrálva közeledik hozzájuk. Ha aztán látja, hogy az embernek tetszik a játéka, örül, és annál inkább játszik a víz felszínén. Amikor aztán azt látja, hogy az illető nagy bámulatában közel megy hozzá, ő is közelebb jön, és alkalomadtán elkapja az embert, magával vonszolja a mélybe, ott aztán felfalja a húsát. Az arca egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, mivel orra olyan, mint a halaké, szája pedig az orra folytatása.

A monoceros

A monocerost tengeri szörnynek tartják, ahogy a Dolgok könyve állítja: a név valószínűleg az állat külsejére utal. Monos ugyanis egyet, ceros pedig szarvat jelent. Ennél fogva monocerosnak az egyszarvú állatot hívják (mint ahogy az írások említést tesznek egy szárazföldi vadállatról, az egyszarvúról is), amely ránézésre ijesztő, hatalmas szarva a homloka közepéből áll ki: e szarvval az útjába kerülő hajókat át képes fúrni és meg képes lékelni, ezzel sok emberi életet elveszejtve. Ám a Teremtő irgalmasan gondoskodott az emberi fajról, mivel hiába kegyetlen ez az állat, Isten lassúnak teremtette, így a hajók, ha megpillantják a szörnyet, elmenekülhetnek előle.

A néreidák

A néreidák hasonlóképpen tengeri lények. Plinius szerint teljes testük borzas és bozontos, alakjuk pedig nagyjából olyan, mint az emberé. Ha egyszer valamelyiküknek (akár az embernek), meg kell halnia, a helybéliek messziről hallhatják sóhajait és zokogását, valamint azt, ahogy panaszolja, milyen kegyetlen szükség is a halandók számára a halál keserve. Olyan nyomorult lelket jelképez, aki életében az emberi értelem látszatát próbálta kelteni, ám kit élete végén a démonok arra kényszerítenek, hogy bűneinek bundájától bozontos állaként pusztuljon el. És nincs kétség afelől, hogy valóban keserűn, rettegve kiáltozik és sír. De hiába, mert örök tűzre van ítélve.

A hajóspolip

A hajóspolip olyan tengeri szörny, ahogy Plinius mondja, amely a tengeri csodák között is különleges. Feljön a hullámok tetejére, megszívja magát, majd a gégéjén át kieresztve minden szennyes víztől megszabadul és könnyedén lebeg. Azután két mellső végtagját visszahajlítva kifeszíti a köztük levő, csodálatos vékonyságú hártyát, és ezt a hártyát vitorlaképpen a szabad szelekbe feszítve, többi végtagjával evezve, testét középen farkával mint kormánylapáttal irányítja. Ha azonban netán valami, amitől megijed, megzavarja, megszívja magát és alámerül a vízbe.

Az onosz

Az onosz tengeri szamár, ahogy a Kyrannidák könyve mondja, amelynek egymás mögött, sorban nyolc lába van. Vannak, akik pultusnak nevezik. Húsát új fazékban égesd hamuvá, majd a hamvakat vérével keverve őrizd meg: kend meg vele a fürdőben a tébolyodottat, és meggyógyul tőle. A hólyagköveseknek is igen jót tesz, mert baj nélkül ki tudják vizelni tőle a köveket.

