»A BÁNAT DALAI«-BÓL
Mikor megláttalak, új életre keltem, Kínos élet zordon multját elfeledtem, Megnyílott előttem a bezárult éden, Újra fellobogott elhamvadt reményem. - Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.
Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma, Boldoggá tett szemed bíztató sugára. Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek... ...Rabszolgája lettem csapodár szivének... - Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek.
Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja Kialudt örökre sötét éjszakába'... Komor bánattá vált tündöklő reményem, Fojtogató kínná égő szenvedélyem... - Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.
KÉT DAL
Mosolygásnak, kacsintásnak Hittem én még valaha, Nem jött akkor ajkaimra Keserűség dallama, Tündérálom voltál nékem, Életemnek hajnala!
Oh, de borus, oh, de sötét, Vígasztalan a jelen... Ifjúkorom boldogsága Csak kínzó seb szívemen, Égő pokol és kárhozat Az én egész életem!
HA...
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted, Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged! Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája: Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek, Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet, Lihegő ajkaim nem átkot szórnának Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Oh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked, Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom: Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!
Oh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot, Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot: Megtörne a szíved, megtörne a lelked, El nem bírnád soha azt a nagy keservet!
Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága, Fenyeget egy élet sivár éjszakája... Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?... - Verje meg az Isten, ki letépte róla!
KÖNNYCSEPPEK
I.
Hajadnak ékét adtad át: Nem boldogít már e virág, Éjszín hajadnak illatárja Már nem bódít el... mindhiába!
Azt a virágot add nekem, Mely ott hervad el kebleden, Én könnyeim öntöm le rája... Ez a virág a hit virága.
II.
Talán nem is a földön jártam: A nőkben tiszta angyalt láttam, Glória volt fejök felett, Ők hozták földre az eget.
Most sétálok a sétatéren, Amennyi szép lány, mind megnézem, De jót egyről sem gondolok - Hiszen csak gyönge nők azok!
III.
Ne félj, kis lány, nem írok már Bús-szerelmes verseket, Már ezután csak a borról, A mámorról verselek.
Mióta kijózanodtam, Megszerettem én a bort, Adieu hát, gyermek-szerelem, Üljük meg reá a tort!
TEMETÉS
Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom, Temetem elhervadt, boldog ifjuságom, Amennyi örömet nyújtott hébe-hóba, Azt mind belezárom sötét koporsóba... - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Nincs ember szivében oly keserű bánat, Mint az én szivemben. Elnémítja számat... Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta, Aki nekem dalolt lenn a koporsóba - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Ki fog majd dalolni boldogságról nékem? Ki ad majd szárnyakat a göröngyös élten? Ki ad szent álmokat a rideg valóra?... Minden kincsem ott van, ott a koporsóba - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Sötét koporsó, bár mindenem elzártad, Szivem szeretni vágy, ne vidd el e vágyat! Szeretni vágy szívem minden kis atomja, Szerelmi vágy nélkül az élet mi volna? - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
Temetek. Temetem éltem ifjuságát, Temetem szívemnek minden édes vágyát. Oh, de megsiratnám - hogyha könnyem volna - Kedves halottaim, ott a koporsóba... - Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.
FINÁLE
I.
Nem vagyok én mesebeli poéta, Egy-egy nagy mondást nem hiszek vakon... Bizzak, daloljak?... Gyenge remény a, Hogy amit írok, magam olvasom... Nem élek én hazug álom-világot, Amit én érzek, földi és való: Nem boldogít az, hogy a földi pálma Csupán a sírontulra foglaló.
Az élet harca hangol engem dalra, Az ember-állat marja szívemet; Közöttük vágyom én a diadalra, A sír nekem csak nyugvóhely lehet... Mit ér nekem halál után a pálma, Ha míg dalolok, nem hallják dalom: Sivár életért engem nem pótolhat Majd egy babéros, díszes sírhalom!..
II.
Egészen más, búsabb az én regém, Bolond fejjel eszményért éltem én S amig javítni vágytam a világot, Leköptek üres, bomlott fejü bábok... A nadrágom nem volt vasalva nap-nap, Pedig ez kell a világi uraknak. Egy fej, mely hazug törvényekkel él, A legeslegjobb ajánló levél.
III.
Le is tört végképp minden büszkeségem, Jégember lettem, fáradt, elkopott, Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen, Nem bánom, a világ bármint forog. Még itt vagyok, nyüzsg a világ körültem, Ember kidőlhet, ember újra kezd S mi sok szamárnak oktalan boldogság, Nekem immár elnémitó kereszt!...
TATJÁNA ÍRT...
Tünedező alkonyvilágnál Olvasgatom a levelet... Tatjána sír, sirat egy titkot, Egy vágyat, amely elveszett. Úgy fáj nekem az, amit ő ír, Könnye az én szivemre hull... ...És mégis, mégis levelének Ujjongok mondhatatlanul...
Kis levelét kibontom százszor... Tatjána sír, gúnytól remeg... Oh, kinyílott szűz leány-álom, Mennyivel tartozom neked!... Tatjána sír... Van még Tatjána, Rajongó lelkű, hófehér, Aki szeret félőn, titokban, Ki szeret - a szerelemért...
Tatjána sír. Siratja titkát, Egy álmot, amely elveszett, Egy titkot, melyet most vallott be S melyet már régen érezek!... Közel voltam a kárhozathoz, Mely felé asszony-kéz dobott - Az ő aggódó lelke volt tán, Amely a szirten átfogott...
Én nem tudom, rózsás az arca, Vagy halvány, sápadt, vértelen. Csak azt tudom, hogy lelke tiszta, Szivében dal van s szerelem... Én Tatjánám, ne félj a gúnytól, Ne sirasd azt a levelet: Megmentetted az én hitetlen, Veszendő, bűnös lelkemet!...
HALOTTAK NAPJÁN
Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! - Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek Undorít meg e sárgolyón... Hulló levélt hányszor feledtet A megváltó, a gyilkos ón!... Óh, hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk - - Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
A VÉG UTÁN
Elhitetem magammal olykor, Hogy sorsom az elődök sorsa. Ha elromolt tüdőm, gerincem, Bejutok én is a sorba. Sok szépet írnak majd felőlem És kapkodni fogják a könyvem, Sőt, hogyha lesz egy kis szerencsém: Síremlékhez juthatok könnyen.
Megtesznek a magyar költészet Korán lefutott csillagának, Ki sok reményt cipelt magával S kiért jogos a könny, a bánat. »Mi lehetett vón' még belőle?...« Majd fogja a riporter írni; Szóval: lesz majd csőstől dicsőség, Nincs hát okom panaszra, sírni...
...De azután eszembe ötlik: Pár kurta sor, mit eddig írtam, Néhány könnycsepp... Milyen kevés ez És fél lábam immár a sírban. Nem olvassák, el is felejtik, Velem együtt hal meg e pár sor; Az életrajzom ennyi lesz csak: Született és meghalt a jámbor...
1899 november 23
|