SZÁZADOK LEGENDÁJA

A LELKIISMERET

Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: "Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
"Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment álomtalan. S elérte már a tengert -
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
"Álljunk meg - mondta ott -, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
"Rejtsetek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólitá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
"Vonjátok körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: "Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
"Még mindig ott a szem!" - Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
"Építek én neki gátat!" - kiálta nyomba.
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: "A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak ugy álltak, mint a szikla.
"Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjukat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. "Ó, mondd, eltűnt-e onnan -
rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."
És aztán szóla még: "A föld alatt kivánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.

A SZATÍR

A szatír most megállt, várt egy pillanatig,
zihálva, mint aki az árból felbukik,
s arcvonásain át egy másik lény derengett;
a döbbent istenek Jupiterre figyeltek,
és dermedt urukat bámulták hallgatag.

   És ő tovább beszélt:

                     "A fojtó súly alatt
újranőtt a való, a Rossz megfékezője.
Mi a föld, istenek? mit tudtok ti felőle?
Legyőztétek, de nem értettétek soha.
Ott él fölöttetek más szellemek sora,
kik tűz, víz, köd mögött és fellegben lakozva
várnak, álmodozón, roppant bukásotokra.
De mindez mit nekem! aki a végtelen
éjek alján vagyok riasztó-fényü szem!
Van más szfinx, istenek, mint a thébai, ősi,
tudjátok meg, ti föld s pokol rettegtetői,
vér-ontó istenek, átlátunk rajtatok:
belőlünk banditát formált hegyormotok,
hol egyensúlyt mimel föld és ég, mert tiétek
lett így a hatalom - s a szabadság enyém lett.
Míg ti gyűlöletet szórtok, cselt és halált,
és minden bűnökön könnyen láboltok át,
én álmodom. Vagyok a barlang szeme. Látok.
S mindegy: Olümpuszok, vagy fátylas alvilágok,
lombok, sas, jégmadár, fal, templom, cinterem:
ugyanegy látomást tükröz tekintetem;
gyötrelmek, istenek, a volt nap és a holnap
szemem fényét szelik és újra szétfoszolnak.
Tanú vagyok reá: minden eltűnik, el.
Valaki van. De azt ember nem éri fel.
Az ember les, kutat, próbál ezt-azt kimódol,
márványtömböt farag, levés a szirtoromból
egy szoborra valót és szól: megleltem Őt.
És elkáprázva áll a kődarab előtt;
és mindnek, bármilyen, megvan a maga papja.
A Halhatatlanok ti legyetek! No rajta!
A kőre dobjatok reszkető lényeket,
uralkodjatok; ám mikor bevérzitek
az ég szinét, amely a fénytől kapja kékjét,
mikor, ti győztesek, végleg betelt a mérték,
majd helyetekre lép a végső, a sötét
isten, kit úgy nevez az ember, hogy: Elég!
Mert Delphi, Pisa is szekérként elgörögnek,
és minden összedől, gondolják bár öröknek,
tízig se számolok és idejük lejárt."

Így szólván a szatír mérhetetlenre vált,
Polüphémosz se volt ily óriás, temérdek;
nagyobb lett, mint Tüphón, ki bőgve tört az égnek,
s öklével iszonyú pörölyként csapdosott,
nagyobb lett, mint Titán, az Athosznál nagyobb,
a Térrel lett tele ez a fekete forma;
s mint tengerész előtt a szökkenő hegy orma,
úgy nőtt az istenek előtt a rémalak;
homlokán különös, derengő pirkadat;
bozontja dzsungel, és áradva kifelé tör
száz csermely, száz folyam patakzó csípejéből;
két szarva Atlasz és Kaukázus, melyen
szárazvillám tüzel, villódzva nesztelen;
lágyékán a mezők tágas lapálya lüktet,
és gyűrött púpjai hegységekké feszülnek;
az állat-had, melyet zenéje elbüvöl,
a tigris és az őz testén vonul le-föl,
karján az április virít szirom-selyemmel,
hónalja hajlatán bujdokol a december;
s bolygó népek hada útját tévesztve áll
öt ujja képtelen keresztútjainál;
nyíló ajkai közt saskeselyűk kerengnek;
s mert testéhez simult, a lant is végtelen lett,
dalol, sír és üvölt, sikolt és mennydörög,
és hét húrja között még az orkán se több,
mint hálóba szorult, felzümmögő szunyog-dal;
s melle-boltozata tele van csillagokkal.

