A tengeri sárkány

A tengeri sárkány szörnyen kegyetlen fenevad. Hosszabb mint a szárazföldi sárkány, de szárnyai nincsenek. A farka tekervényes, a feje testének méreteihez képest kicsi, de tátott szája félelmetes. Pikkelye és bőre kemény. A halakra és minden más tengeri állatra veszedelmes. Az a hal ugyanis, vagy bármely más állat, amelyet egyszer megharap, elpusztul. Még az emberen is halálos sebet ejt. Szárnyak helyett uszonyai vannak, amelyeket úszáshoz használ. Egyhuzamban nagy távolságokat képes megtenni a tengeren és ez inkább nagy erejének semmint uszonyának köszönhető. Ha a tengeri sárkány fogságba esik, mondja Plinius, és homokra kerül, hihetetlen ügyességgel fúr magának üreget orrával. Csontjainak hamuja gyógyítja a fogfájást.

A delfin

Amiként Iacobus és Solinus írja, a delfineknek is sokféle fajtája él a tengerben. Ezeknél a ragadozóknál nincsen gyorsabb a tengerekben. Ha a szájuk nem az orruk alatt lenne, majdnem a hasuk közepén, bizony egyetlen hal sem tudna előlük elmenekülni. De a természet bölcs gondoskodásból lelassította őket, hiszen csak hátra vagy hanyatt fordulva tudnak bármit elkapni és megtartani. A tizedik hónapban ellenek. A hímek egyébiránt felfalnák a szülő nőstények kölykeit, az anyaállatok azonban ivadékaikkal együtt elbújnak előlük. Igen gyengéden szeretik ugyanis és sokáig magukkal hordozzák borjaikat, akik a víz alatt követik anyjukat. Anyjuk még akkor is kíséri őket, ha már felnőttek ugyan, de még nem elég erősek. A delfinek kicsinyei, ahogy Arisztotelész állítja, gyorsan növekednek és egyfolytában fejlődnek, egészen tíz esztendős korukig. Ugyanezek a kölykök, mikor betöltötték a tizedik hónapot, elkezdik nemi életüket, és vemhesek lesznek. A delfinek csak nyáridőben hozzák világra kicsinyeiket, télen soha. Ivadékaikat emlőikből táplálják. Olykor-olykor kis kölykeiket a szájukba veszik. Szájuk nem ugyanott van, ahol a többi állatnak, hanem a hasuk közepén és a vízi élőlények közt egyedül ők képesek mozgatni a nyelvüket. Hátuszonyuk hegyes, és fenyegetően felmered, ha az állat dühös. Amikor azonban nyugodt, uszonyát valamilyen tokba rejti. Azt mondják, hogy a delfinek a vízben nem tudnak lélegezni, és az életadó levegőhöz csak a felszínen juthatnak. Hangjuk olyan, mint az emberi nyögdécselés, mivel tüdejük és légcsövük ugyan van, de nyelvük nem tökéletes, sem ajkaik nem alkalmasak arra, hogy különböző hangokat formáljanak. Fülük nincsen, helyette csak nyílásaik vannak. A delfinek szaglószerveinek semmi nyoma, pedig igen jó a szaglásuk. A víz felszínén alszanak, úgyhogy hallani a horkolásukat. Sok esztendeig élnek, állítólag még száznegyvenig is, mondja Experimentator annak alapján, hogy bevágással megjelölték a farkukat. Ha erősen fúj az északkeleti szél, nem hallanak semmit, déli szélben pedig tompul a hallásuk. A zene elbűvöli őket, szeretik a síp hangját, bárhol is hallják, tömegestül odagyűlnek. Arion, a lantjátékos férfi, akit egyszer hajósok meg akartak ölni a tengeren, kieszközölte, hogy mielőtt megölik, hagyják lantkísérettel énekelni. Dalára egy delfincsapat gyűlt a hajó köré, és mikor Arion beleugrott a tengerbe, egyikük a hátára vette és kivitte a partra. Egyedül a delfinnek nincs epéje, ahogy Arisztotelész állítja.