A kardszárnyú delfin

A kardszárnyú delfin olyan tengeri állat, mondja Plinius, külsejéről azzal mondunk a legtöbbet, hogy mérhetetlenül nagytestű. Ez a fenevad a bálnákat, vagyis a ceteket mélységes gyűlölettel üldözi. Fogaival ugyanis vadul betör a cetek rejtekhelyeire és azoknak borjait vagy megtermékenyített, illetve várandós nőstényeit szétmarcangolja. A bálnák, mivel nem fordulékonyak, gyöngék a védekezéshez és súlyuk miatt is nehézkesek, meg uszonyaik is gyöngék, egyetlen mentségüket abban látják, hogy mielőbb a mélybe meneküljenek, s magával a teljes óceánnal védelmezzék magukat. A fenevadak azonban gonoszságukban makacsul arra törekednek, hogy a szökevények elébe kerüljenek, szembe forduljanak velük, és a vigyázatlanokat szorult helyzetükben lemészárolják, a sekély vízbe űzzék, és a sziklákhoz csapják. Szerintünk a bálnák azoknak az ártatlan és együgyű, jóban és a rosszban egyaránt járatlan lelkeknek a jelképei, akik, mihelyst jó emberek közösségébe jutnak, félrevonult és a világtól elzárt életet kezdenek élni, s mihelyst az istenfélelemben fogant a jócselekedetek magvai megfogannak bennük, ama szörnyű, pokoli örvény réme, a kardszárnyú delfin, vagyis az ördög azonnal üldözőbe vesz, és különféle kísértésekkel gyötör, s hol a nyomorúság szorosaiban öldököl, hol pedig a gyönyör térségeire űz, avagy éppen a szív keménységét jelképező sziklák veszedelméhez próbál taszítani. A szerencsétlen azonban, járatlan lévén, miképpen lehet imádsággal böjttel, bűnbánattal és a szív buzgó megtisztításával ellent állni a nyomorúságnak, megtörten a hatalmas és rettentő tengerhez menekül, és a Krisztusnak ajánlott tiszta élethez való korábbi hűségét feledve, az ősi hitványság ama kegyetlen szörnyének szabad prédájává válik.

A perna kagyló

A perna kagyló olyan tengeri állat, amely iszonyúan hatalmas, ahogy Adelinus mondja, és akár az osztriga, a kék kagylók között tenyészik. Ez a szörny a kagylók között a leggyönyörűbb, többnyire vörösessárga gyapjat növeszt, amelyből értékes ruhák készülnek férfiak és nők díszére és ékesítésére. Fejfedők készülnek ugyanis belőle, mely a nők ékességére és fényűzésére szolgálnak. Így eme állat gyapja duplán hasznos és mindkét nemnek hasznára van.

Az ámbráscet

Az ámbráscet hatalmas szörny, ahogy Plinius mondja, mely az óceánnak Gallia felőli vidékein él. Ez az állat olyan hatalmas, hogy mikor a hullámok fölé emelkedik, hatalmas oszlophoz hasonlít, és mivel a hajók vitorláinál is magasabb, szinte özönvizet zúdítva rájuk, halálra rémíti a tengeren tévelygőket. Ezt a fenevadat valójában Szent Ágostonhoz hasonlítanám, aki Isten házának valóban legszilárdabb és legmagasabb oszlopa volt, a többi egyháztanítót mesze fölülmúlta, és ki hihetetlen bőséggel áradó tanaival a teljes Egyházat megöntözte, a tévelygő eretnekek állításait pedig találó és szakadatlan érveléssel cáfolta meg.

A folyami delfin

A folyami delfinek tengeri szörnyek, amelyek Plinius tanúsága alapján az indiai Gangesz folyóban jönnek a világra. A delfinekhez hasonló az orruk és a farkuk. Hosszúságuk tizenhat könyöknyi. Társaik azok a fenevadak, melyeket statiusoknak hívnak: ezeknek két karjuk van. Azt mondják, olyan nagy az erejük, hogy az inni készülő elefántokra is rátámadnak és ormányukat elragadják.

