Balassagyarmat
Napfény és vihar
Voltak nevek, katlanként kondulók, voltak fiúk, pokolba indulók, voltak szomszédok, vad haramiák, lapátkezű, lapátnyelvű kofák, voltak vasvillák, rettenetesek, voltak verő, görcsbehúzó szemek, voltak koldúsok, vakok, reszketők, voltak holdkóros, macskás háztetők, voltak árnyak, az ördög leplei, volt kis mécsem, őket hessenteni, voltak napok, mint álmodott mesék, s olyan hosszúak, akár ma egy év, volt, négy kerítés közt, egy végtelen, volt kertünkben egy púpos jégverem, ősszel tar fejét zörgette a mák, dob, trombita, jöttek a katonák, és minden új volt, napfény és vihar, minden egyszerre rend és zűrzavar.
Csipkefüggöny
Csipkefüggöny az ablakunk előtt, fehér zuhatag. Hogyha délelőtt besütött a nap, arany szédület imbolygott rajta, s még légiesebb lett a libegő lepke-szövedék. Elnéztem a figuráit, a két szögletes vadászt meg a lányokat, s szerettem volna, hogy mozduljanak végre, és hogy legyen történetük. Néha alája bújtam: mindenütt álom vett körül, piciny ablakok, virágzó minták, tündér-alakok, valami s mégis semmi: az egész olyan volt, mint egy álló hóesés. Máskor meg, míg az arabeszkeket nézegettem, mint habzó felleget hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! - s szinte vártam, hogy elrepül velem.
Mamika szellemei
Bejárónőnk, Mamika, az öreg, hozta házunkba a szellemeket. Lelkeket hívott vissza és haza háromlábú, kerek faasztala, s ő beszélgetett velük. Még kicsi lehettem, mikor elkezdte, csacsi, öt-hatéves, ámuldozó gyerek. S jöttek házunkba mások, öregek s fiatalok, a vasútról Nagyék, és imádkoztak, és a tenyerét rátette mind a kis asztalra, és kezdődött a napi szellemezés: koppantás, egy: nem, ha kettő: igen, kérdések s válasz, így, primitiven... Ünnep volt (s néha egy kis félelem) az egész ház... Tér, idő, végtelen éj-nap folyton köröttem suhogott: fekete árnyak, fehér angyalok.
Túlvilág felé
Ez Gyarmaton volt, a szellemezés, ott kezdődött. De saját magam, és még húsz év mulva, harminc mulva is szellemeztem, játékból, sőt komisz tréfákkal sértve anyámat, aki az egészet tán még ma is hiszi... Nekem az ős, érdekes babona tetszett csak, később; de azokban a régi napokban a hitem is élt. Istennel a Szellem jól összefért, s mintha nem volna elég egy világ, másiknak nyitogatta kapuját... Képzelem, tehát lehet: innen a kísérleteim magyarázata, makacs hitem gyökeréé, hogy az anyag s erő mégiscsak ugyanaz, álmaimé, a megmaradtaké, örök utamé a túlvilág felé.
Az asztal táncolt
Az asztal táncolt, reccsent, kopogott, néha a szobán is körbe futott, lábai közt áttetsző kezeket láttam, tolongó kísérteteket, amint mozgatják: mind erőlködik, hogy, barátilag, mondjon valamit, intést, biztatást... Néha-néha rossz szellem jött a hivásra és gonosz zűrzavar támadt... Egyszer, hogy van-e csakugyan Isten, az asztal dühe, a kérdésre a válasz, szörnyü volt: toporzékolt, ugrált, földig hajolt és elhallgatott... Aznap sok imát mondtunk és nem szellemeztünk tovább... De általában nem volt félni mit, az ember hallhatta halottjait, rokonait: ők, sok jóakaróm, voltak éjszaka párnám s takaróm.
Mesék és veszélyek
Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg minden zegzúgot benépesitett égen és földön és a föld alatt: láthatókat, láthatatlanokat megmutatott mindent, ami Lehet, ami csak Volt s Van. Isten-hitemet kezdte volna ki a kétely, hogy a hétfejű sárkány s bármilyen csoda csak kitalálás: alsóbbrendüek voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek, Óriások s a Halál - de ahogy lehettek ördögök meg angyalok, voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan, hogy úgy féltem, úgy éreztem magam a világban, ahogy egy lepke él vagy egy légy a fecskék közt: végveszély minden perc: nem tudni, mi lesz velünk, bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk!
Porcellánkutya
Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek? "Miatyánk, isten..." Már esteledett, s anyám se kapott festéket sehol. Ekkor, mint később, bajban, annyiszor, fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat: ki a kertbe és vissza! Szirmokat hoztam, levelet, ami volt, virág, mindent, füvet, pipacsot, violát, s mialatt lelkem jobban tündökölt, mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld, piros, sárga s egyéb nedveket a papírba, a képekbe, ahova épp kívánkoztak. "Derék fiu vagy," simogatta meg égő arcomat Márta néni. A porcellánkutyát, mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át megőrizte az emlék öröme. Akkor eltört. Ez a története.
|