A mese és a vers saját szerzemény, bármiféle eltulajdonítása jogi következménnyel járhat!

A kis Tavacska

Kora nyári zsongásban a magas, sziklás hegyek árnyékában feküdt egy kis Tavacska. Hajnal volt, a világ épp csak ébredezett. A Napocska nagy erőfeszítések árán épp csak most bújt elő a Hegy háta mögül. Szomjas volt, hát felitta a fűszálakon csillogó harmatot, majd megpihent a Hegy tetején. Leült és csodálattal nézte a Bárányfelhőt amint a Szellővel fogócskázik. A Tavacska partján békák kuruttyoltak, tücskök ciripeltek, pillangók lebegtek, a fákon madárkák csiviteltek. A méhek szorgalmasan gyűjtögettek. A közeli Patak barátságosan csörgedezett. Gyönyörű napnak indult ez a mai! A Tavacska valahogy mégsem volt elégedett! Valami hiányzott neki, másra vágyott. -"Miért vagy szomorú?"-kérdezte tőle egy halacska. -"Nem tudom"-válaszolta a Tavacska és nagyot sóhajtott. -"Olyan furcsa vagy ma! Mi a baj?"-kérdezte tőle a Béka? -"Nem tudom!"-ripakodott rá a Tavacska. Mindenki őt figyelte, mert még soha nem látták ilyen bosszúsnak és elégedetlennek. -"Hagyjatok!"-kiáltotta a Tavacska és többé nem állt szóba senkivel. A Hegy és a Napocska értetlenül néztek egymásra. Sokat láttak és hallottak már életükben, de hogy a Tavacska ilyen durva legyen, még elképzelni sem tudták volna! Aznap mindenki békén hagyta a Tavacskát, az állatok csendesen végezték dolgukat, a halak inkább elbújtak a friss, hűvös vízben,a madárkák befejezték éneküket, a Napocska elbújt egy felhő mögé, a Hegy pedig komoran magasodott a táj fölé.

Teltek-múltak a napok, de nem változott semmi. A Tavacska ugyanolyan mogorva maradt. Unatkozott. Pedig eleinte mindenki a kedvében akart járni. Szebbnél-szebb mesékkel próbálták felvidítani, a Napocska aranyló sugarával melengette, a békák énekeltek, a Tücsök hegedült hozzá. Éjjel a csillagok neki ragyogtak és suttogtak édes verseket. Aztán minden elcsendesedett, később elkomorult a vidék. Kihaltnak és üresnek tűnt a táj. Mindenki meghúzta magát, senki nem merte megzavarni a Tavacskát. Egyedül a méltóságos Hold nézett le rá rosszallóan. Reggel meg is várta a Napocskát. -"Társ kell neki! Egy igazi társ, aki olyan mint ő maga."-mondta a vén Hold. -"De honnan szerezzünk mi társat neki?"-kérdezte a Napocska. -"A Hegyen túl él egy Kistündér. Hívjátok ide! A Tavacska partján van egy kiszáradt fa, a belsejében van egy nagy, kényelmes odú, azt rendezzétek be a tündérnek, a többit bízzátok rá!"-felelte a Hold és lefordult az Égről. Még aznap összefogtak az állatkák, berendezték az odút. Mohával puhára bélelték, szalmából illatos fekhelyet készítettek, virágszirmokkal tapétázták a falat. Mikor elkészültek a Szellő felkerekedett megkereste a Kistündért. Nem volt könnyű megtalálni. A Kistündér éppen a virágok szirmait festette, apró, szivárványosan áttetsző szárnyacskáival repkedett egyikről a másikra. Körülötte még a levegő is vidám volt, méhek dongtak, tücsök hegedült, hangyák énekeltek, fűszálak hajladoztak, a patak hangosan csobogott, a fák susogtak, madarak ontották csodálatos trilláikat. Még a Szellő is beleszédült. Végre eljött az ebédidő és a Kistündér megpihent egy margaréta szirmai alatt és elkezdett egy szem mogyorót majszolni, hozzá friss forrás vizét itta. Ekkor fordult hozzá a Szellő és elmondta miért jött. A Kistündér szó nélkül hallgatta, majd fogta magát elköszönt ott élő barátaitól és átrepülve a nagy Hegyet beköltözött a kiszáradt fa odvába.

 Édes álomból kora hajnalban frissen ébredt. Kitárta az ablakokat, kiporolta a mohaszőnyeget, friss vizet hozott a Patakból. Mikor elkészült megivott egy csésze mézet és felkeltette a madárkákat. A madárkák félve tekintgettek a Tavacska felé. A Kistündér jókedvűen repkedett körülöttük és ettől a madárkák is felbátorodtak. A Kistündér elkezdte gyógyító munkáját. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava, egyedül a Tavacskáról nem vett tudomást, aki pedig már nagyon bánta viselkedését, de büszkesége nem engedte, hogy engedjen és ugyanolyan mogorva maradt, mint eddig. A Kistündért mindenki azonnal megkedvelte és ahol megjelent minden megtelt  élettel. A Fű zöldebb, a virágok színesebbek, az állatkák bátrabbak lettek, a Napocska barátságosabban szórta fényét a Hegy tetejéről. Így ment ez nap nap után, a Tavacskán kívül minden friss, vidám, élettel telt lett, ő azonban egyre bosszúsabb, rosszkedvűbb. Végre a Kistündér elérkezettnek látta az időt, hogy vele is foglalkozzon. Egy madárkát elküldött a Völgyben lakó szorgos törpékért. Összeültek és kidolgozták a Tervet. Ismét összefogott mindenki és a Tavacska mellett nagy munkába kezdtek. Ástak, lapátoltak, ha kellett csákányoztak. Nehéz fába vágták a fejszéjüket, lassan haladtak. A Tavacska figyelt, de kérdezni  nem mert, félt, hogy gőgös viselkedése miatt nem állnak szóba vele. Teltek-múltak a napok és éjszakák, majdnem készen voltak. Ekkor a Kistündér elment a Patakhoz és legkedvesebb csengő hangján megkérte, hogy ezentúl hűs vizéből táplálja a Tavacskát. A Patak először nagyon meglepődött, aztán elgondolkodott, majd felderülve beleegyezett. A Kistündér megmutatta neki az utat, amin a törpékkel napok óta dolgoztak. A Patak gondolkodás nélkül indult el a Tavacska felé és sebes folyása könnyedén szelte ketté a még ott maradt utolsó rögöket. A Tavacska felfrissült, megújult, meggyógyult. Hálásan nézett a Kistündérre és kissé félszegen a többiekre. Azonban meglátva boldog és büszke arcukat megkönnyebbülve csobogott köszönetet. Ezentúl már soha nem lett búskomor, eggyé vált a Patak vizével, folyton megújult. A törpék haza mentek. A Kistündér még egy ideig itt festegette a virágok szirmait, tanította az ifjú madarakat dalolni, a tücsköket hegedülni. Aztán ahogy jött, hirtelen tova rebbent. Talán máshová hívta a Szellő segíteni, másik tavat gyógyít, más virágokat fest. De itt hagyta maga után az elégedett boldogságot.
(Görög Erika)

A hajó

Egy kishajó a messze tengeren
hánykódik.
Hol a kikötő, a biztonságos
rév?
Hány év míg odaér?
Lehet sűrű köd,
vagy vakító napsütés,
a kis hajó csak megy, megy
célja felé...
(Görög Erika)