Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak az oldal létrejöttében: Izikének, aki a banneremet és vendégkönyvemet csinálta, valamint megtanított a képek készítésére, Fantának aki a buttonjaimat csinálta, Napsinak a mozgó Nyúlmami feliratot és az üzenőfalat, Sissinek pedig, hogy mindig buzdít!
Köszönöm!!!
|
|
|
|
ÁLOM
Legyen az
álomban tenger,
Végtelen ég kék,
messziről jövő
nyári zápor…
Aszfalton gőzölgő
forró pára legyek,
Lenyugvó napba
mikor belenézek…
Síratom emlékeimet,
s újra végigélem,
Pereg a perc,
s én futok utána,
Jelenemet egyszer
talán utolérem…
Akasa: Hajnali közhelyek
Emlékezem.
Azaz múltam morzsáit
Rágom.
Próbálom tetten érni
Sosemvolt bátorságom.
Neked semmit sem
Hoztam.
Kezemben semmi
Sincsen.
De arcom ráncaiba véste,
neved kezdőbetűit az
Isten.
S ha elalszanak bennem
A Dalok…
Eljön majd értem Apám,
És kézen fog a Halott.
S ha az Úr kérdezi,- Fiam!
Megérte?
A Te neved suttogom
Akkor.
S a földig hajolok a
szélbe
Marinaweb: A Tündérpor lángja
Ég, lobog a fájdalom tüze
S egy kistündérke szárnya,
Megpirul benne.
Hullámzik, csobog
a csodák tengere
S egy szép hableány
fényét
Leli benne.
A hajnali nap sugara
rámered,
S a fény lassanként
elrebeg.
Ebben lesz,
mit hosszan nézel,
A lángoló tűzben
tudod mit érzel.
Li Tai-PO:
Tündérsziget
Ó drága Napfény,
tündér Holdvilág!
Sugárotokból él
e holt világ,
S körökben,
miknek útja végtelen,
Ó hogy szeretnék
élni veletek!
Hallottam egykor,
régen, hajdanán,
Van egy sziget,
melyet túl Indián
Rejt kék ölén
a Déli Óceán:
hol smaragd-erdőn
aranyág fakad,
S tündér les rád
minden virág alatt!
Ki ide ér, az többé
sohse sír,
haja nem őszül
arca rózsapír,-
Ó Boldogság,
hadd jöjjek most veled,
Míg a tündérek
szigetére érünk,
Hol örök fényt
szitál a kikelet!
|
|
Reményik Sándor:
Csak így...
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt,
ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor,
s örök idegen.
József Attila:
Úgy szeress
Tedd a kezed
Homlokomra,
Mintha kezed
Kezem volna
Úgy őrizz, mint
Ki gyilkolna,úgy
Mintha éltem
Élted volna
Úgy szeress,
mintha jó volna
Úgy, mintha
szívem szíved volna
Úgy őrizz,
mint ki gyilkolna
Úgy, mintha
éltem élted volna
Apolliner:
SZEMEDEN
Szemeden e
tengerszemen
Alámerül szegény
szivem
S a szerelem
S téboly vizében
oldja bent szét
A Bánat és az Emlék.
|
|
Lunának köszönöm!
|
|
|
|
VILMÁCSKA KEZEI
Vilmácskának olyan icipici kacsócskái vannak, hogy nem is tudom őket mihez hasonlítani. Úgy hallottam, mint most hallom, hogy egyszer egy galagonyapille azt mondta a másiknak, mikor a Vilmácska kezét meglátta:
- Nini, milyen hamar nyár lett az idén! Már a fehér liliom is nyit. Gyerünk oda, kívánjunk neki jó reggelt!
Mire a másik galagonyapille ijedten pödrött egyet a bajuszán.
- De hiszen nem nyár az, hanem tél. Nem liliom fehérlik ott, hanem frissen esett hó. Repüljünk innen, míg szépen vagyunk!
De az is igaz, hogy mikor ez történt, Vilmácskát még akkor babucinak hívták, és bölcsőben rengették. Onnan lebegtette ki a két liliomvirágot, s kiáltozott bele a világba szép, értelmes babanyelven:
- Ga-ga-ga-gi-gi-gő!
Megértette ebből mindenki, hogy Vilmácska most azt kérdezi:
- Napocska, sütöttél-e már ilyen kicsi kézre? Szelecske, cirógattál-e már ilyen fehér kezecskét? Ide nézzen, ki szépet akar látni, mert ilyent vagy lát többet, vagy se.
Ez is igaz volt, mert ahogy a bölcsőből kikerült Vilmácska, többet senki se látta fehérnek a kezét. Se apu, se anyu, se napocska, se szelecske, de még az Ilus dada se. Pedig az minden reggel annyi szappant elvesztegetett rá, hogy azzal patyolatfehérre lehetett volna mosni a világ minden babakötőjét.
De csak nem ért az a Vilmácska kezének semmit. Egyet perdült, kettőt perdült, már akkorra olyan volt a kacsója, hogy nincs az a tudós, aki kitalálja, miben járt velük. Bogrács oldalához törülgette-e, vagy kutyaólat tapasztott vele, a lekvárosfazékkal beszélgetett-e, vagy szénvonóval táncolt?
Úgy hallottam, mint a galagonyalepkék beszédjét, mikor a Bodri kutya azt mondta az öreg búbos kakasnak:
- Már látom, hogy el kell bujdosnom a háztól.