A kis delfinek mindig csapatostul járnak, mintegy rajt alkotnak, s általában két nagy delfin őrzi őket. Azért tesznek így, mert ha esetleg egyikük elpusztul, a többi a hátára veszi és védelmezi a holttestet egészen addig, míg a vihar ki nem sodorja a partra. Őrzik ugyanis elhullt társaikat, nehogy más halak felfalják őket. Ennyire szeretik hát egymást. Ezzel kapcsolatban mesélik Plinius alapján, hogy mikor Karia királya elfogatott egy delfint, az állat társai hatalmas tömegben gyűltek össze a kikötőben, ahol a delfint fogva tartották. Sírásuk és könyörgésük hatására a király elrendelte, hogy eresszék szabadon az állatot. Ha valaki delfinhúst eszik, ahogy Experimentator beszámol róla, és a tengerbe esik, és a delfinek rátalálnak, azonnal felfalják. Ha azonban nem evett delfinhúst, hátukra veszik és kiviszik a szárazföldre, sőt, a többi haltól is megvédik. Hogy miként lehetséges, hogy az elfogyasztott delfinhúst felismerjék az emberben, nem tudom megérteni, hacsak nem a természet egyik olyan titka ez, amelyben, mint oly sok másban, Isten dicsősége nyilvánul meg. A delfineket más halak sokasága szokta követni. A halászok, ezt tudván, ott vadásznak ezekre a halakra, ahol a delfinek elhaladnak.

Augustus princeps* uralkodása alatt egy campaniai fiú először kenyérdarabokkal édesgetett magához egy delfint, később kézből kezdte etetni, végül pedig annyira megnőtt a merészsége, hogy a delfin hátára ugrott és vele hordoztatta magát. Aki látta ezt, kezdetben oda volt a bámulattól, később azonban olyan hétköznapi látvánnyá vált, hogy már senki nem csodálkozott rajta. Sok évvel később mikor a fiú meghalt, és a delfin hiába várta jöttét a szokott helyen, hogy közös lovaglótúrájukat megtegyék, az állat a nép szeme láttára elemésztette magát. Erről Maecenatus, Fabianus és Solinus írásai is beszámolnak. Hippo, afrikai város közelében a tengernél a hippóiak egy delfint etettek, amely hagyta, hogy fogdossák, és gyakran a hátán hordozta azt, aki felült rá. Mikor Africa proconsula, Flavianus,* kenőcsökkel kenette be, a delfin a szokatlan szagtól elkábulva úgy sodródott a habokon, mintha elpusztult volna. A Perzsák Történetéből: A babilóniai Iasum város közelében egy delfin nagyon megkedvelt egy fiút. Mikor szokott közös játékuk után a hazatérő gyereket türelmetlenül követte, a homokos partra sodródott és megfeneklett. Ugyanennek a városnak a közelében, egy másik, Herianus nevű fiút egy delfin hasonlóképpen vitt a hátán, s mikor egy óriás hullám megölte a gyereket, a delfin visszavitte holttestét a szárazföldre és, mint aki megbánta bűnét, vétkéért életével fizetett.

Másfajta delfinek

A delfinek egy másik fajtája a Nílus folyóban él: ezek fűrészes tarajúak. Ezek a delfinek a krokodilokat valamilyen trükkel ráveszik, hogy úszni kezdjenek, és ha már úsznak, ravasz csellel rászedik és megölik őket. A krokodilok lágy hasát ugyanis fűrészes tarajukkal felhasítják: így pusztítják el őket. A krokodilok egyébként a vízben gyengébben látnak, a szárazon viszont igen éles a látásuk.

A tengeri ló

A tengeri ló nagy és igen erős fenevad. Ez a ragadozó gyakorlatilag minden más tengeri lénynél erősebb, de a vízen kívül tehetetlen, ahogy Arisztotelész is írja, de – ahogy mondják is –, ahol a természet nem ad vizet, életet sem ad. Testének egyik fele ló formájú, ez a felső rész. Testének másik fele viszont halfarokban végződik. Más halak húsával táplálkozik. A harcban kegyetlen; de az embertől tart és óvakodik attól, hogy vele küzdelembe keveredjék.

A nílusi víziló

A nílusi víziló Michael állítása szerint a Nílus-folyóban élő hatalmas és igen vad szörny. Lábszára, lába és karmai olyanok, mint a krokodiléi, csak még annál is sokkal nagyobbak. Az emberrel szemben is vérszomjas. Ha ugyanis egy csónak a környékére téved, egyik lábát megveti a mederfenéken, a másikkal pedig megragadja a csónak orrát és könnyedén kettéhasítja, vagy néha oldalra dönti és úgy süllyeszti el a csónakot. Ez az oka annak, hogy amerre él, rengeteg ember halálát okozza. Nagy szerencséjére a világnak azonban ez a fenevad igen ritka. Semmiféle eszközzel nem lehet elejteni, csakis olyan láncokból szőtt vashálóval, amilyet a damaszkusziak kifejezetten e célból, csodálatos ügyességgel készítenek. Bőréről azt állítják, hogy könyöknyi vastagságú, és olyan kemény, hogy semmiféle hajítódárdával vagy más fegyverrel átdöfni nem lehet.