A polip

A polip Plinius állítása alapján olyan hal, mely lábait és kezeit karként használja. Karjában annyi erő lakozik, hogy a vigyázatlan hajóst bármely hajóról erőszakkal elragadja, tengerbe rántja és felfalja. Szívesen táplálkozik ugyanis hússal. A Velence környéki tengerben igen gyakori. Farka hasított, hátában hegyes cső van, amelyen a vizet hol jobb, hol bal felé ereszti át – tetszése szerint. Igen kemény fejét ferdén tartva úszik. Hanyatt csimpaszkodik a sziklákra, úgyhogy lehetetlen lefejteni. A halak közül egyedül a polip jár ki a szárazföldre. A polipok télen közösülnek, tavasszal rakják tojásaikat. Olyan termékenyek, hogy felfoghatatlan. Ha költözködnek, emberi koponyákban szállítják és viszik odébb tojásaikat. A polipok a szárazföldön fejjel lefelé közösülnek. Kotlani szoktak a tojásaikon, és miközben rajtuk ülnek, szinte rostélyszerű karjaikból kamrát formálnak körülöttük. A kőről a polipot lehetetlen lefejteni. De ha valami büdöset helyezünk oda, azonnal leválik róla. Kagylóhússal táplálkozik, a kagylót ölelésével roppantja össze. Lakhelyét tehát a körülötte heverő kagylóhéjakról lehet felismerni. A következő csellel is zsákmányul tudja ejteni a kagylót: a kagyló nem lát és érzékel, legföljebb megérzi a táplálékot, és el tud menekülni a veszély elől. Így aztán a polip megvárja, amíg a kagyló kinyílik. Ha egyébként egy sziklát találnak, ahogy Plinius, Szent Ambus, sőt, Nagy Szent Vazul is mondja, erősen rátapadnak, és a halakkal és kagylókkal szemben a sziklát használják fedezékül. Miközben tehát a kagyló nem törődik az ismert dologgal, hiszen csupán a sziklát veszi észre, a polip követ vet a kagylóba, így akadályozva meg, hogy bezáruljon. Majd ráront, és kiszívja a húsát. A polipok kéthavonta raknak tojásokat. Két évnél tovább nem élnek. Sorvadásban szoktak egyébként elpusztulni és mindig gyorsan, mivel a szülés után nem sokáig élnek.

A fűrészhal

A fűrészhal olyan tengeri fenevad, ahogy Szent Izidor állítja, amelynek igen széles tollai és hatalmas szárnyai vannak. Ez a szörny, ha a tengeren vitorlás hajót lát, szárnyait a víz fölé emeli és a hajó módjára megpróbál maga is vitorlázgatni. De miután az olykor harminc vagy akár negyven stadion távolságot megtéve hiába erőlködik már tovább, nem képes kitartani, végül is elkészül az erejével, feladja, és leereszti majd behúzza a szárnyait. Az elfáradt állatot aztán az áramlás visszasodorja korábbi lakhelyére, a tenger mélyébe.

Másfajta fűrészhal

A fűrészhalnak akad egy másik fajtája is, ahogy Szent Izidor és Plinius állítja. A fűrészről kapta a nevét, mivel fűrészszerű taraja van. Ez a vadállat lopva a hajók alá úszik és azokat a mélyben meglékeli, hogy beeresztve a vizet az embereket ravasz csellel elsüllyessze és tetemükkel töltekezzék.

A szirének

A szirének Physiologus szerint olyan hangot adó állatok, amelyek fejük tetejétől a köldökükig asszonyi külsejűek, magas termetűek, arcuk borzasztó, a fejükön lévő szőrzet pedig igen hosszú és mocskos. Egyébiránt kölykeikkel szoktak megjelenni, akiket karjukon hordoznak. Ivadékaikat ugyanis csecsükből szoptatják, amely mellkasukon található és igen nagy méretű. Ha a hajósok sziréneket látnak, nagy félelem fogja el őket. Néha üres palackokat is odavetnek nekik, hogy míg azokkal játszanak, a hajó továbbhaladhasson. Azok tanúsítják ezt, akik állítják, hogy maguk is láttak ilyen lényeket. Adelinus szerint a sziréntest többi része a saséhoz hasonlít, lábukon marcangolásra is alkalmas karmok vannak. Testük azonban pikkelyes halfarokban végződik, amelyet a habok közt úszva evező gyanánt használnak. Énekük édes, dallamos, amely a hajósokat gyönyörűséggel tölti el, és álomba ringatja: az álomba merült matrózokat aztán a szirének karmaikkal szétszaggatják. Azt mondják, ezek az állatok bizonyos mély örvények által övezett szigeteken, néha pedig a tengerben élnek. Némely hajós azonban, bölcs meggondolásból fülét erősen bedugaszolja, hogy sértetlenül átjuthasson, és a szirének halált hozó énekétől ne merüljön álomba.

Szent Izidor ezeket a sziréneket nem valóságos állatokként, hanem bizonyos szajhákként írja le, akik az arra haladókat romlásba döntik. Szárnyuk és körmük van, mivel a szerelem szárnyal és megsebez. Folyókban laknak, vagyis a kéjvágy folyamában. Sok szerző azonban, majdhogynem minden bölcs, valamint több erről író szent is vitázik Szent Izidorral, és állítja, hogy a szirének valóságos tengeri szörnyek. Ezért mi elfogadjuk, hogy tengeri állatok, melyek értelemmel nem rendelkeznek. Csak az hihető, hogy artikulálatlan módon énekelnek; nem úgy, hogy egyes szótagok és szavak megkülönböztethetők lennének, hanem tagolatlan módon, mint a madarak.

