ISTEN TITKAI
HISZEK HITETLENÜL ISTENBEN
Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok, Mert sohse volt úgy rászorulva Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből A keserű igék, Melyek tavaly még holtak voltak, Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált, Most minden egy husáng, Mely veri szívem, testem, lelkem S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság, Lekacagott szavak, Óh, bár haltam volna meg akkor, Ha lekacagtalak.
Szűzesség, jóság, bölcs derékség, Óh, jaj, be kellettek. Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró S eszmélni akarok S szent káprázatokban előttem Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon S az Isten is, ha van És én vagyok a titkok titka, Szegény hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban Minden, mit áhitok S mért áhitok? - ez magamnál is, Óh, jaj, nagyobb titok.
KÖNYÖRGÉS EGY KACAGÁSÉRT Lukács Hugónak küldöm
Arcod haragos fellegekből Ismerős nekem, Isten, Villámok hozták el szememig S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod, Melyet, hajh, sokan látnak, Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz, Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet, Szomjazom nevetésed, Ilyen hálás, pojácás hived Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban Harsogjon föl a multam, Lássam egyszer vidám arcodat Kacagó, szent sirásba fultan.
AZ ISTEN-KERESŐ LÁRMA
Neved sem értem, Istenem, De van két árva, nagy szemem S annyi bolondot látok, Hogy e sok bolondságból Nagy ijedelmemben, Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét, De, hajh, egyik se volt elég: Szivemben, idegimben Kiabáló, nagy lárma Téged keres, Fölség, Isten, a tied minden.
EGY KEVÉSNYI JÓSÁGÉRT
Ha van még Jó bennem, óh, uram, Kérlek és nem is szomoruan, Óh, mentsd meg belőlem.
Hiszen annyi jósággal jövék, Ám lelkemnek szemérem-övét Letépte világod.
Valamikor voltam örömöd, Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között, Nagy gyalázatomban.
Most, hogy Bűn és Idő elszaladt: Úgy menjek el, mint kiben maradt Egy kevésnyi Jóság.
A SZERELEM TITKAI
A TÜRELEM BILINCSE
Üzenem: Vedd magadra a türelemnek Rozsdás bilincsét S ha talán rossz a zár, Várj, míg megigazíthatom. Bilincsem voltál, Bilincsed voltam, Bilincs volt egész életünk, Szerelmünk és Napunk, Kikapóságunk és hűségünk, Csókunk, elernyedésünk, lángunk, Téves, sok esküvésünk, De jó bilincs volt, Derék béklyó S rabok voltunk volna mindétig, Ha nincs rabság és nincs bilincs. Vedd hát az utolsót, A legszerelmesebbet, A türelem bilincsét S várd, hogy mihamar Kegyetlenül lezárom. De várd,
De akard a végső rabságot, Minden élet s öröm tetejét: A türelmet, Akarom, Üzenem.
NEM ADOM VISSZA
Visszaadok én mindent, Ha visszaadni lehet. De nem adom vissza A szemed.
Belőlem fognak nézni Téged és egy kék tavat S mit e földön nézni Még szabad.
Visszaadok én mindent, Ha visszaadni lehet, De nem adom vissza A szemed.
CSAK LÁTNI AKARLAK
Vedd le ruhádról a büszke csatot, Bontsd ki a szépséged vidáman, Mint ó képeken meztelen angyalok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot, Várj hidegen, szabadon, hősként, Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot, Hunyt szemekkel feküdj előttem, Miként egy vadvirágos, szűzi halott.
Vedd le ruhádról a büszke csatot, Égnek szemeim téged látni, Akit én megcsókolni nem akarok.
Vedd le ruhádról a büszke csatot S én leborulok szőnyegedre S megáldom a legdúsabb pillanatot.
HALK, BÁNATOS SZÖKÉS
Halkabban daloljatok, Északi, vándor dalok, Hirtelen, kósza dalok, Szél-viharok. Ma június van S kissé búsan Jöttem el valahonnan. Jóéjszakát se mondtam. Meleg, vihartalan Nyárban Tettem be oda a szivem S a lábam S szeretném kivonni őket, E hamar lépegetőket. Halkabban daloljatok, Északi, vándor dalok, Hirtelen, kósza dalok, Szél-viharok.
