SZÁZ HŰSÉGŰ HŰSÉG
Alakos játék, százszor-zárt titok Hős, futó bölcse újból és megint Állok süppedten szókimondó bajban. Cselek, barlangok, vermek, kárpitok, Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.
Ki száz alakban százszor volt szabad S minden arcához öltött más mezet, Éljen és csaljon titokba-veszetten, Mert bárki másnál több és gazdagabb, Mert csak a koldus egy és leplezetlen.
Ragyogjatok meg, tévesztő szemek, Édes, hazug méz, pergő, szép szavak, Csorogjatok tarkán, számítva, bátran. Mindenki másnak mindig más legyek, Változón szabad, gyűrűtlen, arátlan.
Enszavaimmal csaljam meg magam, Melyvoltom gondján törjem víg fejem És száz alakkal Száz vitába törjön Lelkem, valóm, e dús alaktalan, Száz hűségű s egyetlen hű a földön.
A MAGUNK SZERELME Bizonyos Margitának küldöm
Ereklyékért kutatgatok, Boldog Isten, boldog Isten, Ha volna még. S megcsókolok egy arcképet, Régi képet, Gyötört színű bánatosat, A magamét.
Minden, minden hogy elmarad S hogy elhagyunk mindent, mindent Előbb-utóbb. Hogy kinálnók az ajkunkat, Jó ajkunkat S mást, mint magunk, nem érdemel A búcsu-csók.
Oh, ezerszer is csókolom Az egyetlent, az egyetlent, Ki megmaradt, Aki jó volt minden helyett, Mások helyett, A derekat roncsokban is, Hű magamat.
Áldott világ a zátonyon, Boldog Isten, boldog Isten, Ki engeded, Hogy süttessük rá magunkra, Vén magunkra, Ifjitó és istenítő Szerelmedet.
AZ ISMERETLEN ADA
Remegő kézből habzó serleg, Te vagy ez, ismeretlen Adám, Kit fájlak, iszlak s nem ismerlek.
Ízedet ízlem édes szájjal S aztán egyszerre el-tova-tünsz Csalással, bűnnel és homállyal.
Úgy tünsz, mintha nem lettél volna Bolond életemnek dáridós, Ízletes, tegnapi koboldja.
Ki vagy, mi vagy, holnap elválik, De a halálig Te megmaradsz, Megmaradsz egész a halálig.
S halál előtt bár egyszer jönnél S úgy, amiként én képzelem: Szívembe jóestét köszönnél.
A CSONTVÁZAK KATHEDRÁLISÁBAN
Halál-Úr jó szomszédom volt Magamat s mást ijjesztgetőnek, De, jaj, a csontváz-kupolák Fejem fölé ívelődnek, nőnek.
Ez volt Ő vajjon máskor is, Mikor nem én körömben vagdalt? Most megimádom ijjedőn E csontokkal építő angyalt.
De épít dúlva a Halál Tetem-téglákkal föl az Égig S mindig közelebb s közelebb, Bajtárs s rokon csontjával épít.
Óh, szörnyű csont-kathedrális S nekrológ-hozó minden reggel, Nemsokára térdelhetek Csupa-csupa idegenekkel.
Óh, nagy templom, bús menny-verő, Bizarr-ékes kupoláidra Tudom, hogy gyújtón nem jöhet Soha-soha az élet-szikra.
És Halál-Úr templomában, Hol tolongva hal föl az Élet, Rettegve, félve hódolok S félek, hogy már tán nem is félek.
ZUHANÁS A SEMMIBE
Most szeretnék egy förtelmest zuhanni A Semmibe S minden készet nemesen másnak hagyni.
Úgyis halál volna egyetlen szépem S késlekedik, Mint vicinális sötét, kis vidéken.
Felkínálom, két nyult karom föltartva, Életemet, De az a gúnyos Sors nem akarja.
Hát én legyek magamnak durva őre És a Halált Én invitáljam előbb és előre?
Gyönyörködöm ma is az őszi Napban És örülök, Hogy, úgyahogy, de élőn megmaradtam.
Gyönyörködöm a földi gyönyörökben És utamon Szabad az út, csak jönnének még többen.
Én egyre vágynék: förtelmest zuhanni S mégis élve Semmisülni élni, vágyni és kapni.
MERT TÚLSÁGOSAN AKARLAK
Ki ott állott az útban, Ellökni mindig tudtam S ha az útfélre verlek, Szép arcodat emeld föl, Nézz reám, ríjj és nevess: Túlságosan kedvellek.
Ha megszidlak levélben Vagy pimasz fütyölésben; Vagy ha másnak kinállak, Hozd szívemhez a szíved És sirass, mert hazudok: Túlságosan kivánlak.
Ha hallod durva átkom, Halld ki, hogy szánva bánom Mindet, mi ért, a bántást S mégis máglyára vetlek: Szégyenlem, hogy sorsommal Csipőd ringása bánik: Túlságosan szeretlek.
S a napok mulnak-mulnak S beteg szivembe fúlnak Vágyaim szent Te-érted. Jönnek a téli varjak Feketén a hómezőn: Most már búcsuzok Tőled: Túlságosan akarlak.
AZ ANGYALOKNÁL BECSÜLETESEBBEN
Homlokomra várom puha kezét És a szivem tájára, hogy itt fekszem. (Mondd csak, hogy a Te nagy várásodat, Édes Senkim, sírták-e már szebben?)
Ha befutkosná ajka arcomat S ha lezuhanna fojtódott nyakamra. (Bíztak-e már ennyi igéretet A te kényes, forró ajakadra?)
Ha testének közeles bársonyát Össze-vissza zilálná durva vágyam. (Mondd, kislyányom, fertőnek tartanád Az én süppedt, beteg, búsladt ágyam?)
Ha elpihenvén szállna ránk a csönd S csak úgy álmomban sírnék föl jajongva. (Ugye, rájuk rántnád lángostorod Az ablakon betévedt angyalokra?)
|