Rügyek

Az orgona-bokorra cinke szállt,
s a kis rügyeknek halk titkot sugott:
a dombon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szivekben felpezsdül az élet.
Csodás remény: valahol újra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

   "Idill a magasságban"

...És jött az orkán.
A vén fenyő-titán recsegve dőlt...
egy közel-álló átölelte őt.

S most áll tovább,
mint akire végtelen béke vár...
csak ők tudják ketten: hogy vége már.

Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetege jő,
tudom: gyöngébb leszek, mint ez a vén,
zúzmó-szakállú aszkéta fenyő.

S ha lelkem akkor összeomlana,
titokban, csendben, hogy ne tudja senki:
ki fog majd engem karjaiba venni?

Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkkísér,
Akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem.
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:

Bár jobban szeretem, mint magamat.

   Jegenyék

Állunk egymástól messze-távol,
és minden álmunk messzeség.
Vagyunk bús, árva óriások,
rekettye-raj közt büszke Mások:
idegenek és jegenyék.

Valahogy úgy találunk egymáshoz,
ahogy élünk, ahogy vagyunk,
s ahogy majd meghalunk.

Ha néha fáj az árvaságunk,
és a szívünk már nagyon éget,
meglátogatjuk bús, magányos
testvéreinket: jegenyéket.

Megkérdezzük: hogyan aludtak?
Megkérdezzük: még meddig állnak?
és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
mert mindent messziről imádnak.

Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
és szertefoszlik, minden messzeség,
s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
mi ketten, akik, így magunkban állunk,
és ők, a jegenyék.

   A Nap

Olyan a szemed, mint a Nap,
kár volt, hogy belenéztem,
mert jaj, Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.

Kerüljük egymást ősi daccal
és minden ősszel gúnyolom,
s ő rám nevet minden tavasszal.

Nyáron elüldöz messze, messze:
harmat-homályos rengetegbe,
olykor csak játszadoz' velem,
hanem mikor meghalt a Nap:
az őszi estét szeretem.

Mikor a te szemedbe néztem,
érzem, egy kissé messze néztem:
mert te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.

Csolnakok

Ezek az álmaim.
Bár csolnakok csak: rózsaszínű-szépek,
és érdemes, hogy érettük reméljek.

Mert a rév, jaj, messze van nagyon,
s innenső parton eltemetek százat,
míg kikötőbe ér egy csolnakom.
mert a tenger kegyetlen nagyon.

Ma megint egy új csolnakot bocsátok,
s a boldogság szent váltság-ára: kín.
Alatta örvény kavarog: az átok,
de szelek hajtják: ezek vágyaim.

S ki annyi vészt már konok daccal néztem,
leroskadok most, könyörögve, kérve,
Ó Istenem, engedd, csak ezt az egyet,
hadd jusson el a rózsszínű révbe.

Mert legszebb csolnakom. Jaj drága csolnak,
s valóság-partra hogyha nem jut át:

felöltöm a Karthausi csuhát.

 Rózsa-falak

"Éj van. Alszik a mesebeli vár;
Álom-királyném, most hozzád megyek:
dacos, kőbaltás, bátor, vad gyerek,
és jaj annak, ki most utamba áll!

Megdöngetek ma minden érc-falat,
s csillag-tüzes fekete ég alatt
homokba döntök minden érc-traverzes,
komor, vaspántos kaput és falat!"

S mikor karom ádáz ütésre lendült,
hogy lecsapjon a csoda-rejtő várra:
egy rózsa-inda felkúszott nevetve,
s égő virággal perc alatt belepte,
és ütésemet mosolyogva várta...

Zord fegyverem halkan lehullt a földre,
harcos szememnek csillogott a könnye,
s leborultam a rózsa-vár alatt...

Csillagvilágos mesebeli ékkel
mosolyogtak a rószín falak.

Virágok

Ha csókos szellő szárnyán
hangod zenéje kél,
halott lelkemről árván
lehull a szemfedél.
Belőle csengve-zengve
ezer virág fakad,
s virággal szórja szerte
a Te tavaszodat.

De ha az esti csendben
elnyelnek lent a fák:
valahonnan kiserken
egy fekete virág.
Idéz az alkonyatba
egy könnyes, bús varázst,
s lelkemre szórja lopva
az őszi hervadást.

      Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett,
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna-dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér...

Ha jönne már...
úgye testvér, megálmodod mi lenne?...
S egy kis meleg
belopodzik halkan a szívedbe...