A szkülla

A szkülla olyan tengeri fenevad, mint a szirén. A bölcs Adelinus jogosan mondhatta, hogy ez a szörny abban a tengerben lakik, amely Itáliát és Szicíliát övezi. Ez az állat a hajósok és minden ember ellensége és az ő vérükben és húsukban leli gyönyörűségét. Feje és leányos melle olyan alakú, mint a sziréneké, ám pofája és szájának ürege, meg szörnyűséges fogai és borzalmas hasa, valamint a farka olyan, mint a delfineké. A Dolgok könyve ezt írja róluk: Csodálatosképpen erősek és nem egykönnyen lehet őket legyőzni a vízben; a szárazföldön azonban kevésbé erősek, majdhogynem védtelenek. Adelinus: Nekik is kellemes hangjuk van és e szörnyek dala is csodálatosan gyönyörűséges.

A scinnocus.

Ahogy Szent Izidor állítja, a scinnocusok is a Nílus körül igen gyakoriak, a krokodilokhoz igen hasonló állatok, de testük sokkal kisebb és karcsúbb. A húsukkal bekent serleg elveszi a méreg erejét. E szörnyek egyébiránt megjósolják a viharokat, miután ugyanis eldugaszolták azokat az járataikat, ahonnan a szél fog fújni, másfelől nyitnak nyílásokat. Bozontos farkukból ruhát készítenek.

Az Indiai-óceán teknősei

Az Indiai óceánban olyan teknősök élnek, melyek páncéljából az emberek maguknak tágas otthont építenek, sőt, a Vörös-tenger szigetei között ilyen sajkákban is közlekednek, ahogy Plinius állítja. Ezeket a teknősbékákat csodálatos módokon lehet elejteni, de legkönnyebben akkor, amikor a nyílt tengeren, délidőben kinyúlva, egészen hátukra fordulva pihennek a csendes vízen lebegve. Oly önfeledten élvezik ugyanis a szabad levegőt, hogy a napmelegtől kiszárad a teknőjük, nem tudnak alámerülni és tehetetlenül sodródnak, a ragadozók karmainak kiszolgáltatva. Azt is mondják, hogy az éjszaka, táplálkozni a szárazra vonuló teknősök mikor jóllaktak, úgy eltunyulnak, hogy mikor hajnalban hazatérnek, a víz színén elalszanak. Ha ilyenkor hárman óvatosan a közelébe úsznak, kettő közülük könnyen hátára fordíthatja, a harmadik pedig hurkot vethet rá és az állatot mások segítségével hanyatt kihúzhatják a szárazföldre. Ennek a szörnynek nincsenek fogai, de a szája szélei élesek, a felső ajka rácsukódik az alsóra, mint valami ládikáé. Olyan kemény a szája, hogy még köveket is darabokra tud vele törni. Ezek az állatok úgy közösülnek, mint a barmok. A nőstény ugyanis nem szívesen vagy könnyen tűri a közösülést, úgyhogy a hím meg szokta fordítani és a szájába rakja a hímvesszejét. A szárazföldre vonulva rakják le tojásaikat, tojásaik olyanok, mint a libáé, számuk több száz lehet, a szárazon ássák el őket, majd éjjelente rájuk hasalnak. Az ivadékokat egy esztendeig nevelik. Némelyek szerint csupán a tekintetükkel melengetik a tojásaikat – ez bizony elég csodálatos, de ki tudja, igaz-e.

A tengeri tygnus

A tygnus tengeri szörny, ahogy Solinus állítja. A farka két könyöknyi szélességű. A tengerben költ, soha máshol. A szárazföldre táplálkozni jár. Jobb lábával lép a partra, baljával pedig a vízbe. Némelyek szerint ennek az az oka, hogy jobb szemével jobban lát, noha mindkét szeme gyenge. Ha északi szél fúj, szívesebben tartózkodik a szárazon. Plinius azt írja: A hajók után szoktak úszni, mert kíváncsiak, hogyan lobogtatja a szél a vitorlákat, s ez annyira lenyűgözi őket, hogy hiába hajítanak rájuk szigonyt, még attól se ijednek el. Télvíz idején a habok közt rejtőznek. Annyira el szoktak hízni, hogy életük legföljebb három évig tart. Etiópiában ezek a tygnus-szörnyek barna színűek és két csecsükből szoptatják kölykeiket, ahogy Solinus állítja.