- Ugyan miért, te szegény pára?
- Világgá kerget a szégyen, hogy én sehogy se tudom olyan szép feketére mocskolni a mancsomat, mint Vilmácska a kacsóját. Olyan ez, bátya, mintha mindig kesztyű volna rajta.
Búbos kakas leeresztette a szakállát, mint ahogy magaformájú tudóshoz illik, aztán felugrott a ketrec tetejére, hogy az egész ház meghallja a szavát:
- Azért bizony ne fájjon a fejed, Bodri kutya. Kakasuccse, lesikálják Vilmácskának a kezéről a kesztyűt, mihelyt iskolába adják.
De hiszen nemhiába volt az öreg kakasnak akkora taraja, hogy napernyőnek is használhatta volna, ha az volna a kakasdivat: tudja az, mit beszél. Hárman fogták, ketten szappanozták Vilmácskát tegnap reggel is, mikor iskolába készült. Én húztam a friss vizet a kezére a szivárványos kútból, azóta se bírom a jobb karom. Vilmácska akkorákat sikított, hogy a verebek azóta se mernek a házuk tájára menni. De nem ért az semmit. Mert anyuka is megharagudott ám, s akkorát toppantott a lábával, hogy maga is megijedt tőle.
- Légycsapó, poroló! Kiégne a szemem szégyenletemben, ha megint azt mondaná a tanító néni, hogy az én kislányomnak olyan a keze, mintha a házmester bácsi azzal szokta volna az udvart söpreni.
Olyan is lett a Vilmácska keze, hogy maga se ismert rá. El is dugta a kabátkája zsebébe, mert nézni se szerette, amilyen fehér volt. Szinte el se hitte, hogy az ő keze. De bezzeg az iskolából hazafelé úgy lengette, lobogtatta ám, mint valami patyolatkendőt.
- Anyukám, anyukám - ujjongta már az utca sarkán -, azt mondta a tanító néni, csuda, hogy el nem olvadt a kezem, mikor a nap rásütött, mert olyan ez, mint a hó.
De olyan is maradt az még ebéd után is, aminek Vilmácska nem is várta a végét. Mire apu odaadta neki a feketekávés cukrot, akkorra már ő a kutat nyikorgatta az udvaron. Olyan záporesőt zuhogtatott a kezére, hogy csak úgy porzott.
Anyukának repesett a szíve örömében. S mikor Vilmácska elindult az iskolába, rózsaszínre csókolta a hófehér kacsóját.
- Látod-e, szívecském, hogy nincs szebb a tisztaságnál? Tudtam én azt, hogy hamar megtanulja ezt az én okos kislányom.
Az ám, de az okos kislány kisvártatva olyan bömböléssel szaladt vissza az iskolából, hogy összeszaladt ijedtében az egész ház. Még a búbos kakas is úgy fölmeresztette a taraját, hogy tán azóta se bírta leereszteni.
- Hol fáj, ki bántott, csibuskám? - kérdezte anyuka fehéren, mint a fal.
Csibuskám kétségbeesve tapasztotta a szemére könnyektől nedves tenyerecskéjét.
- Ma délután nem kell iskolába menni. Be van zárva a kapu is. Hát akkor minek mostam én meg a kezemet?
| |
|
|
EMLÉKEZZ
Christina Georgina
Rossetti
Emlékezz rám,
ha tőled
messze-messze
a hallgatag
országba érkezem,
s nem foghatod meg
többet a kezem,
és nem fordulhatok
el tévedezve.
Emlékezz rám,
ha majd magad
leszesz te,
s nem szólsz
jövőnkről, úgy,
mint rendesen:
csak emlékezz és
értsd meg,
kedvesem,
késő tanács,
imádság,
minden eszme.
De ha felejtesz, s
aztán valahogy
emlékezel reám,
ne búslakodj,
mert hogyha
Éj s Romlás
a szenvedélyt
nem ölte meg,
mely hajdan
bennem élt,
százszorta jobb,
hogy mosolyogj
s felejts,semmint
emlékezz és
egy könnyet ejts
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz?
- Semmit, soha többé.
Miért?
- Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy?
- Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív?
- Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel?
- Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz?
- Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet?
- Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben?
- Ennyi.
Látsz végső célt?
- Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz?
- Hogy várom a halált.
Jó lesz?
- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít?
- Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy?
- Az, aki megadta magát.
Kinek?
- A fájó, örök Szerelemnek.
Albertini: Az angyal
Az ajtókba beleütődik
a fákba is bele.
A fény se látja Őt, a szél se,
s az ablakok szeme.
Igen: az ablakok szeme.
A városokban idegen már.
Róluk emléke sincs.
Holtan bolyong.
Holtan bolyong utcák során át.
Ne kérdezzétek! Csak elébe,
Vagy mégse, mégse.
Szeme, hangja, árnyéka sincs
Az sincs, bizony.
Láthatatlan Ő a világon
mindenkinek.
FEHÉR SIRÁLYOK
Yeats
Volnánk fehér sirályok,
édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík,
s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj
kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett,
mely nem múlik sosem.
Fáraszt a harmatos álom,
rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes;
se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra
harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok
lennénk
a habon, te meg én!
Lelkem szigetvilágok
s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne
s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna
láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok,
édes, a ringató habokon!
|
|
|
|