S kiált:

         "Nem, nem egyéb az ég-adta jövő,
mint örök áradás, mely végtelenbe nő,
és szellem, mely a tárgy minden izéig áthat!
Csonkítja a hatást, ki az oknak határt szab;
a rossz az istenek formájából fakad,
homályt terjesztenek a fényes sugarak;
fantomot tenni az Élő fölé miért kell?
Nem, nem birodalom a kristály ég, az éter.
Helyet a dél, az est, helyet a pirkadat,
kék és sötét egek nyüzsgő rajainak!
Az atomnak helyet, ha izzik vagy ha árad!
És az egyetemes lélek fényfolyamának!
Egy király: háború, egy isten: éjszaka.
Dőljön a dogma! jöjj, szabadság, hit kora!
Ragyog a fény, a lét, a lángész szerte-lángol,
sarjad a szeretet örök harmóniából!
A tiszta ég szelíd farkasokat nevel;
a Mindenség vagyok: Pán; térdre, Jupiter!"

AZ ÉJ, AZ ÉJ, AZ ÉJ

Az éj, az éj, az éj, s az éjbe-mélybe halva
megkezdődik a tenger végnélküli siralma.
           Remeg a tengerész.
Az ember fölzokog, azt mondja: "Miserere",
s az ég, a lég zokog, felel a bús zenére,
           és hangja ködbe vész.

Sóhajt a sziklapad, melyet eltorlaszoltak
csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak.
           Hallják e síri neszt?
A rút beléndek is borzong az éji szóra,
titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
           az is beszélni kezd.

Mért reszket a bokor? S mért rí a fa oly árván?
Mi fáj nekik, mi fáj? Mért könnyezik a márvány
           az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
s jaj, a fényt keresik ítélet éjszakáin,
           könnyük van, s nincs szemük.

Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
kéménye nyikorog, s fehérlő, viharos hab
           csap rá, gyönggyel tele.
Az árnyba rák uszik, tüskéshal, nagy uszonnyal
és lüktet, vemhesen szörnyekkel és iszonnyal,
            a víz vad élete.

A mély bozót üvölt, és vele bősz vezérek,
Kambyses, Sulla és Nimród, kit rág a féreg,
           hollócsapat riog.
És láncra vert rabok panaszszava döcög föl
a förgetegbe a nyirkos-hűs tömlöcökből,
           ordítnak a sirok.

Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
órán, mikor a rém kísért, s az éji gyilkos
           sunyítva utrakél?
S mért bőg úgy az erdő, e szörnyű székesegyház,
s mért jajgat és hörög, míg lengő kötelet ráz
           s halálra kong a szél?

Szájak susognak most, füled bal muzsikát hall,
és látod az uton bozontos lombon által,
           temetés megy alant.
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán,
sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
           Ó mondd: kié e hang?

Mi e roppant zsoltár és éneke e földnek,
melyet az ég is zeng és senki meg nem ölhet,
           nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
a víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
           mi e bús gyászmise?

Ó elmulás, hallom ijesztő orgonádat,
melyen a természet minden lármája áthat,
           s zátonyzugás követ,
a billentyűknél a Halál ül odabújva
s feketét és fehért érint olykor az ujja:
           koporsód, sírköved.

LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ, MELYET LÉGHAJÓVAL KÜLDTEM EL 1871. JANUÁR 10-ÉN