A Fekete-tengeri tygnus

A tygnus a Fekete-tengerben is él, ahogy Solinus állítja. Nem is szaporodik másutt, és ennek az ottani víz édessége az oka. Jobb oldalával lép be a folyóba és bal oldalával jön ki belőle. A hiedelem szerint azért tesz így, mert a jobb szemével jobban lát, mint a ballal.

A tonhal

A tonhal tengeri hal. Szemét vagy tüdejét üvegedényben tengervízzel oldd fel, és bármit is írsz vele, éjszaka úgy fog világítani, mint a tűz.

A testeum

A testeum tengeri állat, mely a cserépről kaphatta a nevét, ugyanis cserépszerű a bőre. Arisztotelész állítása szerint az Arab-tengerben születik. Ha ez az állat megbetegszik attól, hogy szervezete belső heve a pórusokon nem képes kiszellőzni, mivel ezt bőrének vastagsága ill. tömörsége megakadályozza, tehát ha – mint mondom – betegségbe esik, édesvizet keres magának, és abból iszik egy ideig: az édesvíz hatására a bőre meglágyul, szűk pórusain keresztül ismét izzadni kezd és meggyógyul. A gyógyult állat tehát visszatér a sósvízbe, és szervezetének működése helyreáll. Nyilvánvaló egyébiránt, hogy a tengerben van édesvíz. Ezt a következőképpen bizonyíthatjuk: vegyünk egy viaszedényt, jól zárjuk le és üresen dobjuk a tengerbe egy napra és egy éjszakára, ha újra kivesszük, édesvízzel lesz teli. Ez az állat legnagyobbra a Vörös-tengerben nő.

A tengeri teknős

A tengeri teknős hatalmas és igencsak erős szörny. Alakja a szárazföldi teknőséhez hasonlít, de nála mérhetetlenül nagyobb: hosszúsága ugyanis nyolc, szélessége négy könyöknyi. Páncélja háromszögletű és pajzs gyanánt használatos, noha egy pajzsnál sokkal nagyobb, még öt könyöknyi is lehet. Combjai hosszúak, karmai nagyok és lábain a lábujjak nagyobbak, mint az oroszlánokéi. Bátorsága és merészsége csodálatra méltó, ugyanis még három emberre sem fél rátámadni. Bátorsága azonban haszontalan, ha a szárazföldön hátára tudod fektetni. Nehézkesen tud ugyanis hátáról felállni, mivel igen széles az a páncél, amely ezt a hatalmas szörnyet körülfogja. Páncélzata védi a hajítófegyverek ellen. Páncélja ugyanis háromszög alakú.

A tengeri tehén

A tengeri tehén, ahogy Arisztotelész állítja, nagy, erős és az igazságtalanságra dühvel reagáló állat. Ez az állat nem rak tojásokat, kölykei vannak. Legtöbbször két kölyköt hoz világra, néha azonban csak egyet. Tíz év alatt éri el teljes kifejlettségét. Az anya sokáig táplálja és hordozza magával kölykét mindenüvé, ahová csak megy, mert gyengéden szereti őt. Érdekes, hogy az anyaállat tíz hónapig viselős. Ez az állat egyébként százharminc évig él, ezt pedig farkának bemetszésével lehet bizonyítani.

A tengeri borjú

A tengeri borjak Plinius szerint halak. Szárazföldön lélegeznek és alszanak. Bundájuk bozontos. A szárazföldön ellenek, mint a barmok. Egyetlen közösülésre megtermékenyül, mint a kutyák, de soha nem ellik két kölyöknél többet. Kicsinyét csecseiből szoptatja. Tizenkét napos kora előtt nem viszi ki borját a tengerre, ettől kezdve azonban mindjárt elkezdi szoktatni a mély vízhez. Elejteni igen nehéz, csak fejének szétverésével ölhető meg. Álmában bőg. Erről kapta „borjú” nevét. Egyetlen állatnak sem mélyebb az álma. Ezért azt mondják, hogy jobboldali uszonya alatt álomhozó erő rejlik, amelytől elnehezül a fej. Uszonyaival, amelyeket a vízben úszásra használ, a szárazon lábak gyanánt csúszkál. Azt mondják különben, hogy bőre testéről lenyúzva is megérzi a tenger közelségét.