A SZOMORÚSÁG TITKAI
A NAP RAVASZKODÁSA
Mit akar most a Nap, Miért akarja így tavasszal Elhitetni, Hogy sokkal boldogabb, Szebb és fiatalabb vagyok?
Száz új, ifju legény Méltóbb az elbolonditásra Vén magamnál; De jön, jön, jön a fény S én elkábultan reszketek.
Óh, nagy akaratok, Kik munkáltok a tavasz-fényben, Már tudjátok, Hogy én öreg vagyok S öreg ember háladatos.
Szép, víg üzenetek, Csengjétek a tavaszt fülembe: Ifju korral Minden ember beteg S én gyógyulok, mert vénülök.
Mit akar most a Nap? Azt akarja, hogy emlékezzek S legyek boldog, Most már, mikor szabad S mikor már úgyse lehetek.
AKÁRMILYEN CSÚNYA ÉLETET
Egymás után magamra hagynak, Kik sokallják az életemet. Kakas-szó előtt megtagadnak Esküdöző Pétereim S életemmel ártok magamnak.
De élek és mégiscsak élek S megdicsőülni nem akarok S egy akármilyen csúnya élet Reménysége bús agyamat Elönti gőgjével a vérnek.
Akárhogyan, de el nem múlni, Akárhogyan, de létezni még, Inkább feledten megfakulni, Mint egy ragyogó, szép Halál Dicsőséges karjába hullni.
Mások ilyenkor megátkozzák Anyjuknak méhét és az eget S életük minden átélt rosszát, De én sikoltva, evoé, Óh, Élet, ragaszkodom hozzád.
AZ ÖRÖMTELENSÉG ÖRÖME
Mosolytalan szám tegnap este Egy gondolatra rámosolygott, Mint Krisztus a durva keresztre.
Arra gondoltam: Nap-nyugvással Milyen öröm már nem örülni S milyen rekedt az élet-nászdal.
Áldottam a muszájt, a rendet, Rendjét a nem-lehet-máskéntnek S azt, aki engem megteremtett.
Ime, elértem a tetőre, Kihullott minden a lelkemből, Ami mosolygós, ami dőre.
Elhagyott az óráknak kedve S nem nézek már ezentul semmit Sem örömmel, sem keseredve.
Nem kell reménységgel dolgozni S tépett lelkemet, mint rossz ponyvát Újból és újból megfoltozni.
Hogy nem lesz több mosoly-vetésem, Ezért volt az én mosolygásom, Legutolsó örvendezésem.
Mosolytalan szám tegnap este Egy gondolatra rámosolygott, Mint Krisztus a durva keresztre
JÓSÁG SÍRÓ VÁGYA
Meleg karokban melegedni, Falni suttogó, drága szókat, Jutalmazókat, csókolókat: Milyen jó volna jónak lenni.
Buzgóságban sohsem lohadni, Semmit se kérni, el se venni, Nagy hűséggel mindent szeretni: Milyen jó volna mindig adni.
Még az álmokat se hazudni, Mégis víg hitet adni másnak, Kisérő sírást a sirásnak: Milyen jó volna áldni tudni.
Meleg karokban melegedni, Falni suttogó, drága szókat, Jutalmazókat, csókolókat: Milyen jó volna jónak lenni.
A MAGYARSÁG TITKAI
HAJH, ŐSZI MAGYARSÁG
Evvel a régi ismerőssel: Meg vagyok akadva az Ősszel.
Szívesen veszem, mint barátot, Szivesen a szárnya alá állok.
Bevallom, hogy néha hazudva Értem patkószeges, őszi utra.
Bevallom, hogy sokszor kevélyen Gondolkoztam el az élet-mélyen.
De mindig és mindig vallottam: Kis, bús, kevés különbség van ottan.
Az Ősz, az Ősz s a magyar élet: Olyan egyformák, miért beszéljek?
Nincs szépsége, de szépnek látjuk, Átkozni kéne és mégis áldjuk.
El kéne dobni, százszor véljük És százszor és mégiscsak leéljük.
A CIVÓDÓ MAGYAR
Halj meg már bennem, te civódó magyar, Békétlen Koppány, hunn ördögök fia: Komédia minden, komédia, Nézzek immár nagyobbakra is.
