SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE...
Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkinzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié.
A DÁL-KISASSZONYOK NÁSZA
Az volt a hír az Azov partján, Hogy Dál király vén csont és konok, De nincsenek szebb lyányok a világon, Mint a Dál-kisasszonyok.
Szép úrfiak nyár-alkonyatkor Lóháton jöttek és hevenyén, Az Azov partján tengerbe, bozótba Belebámult száz legény.
Nagy, jó, deli, magyar legények Bámulták a sűrüt és vizet. Szépet álmodtak fehér pendelyekről S üzentek valakinek.
Ez nagy titka volt az Azovnak, Itt veszedelmes volt az idő, Nyárban az ember nőre jobban vágyik, Mert a nyár nagy keritő.
Nyárban az ember ezredévet él át, Lelke, szive előreforog S kidobódott a Dál-kisasszonyokra Azov partján a horog.
Száz, erős úrfi esküdött meg, Hogy ló eldől, feszült íj szakad, De diadalmas vággyal, szerelemmel Állnak meg egy vár alatt.
Egy lankáson majd nótát kezdnek, Lyány-csaló nótát és fiatalt S úgy várják a leányok leszökését, A csókot és diadalt.
Úgy várják és az Azov partján Megsűrűlt és meggyűlt a meleg, Sátrak előtt az ifjaikra vártak Kócos, vén harc-emberek.
S Dál király leányait hozták A vad legények győzelmesen S a sátrak előtt a vén szivek vére Meg-megbuggyant csendesen.
A sátrak előtt, Azov partján Ült a szivekre nagy, messze gyász És a Dál-kisasszonyokra sötéten Szállott le az éji nász.
NÉGY-ÖT MAGYAR ÖSSZEHAJOL
Itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol S kicsordul gúnyos fájdalmukból Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is?
És utána, mint a zápor Jön a többi könny: Miért is, miért is, miért is? S nincs vége könnynek és miértnek. Fölöttük hahota köszön, Hahotája, akik nem értnek S akik sohase kérdik s kérdték: Miért is?
És csöpög a könny: Miért is, miért is, miért is? És hömpölyög fönt a hahota, Hogy soha, soha, soha.
Ennyi búsulással fényesen Nyílnék meg az Ég, Ahol csak Ég és okos üdvösség van S itt nem elég. Itt nem kell csak a könny S itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol, Miért is, miért is, miért is?
A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ
Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbúsong s lehull a porba, Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is.
MILÁNÓ DÓMJA ELŐTT
Este, őszi este, Milánóban, a dóm előtt Valami a szívünkre hullt S a szívünket összesebezte.
És vérezve, fájva Csókoltuk egymás szemeit S kérdeztük egymást véresen, Vajjon-vajjon kinek az átka?
S a dóm némán terpedt Őszben, ködben az Ég felé: Kicsúfolt és kikacagott Egy bűnös, büszke, bús szerelmet.
BIZTATÓ A SZERELEMHEZ
Szép asszonyom, a szerelem Ötlettelen és ócska jószág, És mégis, hidd el, ez az egy Hajszás valamink: a valóság.
Az ember mindent elfeled, Élni, hazudni, halni, adni, De csók-kérő daganata A sírban sem fog lelohadni.
Drágám, az évek és napok, Hidd el, nem lesznek sohse szebbek: Holnap s mindig az emberek Ölelnek, szűlnek és temetnek.
Valahogyan, valahogyan Ezt kellene feledni máma. Ez a kicsi kis feledés: Ez az emberek boldogsága.
Édes, ugye, mi feledünk? Drágám, ugye, a napok évek Nem rontják meg a mámorunk, Nem rontnak meg engem s téged?
Olyan mindegy, mint szeretünk, Olyan mindegy, csókunk mifajta, Olyan közeli a Halál S olyan nagyszerü győzni rajta.
ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN
Szájon, mellen, karban, kézben, Csókban tapadva, átkosan Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben, Halálosan, tudatosan Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben Legyek majd csontváz, víg halott. Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.
KÉT SZENT VITORLÁS
Parton vagyunk, sziklákra estünk, Be szép a mi testünk: Nagy tengerek vándor lakója, Szilaj két hajója.
Összetörött friss, fehér bordánk, De ép a vitorlánk S mi lenne, ha fölkerekedne Vérünk régi kedve?
Nekünk jogunk van újraélni, Jogunk van sohse félni, Nem kérdeni, meddig és merre? Vissza a tengerre.
Törött hajókkal is csak bátran Bal éjszakákban, Hajóink szent szél ösztönözze, Mert csók törte össze.
HIÁBA HIDEG A HOLD
Hiába hideg a Hold. Egyszer A mi óránk ütött S szent láz verte az éjszakát, Melybe két, szép, nyomorult embert Terelt be a véletlen Idő, A sokféle Időnek eggye, Irgalmas, bolond, dús Idő, Mely asszonyommal összehajtott S melynek azóta nincs mulása.
Égő sebek az Égen s fázva Suhog itt a földön a palást, Suhog utánunk a palást, Szomoruságunk hosszu palástja, Éjszínü, királyi mezünk, Pirosló, bús szerelem-sujtással, De elöl meztelen csillogunk, De szabad mellünk kivilágol.
Nincs már Közel és nincs már Távol. Régi asszony s régi legénye Úgy suhanunk, úgy simulunk, Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye, Úgy borulunk, úgy remegünk Egymásba, mintha soha-soha Kettő nem lettünk volna ketten.
Mindig ezt az asszonyt szerettem, Szájában és szívében voltam S ő volt a szám s az én szivem, Mikor ittasan kóboroltam, Kárhozottan a váradi éjben, Mikor már eltemettem a trónom, Pórrá paskolt a suta Sors És voltam a senkibbnél senkibb.
S akkor volt, amikor ő ment itt, Hozzám-hajtott, édes némberem S akkor volt, amikor nagy-ámulva Tárta ki karját két szakadt Egy-ember és megint egy lett újra. És nem is volt ez szerelem, Csak visszaforrás újra itt, E választó, bitang időben.
Kósza időben, kósza nőben Láttok azóta, ha akartok. Egy-bennünket cibálva tép Az egy utcáju Idő, e zsarnok. Hiába, az asszonyom megőszül, Hiába, hogy én megkopok, Hozzánk jártok még irigyelni.
Csillagunk a hideg Hold. Lelni Se lehet csillagot hidegebbet, De bennünk ősz hajak, csorba dalok Szeretnek és forrva szeretnek. Senki sem érti, mert sohse volt ez S szomoru palástunk elnyulva kacag, De meztelen előnk csillogva az éjben Eggyen, nagyon, új és új ájulással, Eggyen, nagyon, örökre összetapad.
|