A zedrosus

A zedrosusok szintén tengeri fenevadak, és Plinius tanúsága szerint Arábiában honosak. Ezeknek az állatoknak a csontjai olyan nagyok, hogy házak és paloták számára kapukat, gerendákat vagy egyéb szerkezeteket lehet alkalmasan faragni belőlük. Akadnak ugyanis köztük negyven könyök hosszúak is. Ezek a szörnyek az Egyház szentjenek jelképei, akiknek csontjaiból, vagyis erényeiből, a szent és egyetemes Egyház ékességet, erőt és épülést merít.

A zydrach

A zydrach olyan tengeri szörny, ahogy a Dolgok könyve állítja, amely igencsak csodálatra méltó alakú, és amelynek külseje gonoszságot sugall, ám valójában ártalmatlan. Feje olyan, mint a lovaké, bár méretre kisebb, teste azonban a sárkányéhoz hasonlatos minden tekintetben. A testéhez képest farka hosszú, kecses és hajlott, mint egy kígyó. Egész teste különféle színekkel ékes. Szárnyak helyett uszonyai vannak, mint a halaknak, és egyik helyről a másikra úszva közlekedik.

A zytiron, vagyis a tengeri katona

A zytiron az a tengeri szörny, amelyet a Dolgok könyve szerint a köznép tengeri katonának hív: hatalmas és igen bátor állat. Azt mondják, testének szerkezete a következő: elülső része szinte olyan, mint egy fegyveres katona; kemény és igencsak ellenálló ráncos bőrének köszönhetően úgy tűnik, mintha fején ércsisak lenne. Nyakából hosszú, széles és belülről üreges pajzs csüng alá, amellyel ütések ellen a szörny harcos módjára tud védekezni. Erek és erőteljes inak vezetnek a nyakától, lapockáitól a vállába, és ezekről csüng a lapockák közé a fent említett pajzs. Ez a pajzs egyébként háromszög alakú, keménységére és ellenálló képességére nézve olyan erős, hogy igencsak bajosan lenne keresztülszúrni dárdával. Karja szintén erős, kéz gyanánt pedig hasított körmű patáját használja – baj nélkül aligha úszhatja meg bárki, ha haragjában jó keményen odavág. Ember tehát nem egykönnyen ejtheti el. Még ha el is fogják, akkor is csak nehezen tudják megölni, hacsak nem használnak kalapácsot. Ez az állatfaj a jelek szerint az emberi fajra jellemző viszálykodást utánozza, hiszen a zytironok állandóan háborút viselnek egymás ellen, és harc közben úgy felkavarják a tengert, hogy küzdelmük színterén olykor még vihar is támad. A Brit-tengerben élnek.

A kardhal

A kardhal, ahogy Nagy Szent Vazul a Hexameron c. könyvében mondja, rettenetesen erős. Tengeri szörny és annyira különbözik minden megszokottól, hogy azt hihetnénk, a gondviselő anyatermészet ennek a vadállatnak az esetében tréfát űzött velünk. Alakja ugyanis nem hasonlít sem egyetlen haléhoz, sem más tengeri szörnyéhez, sem valamely szárazföldi vagy szárnyas állatéhoz, hanem olyan különleges a külseje, amilyennel csupán ez a szörny dicsekedhet azért, hogy méltó látványosságot nyújtson bámulóinak és ezáltal mindenképpen a Teremtő dicsőítésére késztesse őket. Mert ha fejét néznéd: minden tekintetben szörnyedelmes, ha szájának mélységét tekintenéd, elfutnál, mint a halál örvénye elől, ha szemét, megdermednél, ha pedig egyéb testrészeit csodálnád, megvallanád, hogy ehhez hasonló dolgot bizony még nem láttál soha.