Nem mondhatom el senkinek

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Halott

Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,
És kínálja borral a tél, -
De én már tudom, miből él a halott:
A halott könnyekből él.

A halott fekszik a sír fenekén,
Ahol nincs se tél, se nyár:
És sárga az arca s a szeme süpped
És fekszik és könnyre vár.

És fekszik és vár, hogy jönnek-e már,
És fekszik és vár a holt,
Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád,
Nem kell neki se nap, se hold.

Se emlék, se remény, se távoli táj,
Csak könny kell a szemből, sok szürke nyirok,
Mikor reccsen az ág és zúgnak a fák
S lüktetve szorul a torok.

Mikor szörcsög a föld és árad a csend
És szárad a csont odalent,
A csont, a kemény, akkor várja szegény
Vergődő lágy elevent.

Mert tudd meg: olyankor nevetni szokott,
Ha sírásra görbül a szád,
Ha sírsz, ne feledd lágy arcok alatt
A csontarc kaján mosolyát.

Én annyit sírtam már, ó, de unom!
Kimarta szívem a könny,
Mint vén, erezett, rossz régi rezet
Zöld rozsda, lusta közöny.

Ott sírtam, hol senki se látott,
Piszkos, züllött helyeken,
Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést,
Utálom s émelyedem.

De ha kell még könny, adj jelt, te halott,
Nincs vége a tornak, még tart az ebéd,
Ha elfogy a szemből a víz, adok én
Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét.

És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgok,
Ha ez kell, halott, teneked:
Kimoslak a földből, kiáslak a földből,
Kibontom a gyolcsból tetemed.

S megindul a könny patakja veled,
A szennyes ár kidagad,
S rohan át temetőn, falon rohan át
Vad folyó, könny-zuhatag.

Egy új vizözön pörgesse meg újra
A földet, mint gyermek az orsót,
S vizek tetején, habzó vizeken
Noé bárkája, koporsód.

Halott, te halott, anyám, szeretőm,
Ó nőm, gyerekem, barátom!
Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan,
Ha kikötsz egy új Araráton.

Zivatar 1927. április 2. délután

Tavaszi felhők közt hirtelenül
Megvillant valami - cikázó harangnyelv
S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.
Egyet ütött csak
És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:
Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!
Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!
Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

A költő

Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.

Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
Belőlem buggyan aztán langyosan,
Rajtam cikázik át az úr haragja,
Teherben tőlem duzzadnak a fák.

Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
Felém rohan a parttalan dagály,
Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
Mögöttem bűzlő véres bűnökért.

Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd -
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.

Szép Emlék

Szemben egy bérkaszárnya volt
Oldalt piros postaszekrény
A járda szélén, ahol megálltunk
Az eső alattomosan szitálni kezdett
Én a toronyóra felé sandítottam
Közben, hogy mégis mondjak valamit
Szórakozottan és félig tréfásan
Udvarolni kezdtem, hogy milyen szép
Mindenféle pongyola hasonlatban
És akkor, ahogy hirtelen ránéztem
Meghökkenve torkomon akadt a szó
A szemehéja lehunyódott és rebbent
És a szája kerekre ki volt nyitva
Mint egy kis csuka, ahogy kapkod a víz felszínén levegő után
Meg egy fürjecskefióka, ahogy
Piros bársonnyal kibélelt torkát tátogatja
És mint a selyempapír hajnalkavirág
Ahogy csapja az eső és bután szomjasan
Remeg és inog és kifordul és hagyja verni magát
Mert akkor én már közelhajolva,
Tágrameredten a kiváncsiságtól
És vadul és mohón és kegyetlenül
Dícsértem és magasztaltam
Hogy milyen szép és gyönyörű
Képtelenmód túlozva, fantasztikus szavakkal
És a szárnyas szó, csapkodó, százkarú korbács
Vastagon és langyosan
Csurgott végig az arcán az esővel együtt
Ami most már komolyan megeredt
És szemmel és szájjal beszívta és megduzzadt
És már igaz volt minden szó, amit mondtam
És akkor ijedten elhallgattam
És sarkon fordultunk és köszönés nélkül kétfelé szaladtunk
Sandán nézve kétoldalt, hogy látta-e valaki
Részeg madarak dobogtak
Nekilódulva, akadozva, elakadva.