A folyami ló

A folyami ló Arisztotelész szerint csodálatos külsejű, keleti szörny. A szárazföldön és a vízben egyaránt megél. Még sörénye is van, mint a lónak. Lába hasított, patája van, mint a tehénnek, fejét magasan hordja, farka akár a disznóé és úgy nyihog, mint a ló. Bőre igencsak vastag és belső szervei is a lóéhoz hasonlatosak. Testnagysága azonban olyan, mint a szamáré.

Az exposita

Az exposita a tengernek abban a részében élő fenevad, amely Júdea mellett elfolyva Jaffa városának partját mossa. E fenevadak egyikét, ahogy Plinius írja, más világcsodákkal együtt Rómába vitték, és Scaurus,* a római vezér, mikor aedilis volt, gondosan kikészíttette. E szörny fogai hatalmasak és hosszúak, zsírrétege is öt könyöknyi. Ilyen módon hát méltán lehet őket, nem csupán a földkerekség fejedelmeihez, de rablóihoz is hasonlítani, akik hatalmas fogaikkal széltében-hosszában szintén rágják és pusztítják a szegény népeket, és kik eltelve zsákmányuktól maguk annak válnak táplálékaivá, aki a próféta szerint egykor Babilon minden undokságát elnyelte.

A helcus

A helcus a Dolgok könyve szerint tengeri állat, amelyet tinónak is neveznek. Szőrös bőre fekete és fehér foltos. Erről az állatról azt a csodálatos dolgot mondják, hogy miután meghalt és megnyúzták, szőrszálai természetes ösztönből, legyen bárhol is, a tenger állapotát követik. Ha ugyanis felkavart tenger hullámai magasba csapnak, a szőrszálak is hasonlóképpen felmerednek. Ha viszont a tenger elcsendesedik, a szőr is elsimul: így tudható meg egy érzéketlen és holt dologból, milyen állapotban van a tenger. Plinius szerint ez az állat a szárazföldön szül, akár a lábasjószág. Soha nem hoz világra többet, mint két kölyköt. Neveli és emlőiből szoptatja kicsinyeit, 12 napos koruk előtt nem viszi ki őket a tengerre. Nehezen lehet elpusztítani, csak úgy sikerül, ha a fejét összezúzzuk. Ezen lények álmukban bőgnek. Egyetlen élőlény sincs, amelynek álma mélyebb lenne. Jobboldali uszonyai alatt ugyanis, amelyeket úszáshoz használ, mint mondják, álomhozó erő rejlik: ezeken az uszonyain nyugtatja álmában fejét.

A fóka

A fóka Experimentator tanúsága szerint tengeri ökör, a maga nemében igen erős állat. Nem könnyen változtat helyet, ezért hát mindig ugyanazon a helyen marad, ahová a természet helyezte. Ingerlékeny és dühös természetű, nem csak más fajta állatokkal, hanem még övéivel szemben is. Arisztotelész írja, hogy a fóka állandóan küzd a nőstényével, míg csak meg nem öli. A megölt nőstényt azután odébb löki és másik nőstényt hoz a helyébe. Mindaddig hoz magának azután nőstényeket, míg maga is meg nem hal, vagy, míg az egyik nőstény le nem győzi és meg nem öli. Holta után kölykei egymással versengve nekiesnek és felfalják.

A fókának, ahogy a Kyrannidák könyve mondja, keze van, mint az embernek, és ábrázata ökörszerű.

A fastaleon

A fastaleon Arisztotelész szerint tengeri szörny, de szokásaiban nincsen semmi szörny-szerű. Míg ugyanis a többi tengeri állat mind egymás ellensége és mind megeszi egymást, a fastaleon az egyetlen, mely nem ilyen kegyetlen. Ennek pedig az az oka, hogy a fastaleon egyáltalán nem eszik húst, hanem csak zöldségeket és egyéb olyasmit, mint azok az állatok, akik nem húson, hanem máson élnek, ugyanis attól természetüktől fogva undorodnak.

A cápa

A cápa, amiként Arisztotelész írja, olyan tengeri szörny, amelynek minden egyéb állattól eltér a viselkedése. Ez az állat, mikor érzi, hogy méhében megfogant, még jóval a szülés előtt kiveszi méhéből a magzatát. Ha pedig kivette, és az életre elég érettnek találja, kint is hagyja. Ha azonban még nem érett, visszadugja magzatát a méhébe és megint magába fogadja, hogy tovább táplálhassa.