Mi régen erdő, az ma már Budapest S mi egykor bánat, az ma komédia S a lázadót ma már nem védi a Táltos-düh és a magyar muszáj.
Hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar, Legyek két ország: Élet s Halál fia: Komédia minden, komédia, Nézzek immár nagyobbakra is.
A MÁRCIUSI NAPHOZ Révész Bélának küldöm
(Márciusi Nap, nagy a te hatalmad S magyar Márciust, magyar forradalmat Nem gyujtottál ránk ezer évig mégsem: Ültünk örökkön jeges senyvedésben.) S verje meg az Isten a verejtékünket, Verje meg veréssel egész életünket, Ha tovább tengődünk ilyen kábult-árván, Csókunkat a szánkban, álmunkat a párnán, Gyermeket igérő legszebb ingerünket, Verjen meg az Isten, verjen meg bennünket, Verje meg a tettünk, verje meg az álmunk, Dunai-tiszai régi megállásunk, Verje a multunkat, verje a jövőnket, S betyáros magunkból elkövetkezőket, Ha el nem tiporjuk, kik utunkat állják: Magyar Márciusunk minden akadályát. Verje meg, verje meg, ha van verő Isten, Aki csak egy kicsit ósdit akar itten, Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni Mindent, ami régi, ezeréves holmi, Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul S Etel-közt teszi meg hű magyar határul. Óság-tartók népe most ront ellenünkbe: Fiatal Március, most nézz a szemünkbe S úgy adj nekünk erőt, sugarat, hatalmat, Amily híven hisszük ezt a forradalmat. Nekünk forradalmas minden futó óra. Gőgös, gazdag grófra s gazdagult zsidóra Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal, Tán ki sem mondható gyilkos indulattal. Mert a világ siet s most kerül dülőre: Érdemesek vagyunk életre s jövőre? Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít, Minden: változásért és újért kiált itt, S ha papok tömjénjük gőgösebben rázzák, Mindezek halálos sorsunk magyarázzák: Petőfi szavánál van szükség jobb szóra: Mindent meglátóra, mindent felrugóra, E fényes Március csatasorba állit: Végre talán eljut bús Magyarországig.
(Márciusi Nap, nagy a te verésed, Csodatevőn szép te megérkezésed, De akard végre, hogy mi is akarjunk, De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk.)
A DICSŐSÉG TITKAI
UTÁLNAK, DE CSODÁLNAK
Mert voltam búsult, csüggeteg, árva: Így adtam magam paráznaságra, Így adtam magam paráznaságra, Bűnre, világra...
Így adtam magam szerelem-őszre, Így lettem magam bús viselőse, Így lettem magam bús viselőse, Asszony-sors hőse.
Nem bánok semmit, mit cselekedtem, Szent; kényes dolog volt minden tettem, Szent, kényes dolog volt minden tettem, Szent és kietlen.
Így lesz majd rólam dala csodáknak, Fejemre újak majd ígyen hágnak, Fejemre újak majd ígyen hágnak, De megcsodálnak.
ÉLETEM APADÓ ERE
Életem szegény és apadó ere, Melynek volt-sodra vad sással nőtt tele, Fájva vigyázlak.
Meddig lézeng még tévedt, sekély vized S néhány arannyal vajjon meddig fizet Engem az Élet?
Élni, birkózni, jaj, még meddig szabad, Meddig pártolnak a bűvölő szavak Elöntve ajkam?
Mert elmondani még sokat akarok, Mert kellenek még az esős hajnalok Zúgva, zuhogva.
El nem apadhatsz még, életem ere, Tele a vérem, lelkem, torkom tele: Áradni fogsz még.
ELADÓ A HAJÓ
Eladó a hajó, Szakadt kötelekkel, tört árboccal És minden-minden jófajta rosszal.
Eladó a hajó, Egy kis javítás és megint futna, Törődött gazdája megunta.
Eladó a hajó, Dicső volt a maga idejében, Tengerre vinni tán ma se szégyen.
Eladó a hajó, Vitorlája ezer vihart látott, De be is járt már ezer világot.
Eladó a hajó S aki méltó szép, szent kárhozásra, Szökkenjen föl rá megbabonázva.
Eladó a hajó, Új gazdát keres, új igézettet, Hajrásabb utat, bátrabbat, szebbet.