Vacsora

Recitativ

Harminchárom éves koromban, március vége felé
Meg voltam híva vacsorára Lórántékhoz -
Tizenhárman ültünk az asztalnál - (le kell kopogni)
Gondoltam, valaki meghal.

Rántott bárány volt, ugorkasalátával
(Nem beszélve az előételekről)
Vörösbor, jócskán - nekem még a kenyér is ízlett
Kenyér is ízlett.

Később egy vöröshajú hölgy jött, bizonyos nevezetű Olga,
Akiről előzően suttogtak mindenfélét.
Leejtette a szalvétát a lábamra, ő maga emelte fel,
Mondtam neki, köszönöm.

Aztán valaki említette, meghalt az a Kovács,
Mások kimondták azt a szót: élet, mások: szerelem.
És senki el nem ájult és nem ordított fel senki
Igyekeztem mosolyogni.

Valaki átnyúlt az asztalon a kenyerestálba,
Mondtam, tessék az enyém én majd kapok mást
Bort is töltöttem többeknek, Kövess úr észrevette,
Hogy nekem nem maradt.

Még mondta is: kedves mester, miért olyan rosszkedvű?
Hát, feleltem, holnap az a megbeszélésem lesz.
Ó, mondta hízelegve, ha engem hallana,
Ahogy mindenkinek mondom.

Biztos, folytattam, valaki hamisan informálta az igazgatót,
De ki lehetett az, kérdezték itt is meg ott is.
Jávor úr is kérdezte, ki lehetett az?
Ránéztem tünődő arccal.

Éjfél felé kimentünk a parkba sétálni,
Én előrementem a fák közt leültem egy padra és sírtam,
Mire visszaértem, egy szolga hozta a levelet,
Hogy azonnal mennem kell.

Azután beszélték, hogy Jávor harminc milliót keresett,
Kövess odafordult, azt mondta, az szép pénz.
Kérdezték tőle rólam, mit szól ehhez az ügyhöz?
Vállat vont és elnézett.

Másvalaki is kérdezte, haragosan legyintett
De kérem, szólt közbe egy harmadik, hisz maga mondta...
"Nem igaz!" - kiáltott hangosan - de már nem voltam ott akkor,
És az első villamos csilingelni kezdett.

Naplómból

Tetőről már esővíz csordogál
Egy szürke négyszög ez a messzeség
Körötte álmos, ólmos, nedves éj
Csatorna csője csurgó vízben áll.

Az emeleten vén cseléd dalol
Lent vasalószag, száradó ruhák
Ma kezdődnek a gyárak, iskolák,
Sötét kapukban síró verkli szól.

Távol vizekre köd ereszkedék
S tompán feküsznek a mezők felett
Levágott törzsek, nedves barna dongák.

Most vége. Ez volt, ez lett volna még
Végső esélyem. Elvégeztetett.
És most Uram, bocsásd el a Te szolgád.

Szerelmi öngyilkosság

Dobozokkal és zuhogó zászlókkal
Temessetek el: katona voltam.
Ifjú hajam ázik a vérben -
Fekszem dacosan és kiraboltan.

Lélekkel, kit viadalba küldtél
Hadúr: - hadakoztam imetten -
De jöttek rám orvul, testtel és hússal:
Lélek voltam, verekedtem.

Hússal fojtottak, testtel gyömöszöltek
Szememre térdeltek, összetiportak -
Gyilkosom kemény, nevető száját
Borzongva láttam még lenni bibornak.

Didergő lelkem nem bírta tovább,
Torkomba szorult bele holtan -
Lukat törtem a fejemen át
Benyúltam érte és kiraboltam.