A glamanez

A glamanez Arisztotelész szerint olyan szörny, amely folyóvizekben él. Ennek a fenevadnak a hímje buzgón gondoskodik kicsinyeiről; a nőstény azonban elhanyagolja és magára hagyja őket, és a vizekben bolyong. Ezalatt a hím irántuk érzett természetes szeretetéből a kicsinyek mellett marad, amíg azok fel nem nőnek és szert nem tesznek az ellenséges halak elől való menekülni tudás képességére. Közben az apa még valamilyen épületet is emel a kicsinyek köré, amely ifjúkorukban védelmezi őket. Amikor pedig ellenségei megijesztik, erős hangon kiáltozik, hiszen egész idő alatt körülöttük szorgoskodik. Ez az állat, ha a olykor, véletlenül hálóba akad, erőteljes fogaival képes kiszakítani a hálót, de menekülését nem annyira erejének, mint – aggodalom szülte – bátorságának köszönheti, hiszen csupán az utódai utáni vágy kölcsönöz neki rendkívüli erőt.

A tengeri kardszörny

A kardállat Plinius és Szent Izidor szerint tengeri szörny, valóságos kardjáról kapta nevét, ugyanis orrával, mely olyan éles, mint a kard, meglékeli és elsüllyeszti a hajókat.

A víziló

A víziló Plinius tanúsága alapján olyan fenevad, mely szintén a Nílus-folyóban lakik. A szárazföldön jön világra. Vízen és szárazon egyaránt képes élni. Gyakran egyébiránt nagyobb az elefántoknál is. Orra csapott, körmei hasítottak, farka kunkori, fogai érdesek és kampósak, a vaddisznók fogaihoz hasonlatosak, a háta és a nyerítése azonban olyan, mint a lovaké. Éjszakánként lelegeli a vetéseket, amelyekhez majdhogynem hátrafelé járva jut el, hogy nyomai megtévesztők legyenek, és így, ha visszatér, semmiféle csapdát ne állíthassanak neki. Ez a szörny, ha túlságosan tele a hasa, igen mohón kívánja a frissen vágott nádat, vagy sokáig fetreng az éles nádak közt, míg a lábán valamelyik erét meg nem sebzi velük, hogy vérét veszítve könnyítsen magán. Legszívesebben a lábán sebzi meg magát. Sebhelyét nagy gonddal addig gyógyítja, amíg a seb be nem heged. India vidékein kiváltképp sok van belőle. Háta áthatolhatatlan, kivéve, ha víztől nedves. A víziló bőréből lándzsát készítenek. Egy ilyen fenevadat hozatott öt krokodillal együtt Scaurus a római játékokra, ahogy Plinius beszámol róla.

A koki

A koki Arisztotelész szerint tengeri állat, ám a szárazföldön ugyanúgy megél, mint a tengeren. Víz alatt nem képes lélegezni. A tenger közelében, a szárazföldön alszik, és itt tölti idejének nagy részét. Itt is hozza világra kölykeit. Kettőt vagy hármat szül. A szüléskor a magzatokkal együtt a méhlepény is kijön a méhből és szülése minden tekintetben úgy folyik le, mint az emberé. A szülés utáni tizenkettedik nap elteltével a kölyök követi anyját a tengerbe, leginkább napközben és abból az okból cselekszi ezt, hogy kicsinye hozzászokjon a tengervízhez. Ennek az állatnak emlője is van, amelyből kölykeit szoptatja. Teste porcos, akár a tintahalé és csontjai kevésbé erősek, mint kellene, amiből az következik, hogy lába gyengesége miatt néha alig tud járni és egyáltalán lábon maradni. Az, hogy járni tud, inkább lelki erejének és teste könnyűségének, mintsem erejének köszönhető. Igen nehéz elejteni, hacsaknem kalapáccsal. Hangja olyan, mint a bika hangja, és akkor a legerősebb, mikor megölik. A koki nőstényének szervezete olyan, mint az asszonyoké, közösülésre szolgáló hímtagja a hasában rejlik. Fogai igencsak élesek, farka rövid, mint a szarvasé, veséje, mint a tehéné. Hasában nincsenek erek, mégpedig a következő okból: az a két ér, mely a vesék alatt húzódik, elágazik bennük és ezért nem ér el a hasig; így lehetséges az, hogy ennek az állatnak hasa vértelen. Egyéb testrészeiben valóban van vér, amely soha nem alvad meg. Különben négylábú, ízületei is vannak, mindkét lába ötujjú, és lábának formája egyezik a halak farkának formájával.