A kis templom a nagy dómban
A borbereki templom falára írom Fölötte égig ér a szirt. Olyan törékeny, oly kicsi. Harangja elhaló szavát Ezer gúnyos harangvirág Az erdőn túlcsilingeli.
Fenn Isten jár a csúcsokon. Amerre fényben elhalad: Testőrei: dárdás fenyők Állnak titáni sorfalat, A szirt felett, s az ég alatt.
Dördül az ormok orgonája, Az Ünőkőre ború száll. A mérhetetlen szikladómban A kis fatemplom félve áll. Belőle félve száll az ének, A dícséret a dóm urának: A magasságok Istenének.
Mert emberkéz emelte csak. Fenn az Úr lépked hallgatag, A maga-építette dómban. Önnön művében elmerül: Az örök-szépben, örök-jóban.
Fenn az Úr lépked hallgatag. A fenyők némán szalutálnak. Ő néha-néha fölriad, S visszaköszön testőrhadának, A sok sötét, szurkos titánnak.
Szentivánéj a havason
Itt meghaltak az istenek: Oberon és Titania. Csak Pán él, s Pán itt oly hideg. Nem mulatós, tréfás nagyúr, Komoly, komor, ködben vonul, S az útja meredek. A tündérseregek Alusznak bedőlt bányamélyben. Jánosbogár se száll. Itt nincs ma mámor Se holdfényvezénylette éji bál. Nincs táncraperdítő borocska, - Csak pár halavány csillagocska Virrasztja az Ünőkő tetejét.
A holt fenyő
A holt fenyő pirosba öltözik. Ha látsz egy foltot, Egy rozsdavörös foltot A haragos-zöld tenger közepén: Ereszd le messzekémlő látcsöved, S mondj egy imát a holtak üdveér'. Az a halál. Nem a lomberdők szelíd őszi dísze, Amelyre új élet következik. Ez a pirosban ünneplő halál, Ez a dacos halál Ez tudja már, hogy nincs feltámadás. És mégis áll, Halott bajnok az élő katonák közt. Mivel másutt nincsen számára hely.
"Idill" a magasságban
Vihar ment végig a hegyélen. - - A gyökerei megmozdultak. Az órjás, látva végzetét Társa felé nyujtá kezét: Tarts meg, - vagy téged is lezúzlak! És tompa jajjal rázuhant.
Elállt a hegy lélekzete, S egy percre a patak alant.
A másik meghajlott bele, De felfogta és megtartotta őt. Egyik a másikra támaszkodva: Most így állnak a Teremtő előtt.
Ama keskeny út
A szálerdő már elmaradt, Most törpefenyő jő, s boróka, Az ösvény egyre keskenyebb, - Jövök, - ki tudja már mióta S megyek, - ki tudja meddig még. A célom - Isten tudja csak - Talán a semmi - tán az ég.
Az ösvény egyre keskenyebb És egyre zengőbb a szívem. Úgy zeng, mint egy kristályharang. Pedig nem rázza senki sem.
Még feljebb gyér fű és moha, - Majd puszta gránit, vagy bazalt, Szélkürtök héjja-riadója, Vagy síri csend, - minden kihalt.
Jövök, nem tudom már mióta.
Egy ismeretlen túlvilág már Fagyasztó áramot lehel. Megyek, - ki tudja meddig még.
Ez tán a mennybemenetel.
Az Ünőkő
Ez a király. A ködkoronás, rejtelmes nagyúr, Aki uralkodik itt mindenen, Mindenbe beleszól, Mindenben benne van, Minden fenyőnek Ő a háttere. Ő az, aki mindíg sejtteti magát, De nem mutatja meg, csak néha-néha, Ha tiszta este van - És a szivekben méltó áhítat.
Először holdvilágnál láttam Őt - És nem tudtam, hogy Ő az. Olyan volt, mint egy óriási árny, Minden csöpp fényességet beborító. Nagyobb volt, mint az éj, Nagyobb volt, mint a csend, Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság, Olyan nagy volt, S a holdfényben oly kicsi voltam én, Hogy némán levettem a kalapom.
Vizek ha találkoznak
Harsogva jő két vadpatak, Egy harmadik, egy negyedik, Külön kis völgyből mindenik, - De egymás felé tartanak. Alább a sodruk sebesebb, Alább már malmot hajtanak, Fűrészt lendítnek rönköt vágni.
Mennek - és nem fognak megállni!
A forráspontjuk messze-messze Rejlik az Ünőkő alatt, Egyiké itt, a másiké amott. De álmukban már látják társukat, Akihez vágy ragadja őket, S a testvér felé küzdik magukat. Vadul birkóznak fával, kővel. -
És győznek - egyesült erővel.
Gyopár
Azt mondta valaki: A Korongyoson gyopár is terem. Azóta vágyaimnak netovábbja A Korongyos-tető. Róla álmodom nappal-éjjel, S a pici fehér csillagokról, Mik szikráznak a vad kövek között.
Mert úgy lehet: Egy hullócsillag szállt alá oda, Ép a Korongyos tetejére. Honnan indult: ki tudja azt? Talán egy nagyváros felett Látta útrakelni egy ifjú pár, Sikoltó ívét elkísérték szemmel, Míg legörbült a sötét horizontra. Találgatták: vajjon hol nyugszik meg? Hát ide hullt. Ide, a Korongyos-tetőre. Ezer darabra hullott széjjel, De üdvösségét megtalálta. S minden kis része csillagalakú lett: Így született a havasi gyopár.
Hangverseny
Lent a patak zúg. - De most jő a szél - És elkezdi a fenyves idefenn. Ifjú cserjék vad sörénye lobog És az öreg fenyők Inognak méltóságosan. Azután semmi hang.
És felhallatszik újból a patak.
Egy szélroham - S a fák folytatják, ahol abbahagyták: Mi történt kétszáz esztendő alatt. És s új szünet.
És felhallatszik újból a patak,
Dialóg
A harkály kopogtat egy vén fenyőfát. Én a botomra dőlve hallgatom, Mint harmadik. Különben csend lakik Körül az erdőn.
A harkály:
Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?
A fenyő:
Azt jól tudják az istenek, Akik az életem kimérték.
A harkály:
Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?
A fenyő:
Bizony mondom, nem függ az se tőlem, Se tőled.
A harkály:
Az emberektől függ tehát?
A fenyő:
Az ember nagynak képzeli magát.
A harkály:
Mit gondolsz mégis: Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad, S melléd telepszik egy vidám család? Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat A nap heve után? Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!
A fenyő:
Mit tudom én! Bölcső leszek talán. Talán koporsó. Oly mindegy nekem.
|