Charles Baudelaire

Esti harmónia

Már jő a perc, midőn a rezge szár konyúltán
Minden virágkehely tömjént sohajtva ég,
Örvénylő illatot s zenét sodor a lég,
Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám!

Minden virágkehely tömjént sohajtva ég,
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán,
Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.

Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán,
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég,
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég,
Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván.

Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég,
Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a múlt tán,
Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván,
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék...

A KERTÉSZ

Sidney Keyes

Ha jössz, válassz ilyen napot,
sárga, piros papagáj-tulipánsor
ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek.
Csizmám villan, buta homokba gázol.
Jőjj hát, jőjj, ez a te napod.

Lenyugodnék kezed, eres levél,
négyszög-kezemre, és simítanám
alakját, s ennyi, ennyi már elég.
És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
Hull az idő kezemből, mint levél.

A gyermek-őrző, sápadt angyalokról
vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
Koldusok, párok elhagyják a parkot -
és mégse jössz. Minden kapu bezárul.

Ó, iszonyú álmodni angyalokról.

A HOLDHOZ    

Jó hold, ki békén szenveded
Kéretni sápadt képedet,
Kihez boldog, boldogtalan
Sohajtva járúl úntalan,
Hallgass meg egyszer engem is,
Nagy tisztelődet - igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
Ezt így szemedbe mondanom;
Vagy jobban szólva, még soha
Rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
Holott fejérlik ama ház,
Tekints be kisded ablakán,
Megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik,
A gyöngyöm! s rám emlékezik;
Vagy mint ím szinte magam is,
Még asztalnál űl a hamis,
És csintalansággal tele
Kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! ha majd benézsz,
Ajkán, mely édes, mint a méz,
Nevemben egy szűz csókot hagyj
     - Egy csókot - adni nem oly nagy -
S mondd, hogy, ha már úgyis szeret,
Szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
S engem mulatna vég ne'kűl;
S ha már szeretni fog talán,
Mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
Ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
Mig el nem hagy lélekzetem,
S hogy, ah! ha szíve meg nem szán,
Még szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
Nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
S hűségi eske puszta szó. -
Mosolygasz? csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
Jó hold komám, csendes jó éjszakát!

 Wass Albert - Álomtündérhez 
 

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

Juhász Gyula:  Megint japánosan    

Az új tavasz először nem a város
Borús zugába kukkan boldogan.
A temetőbe surran és virágos
Sírok között méláz s új dalt fogan.

A hold olyan magányosan virraszt ma
S olyan talányosan a vén egen,
Mint öreg úr, kinek könnyét kicsalta
Egy régi, régi, régi szerelem.

Papírból építettem én lakásom,
A földrengés se dönti meg soha.
Világít benne gyászon és homályon
Lement napoknak elhunyt mosolya.

A fehér koszorúk titka

Soha-soha még ilyen éjszakát!

A tele-hold fönnjár az égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Harmatos füvön, holdas úton,
Mi hárman,
Hulló sugárban, fehér sugárban,
Fehér ruhában, szótalan,
Én és az öcsém és a húgom,
Mi megyünk, a harmatos úton,
Holdas füvön, hallgató réten át.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Most másként látom az egész világot.
Most látok.
Jaj, tudjátok: az élet ez az út,
Amit most járunk, kéz a kézbe, hárman,
Fényben, fehérben, hűvös holdsugárban,
Sugárban, amely hallgat és hazug.
Most látok.
Jaj, testvérek, most mindent látok:
A fejünkön fehér fénykoszorút,
Hűs holdsugárból sápadt koronát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Megfogta szemem a látó-igézet.
És nézek,
Csak egyre nézek, némulva nézek.
És most mindent, minden titkot megérzek.
Tudom: az egyik koszorú az élet.
És most sírok, és mind, mind kitalálom:
A másik koszorú az álom.
És tudom, és a könnyem is megáll:
A harmadik koszorú a halál.
Jaj, dobjuk el a hideg koronát!

Soha-soha még ilyen éjszakát!

Most felhők folyják a holdat körül.
Testvérek,
Most eltűnt mind a három.
És most nem tudom: a három közül
Melyik koszorú volt az élet,
És melyik volt az álom,
És nem tudom, melyik volt a halál?

A harmat hull. A hold hallgatva száll.

Hallgatva száll a kékmosolyos égen.
Fehéren,
Ezüstfehéren,
Némafehéren hinti sugarát.

Soha-soha még ilyen éjszakát!

FEHÉR SIRÁLYOK

Yeats

Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.

Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!

Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,
ahol az idő feledne s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!