Hulló levelek

Jártál-e már bükkerdőben akkor,
amikor már több madár nem dalolt,
mikor a hervadás már ráhajolt?

Mikor a messze-szálló nyár nyomán
rejtőzködő szelek osontak át,
s halált susogtak: dér-fehér Halált?

A lelkemben is olyan minden álom,
mint bükkerdőn a névtelen varázs,
mikor deresre sápadt már az ősz,
és hervadás jött, őszi hervadás.

És néha szél jön: könnyes, hallgatag,
nyomán a Csend ijedve megremeg...
aztán valami belefáj nagyon...

és aztán hullanak a levelek.

Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.

Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmúlás.

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg atölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.

Levél a tengerpartról

"Toronytetőn hetet ütött az óra...
otthon most ősz, csodás, bús, őszi este,
ilyenkor mentem erdőszéli lesre,
a némasággal szent találkozóra...

A tenger zúg... nem értem ezt a nótát...
Erdélyországban búsabb a patak,
az éger árnyán halkabban halad...
ott ezredéve csak az őszt dalolják...

A sok virágot unja már a lelkem...
legyen szélvész, eső, borongás, bármi:
úgy vágyom egy kis szürkeséget látni...
szomorú így, hogy csak tavaszra leltem...

Olyan jó volna ismét sírva menni
az őszi csenddel bús találkozóra...
itt csak tavasz, gondtalan, röpke óra.
Csak fény, virág és semmi...semmi...semmi..."

Házsongrádi temetőben

Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a házsongrádi öreg temetőben.

Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.

Akkor láttam: a fényvirágos álmok,
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.

És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem.
Akkor az őszt majd könyörögve kérem.

A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.

S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életet nagyon teleszőttem...
s megállok ismét kissé megpihenni
a házsongrádi temetőben.

Darvak

...Fent ék alakban vonulnak a darvak...
Nem is tudom miért fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak...
Érzem talán: ez lesz a végzetem.

Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok:
daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.

Valaki akkor feltekint az égre,
Nem tudja mért, de könny szökik szemébe:

...fent ék alakba' vonulnak a darvak.

Éjjel

Csend és sötétség: boldog béke ez.
Nem látunk csak egy kurta lépést hátra,
mögöttünk egy "miért", előttünk "hátha"...
s mikor legtöbbet látunk: vége lesz.

A fényvirág éjjel már nem terem;
s titok-lebbentő, halk szelek se járnak.
Csak mi virrasztunk, némán, mint az árnyak...
Aztán elalszunk mi is csendesen.

Hangulatok

Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Úgye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.

Higgyétek el: csak hangulat az élet.

Higgyétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja-
cak hangulat és újabb hangulat.

S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincs veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:

mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.