Eladó a hajó, Elég drága, jöjjön, aki kéri: Szép pokol-útja lesz, de megéri.
ÉLET-HALÁL TITKAI
AZ ELREJTETT ARCOK
Bosszús, bolond, béna vagyok, Aki bírtam annyi harcot S kit a farkas-szem meg nem ölt, Megölnek az elrejtett arcok.
Mint orvok, úgy rejtőznek el Titok-takarókba zárva. Néhány nyár óta nincsen arc, Csak csúfolódó csúnya lárva.
Én már alig-alig birom, Talán mert érzem a végem: Medréből tán holnap kicsap Az én dagadt őszinteségem.
Közel és távol hazugak, Gúnyos rejtők csúf csapatja, Szép volna látni e hadat: A lárva-bontást hogy fogadja.
Hiszen semmit se akarok, Csak csúf lárvákat levenni S látni meztelen arcokat, Melyeken nincs mez, festék, semmi.
Egyszer néznénk farkas-szemet, Kivoltunkat egyszer lássuk, Horkantan egyszer hadd legyünk Egymásnak kemény Messiásuk.
A CSODÁK ESZTENDEJE
Összeszaladt Ősz, Tél, Tavasz, Nyár, Folyók mély bölcsőkből kikeltek S engem elhagynak már azok is, Akik eddig szivvel sziveltek.
Valaki megőrült az Ürben, Valamely Nap járja bolondját, Valaki mindent összezavart S üstökösök jövését mondják.
Nagy vágy-kötelek elszakadnak, Ébrednek oktalan szerelmek S karunkon a régi örömök Lesznek bús, utálatos terhek.
Bicskák szomjasabbak a vérre S gőzösök egymásba szaladnak S akik szerették az Életet, Most nagy Halál-légyottot adnak.
Ki csinálja, ki jár közöttünk? Egymás mindene minden-minden S a felhőt az a Cél kergeti, Mely itt tapos a lelkeinkben.
Egy pillanat és minden más lesz, Más a holt Tenger, más az örvény S másképpen villan meg agyamon Minden gondolat, minden törvény.
Jaj, jaj, be félek, félek, félek: Mi lesz vajjon, jaj, mi lesz holnap? Messze világok szeszélyei Nekem holnap mit parancsolnak?
Hogyan tiportat el a sorsom, Hogyan hal el minden, mi drága? Óh, örök titkoknak szomorú, Borzasztó, egységes világa.
AZ ÉLETEM KERTJE
Amott az Ősznek Kanyargós, ezer útú kertje, Ázott levéllel bekeverte A bércek mögül rohant szélvész.
És ott lebzselnek Az Őszben százan és százan Művész-búval vagy kackiásan, Mintha az csak sétatér volna.
Járnak az Őszben, Színeit butául isszák Szemeik, a sohase tiszták, Kik ingyen kivánnák az Őszt is.
Járnak, taposnak, Hol valaha én jártam szebben, Az én sok útú életemben S nem foghatok korbácsot rájuk.
Élet közében, Halom-közében a Multnak, Hol szélvészek ordítva fújnak, Az én kertem mások prédája.
Október napja Rájuk már kacagva köszönt le, De hogy itt egy élet ment tönkre, Mit bánják a kedves turisták?
S járják a kertem Ártatlanul a derék balgák, Nem tudják vagy nem is akarják, Hogy ez: az én Életem kertje.
AKIT EGYSZER MEGLÁTTUNK Fenyő Miklósnak küldöm
Ezernyi idegen szemre Vet naponként képet az arcom S ezer idegen arccal alszom, Kik a szemembe temetvék: Ezer rémlés és száz emlék.
Ki rám tekint, kit megnézek, Egymást talán már sohse látjuk, Nem öleljük, de meg se bántjuk, Egyik erre, másik arra Emléket visz nem akarva.
Hűvös szemek légiói, Hiába tüntök messze-messze, Nagy titkokkal bele van edzve Szemünkbe, kit egyszer láttunk: Egymással éltünk és háltunk.
S ki rám tekint, kit megnézek, Akármilyen undorral tettük, Egymást örökre elszerettük, Mert az utolsó látásig Álmunk: a másik, a másik.
|