A vad-víg Párizs küzd. Köszöntöm, asszonyom.
Egy lélek e város és egy világ e hon.
Mindenki a másé, jóság a szenvedélyünk.
Napunk sincs, senkink sincs, de mi még így se félünk.
Aludni nem alszunk, s aki virraszt, szerencsés.
Olykor megjelenik egy háborús jelentés,
mely ellapítja a legendást és csodást.
Én tizenöt frankért vettem négy friss tojást
két unokámnak, és esszük, ami marad,
patkányt, lovat, medvét és néha szamarat!
Párizst körülzárták, víz önti el, komor;
Noé bárkájaként teng-leng minden gyomor;
bendőnkbe gyűrjük azt, amit nem állhatott,
macskát, kutyát, fenét és minden állatot,
gyomrunkban megleli egér az elefántot.
Fa nincs, az utcafa mind széttörött, lehántott.
Kályhánkba tömjük az egész Champs-Élysées-t.
Dér hull, fagy csípdesi az ujjaink izét.
Tűz nincs, szárítani kimosott ingeink.
Inget se válthatunk. Mikor az este int,
mély-mély morajt hallsz a zajgó utcasarkok
körül, a nép zajong, és hallasz furcsa, zsarnok
lármát, vagy éneket, zenebonás morajba.
Nagy, lomha jegeket cepel alább a Szajna,
jégszigetek között fut az ágyúnaszád,
tajtékkal színezi a hullám torlaszát.
Párizs semmiből él, s mire se hederít ő.
Éhség az étele, nincs asztalán terítő.
A krumpli csemege és böcsülete nagy ma,
s akár Egyiptomban, istenné lett a hagyma.
Nincsen szenünk, de a kenyerünk, mint a szén.
Gáz sincs; a bús város aluszik feketén.
Hatkor koromsötét. És ájult borzalomba,
tüzet okádva zúg fejünk fölött a bomba.
Előttem egy gránitszilánk a kalamáris.
Meggyilkoltan hever, nem szól egy szót se Párizs.
A nemzetőrségünk a falaink körül,
sipkába férj, apa fürkészve tömörül,
csuklyás köpönyegben, amíg szólnak az ágyúk,
és éjszaka kemény, érdes falóca ágyuk.
Bismarck éhezteti Párizst, hogy majd elasszon,
és Moltke rálövet, de Párizs, mint egy asszony,
vitéz is, szép is ő. Borús szemét remélve
veti a mélységes, kietlenül nagy égre,
s galambot, léghajót les ottan néha-néha.
Mily gyönyörű, mikor rettentő lesz, ki léha.
Én hát boldog vagyok, hogy harcol mindenáron.
Szeretni, küzdeni, feledni: prédikálom.
Csak egy az ellenség s ez lelkünk vigasza.
Nekem nevem sincs már, úgy hívnak, hogy Haza.
A nők pedig mostan, hogy minden szétesett,
büszkélkedhet velük - mert mind fönségesek.
Szépségük az, ami Rómában egykoron,
az egyszerű födél, erény és nyugalom.
Gyapjútól feketült ujjuk tépést cibál,
s alighogy alszanak, künn meg vár Hannibál,
s a Porta Collinán a hitveseik állnak.
Ez az idő van itt. Az óriás vadállat;
a tigris, a porosz ízenként tépi szét
a félhalott világ e vérző, nagy szivét.
Hát most, mikor a sors reánk ezt rója ki,
a férfi francia, a nő meg római.
Az otthonuk hideg, nincs ott tűz és parázs,
ólmos eső szakad, a lábuk zuzmarás.
Hó, förgeteg süvölt, fejükre rácsorognak,
s ők mészárszék előtt éjente ácsorognak.
Éhség, harc, rémület, mindegy, akármi essék,
előttük egy lebeg, a nagy-nagy kötelesség.
A lelkük római, melyet kétség nem ingat,
bombázás döngeti a fellegvárainkat,
dobszó felelget a kürtöknek virradatkor,
fújják az ébresztőt, s a hűvös szélben akkor
feltűnik e sápadt nagyváros, halovány,
egy harsona hangzik az utcán tétován.
Sikerről álmodunk, mely eljön végre nyilván,
szívünkben a remény, fejünk felett a villám.
E megpróbált, dicső és óriási város
köszönti a szörnyű időket és sugáros.
Hát éhezünk s fázunk, mondjuk vidám sóhajjal.
Mi most ez itt? Az éj. S mi jön utána? Hajnal.
A biztosért türünk, s megedz a hősi vadság.
Poroszország börtön, de Párizs a szabadság.
Mint Róma álljunk meg, s nem érhet semmi rossz,
egy hónap múlva itt nincsen többé porosz,
így márciusban majd én és a két fiam
vidékre rándulunk, önhöz mindannyian,
kedves, jó asszonyom, barátságára várva.
Ha meg nem ölnek itt bennünket februárba.

A GYERMEKÉT OLTALMAZÓ ANYA

Az erdő sűrüjén, mely lomha baglyok odva,
s ahol az izgatott lomb összebú susogva,
sötét bozót között, hol vad veszély lesel
az újszülöttre, ki borzong az anyamell
haván, s kit úgy visz ő, vak s szörnyü félelemmel,
amint leszáll az éj homálya, szürke tenger,
s farkascsapat vonít a kormos ég alatt...
Ó, erdők asszonya! iszonyú indulat!
Ilyen Párizs, hol egy világ él elvegyülve,
s hol jog, művészet és dicsőség hármas üdve
táplálja a Jövőt, az égi gyermeket.
A hajnal lova mint nyerít, dobog, remeg
a szent bölcső előtt! És ő, az élet anyja,
az életé, amely kiméraként fogan ma,
s ki bölcsek álmait dajkálja, drága fény,
város, melynek Róma nővére és Athén -
tavaszban, mely kacag, az ég alatt, mely lángol,
ő a remény, a vágy, az élet íze, mámor...

A nap ragyog s tüzel, a mennybolt mélye kék,
s ő dúdol, álmatag ringatva gyermekét.
Nagy ünnep! Boldogan és büszkén felmutatja
a kisdedet, aki új nemzedékek atyja,
az álmot, a kelő világot, mely ragyog,
óriást, ki törpe még, a gyermek Holnapot,
kinek jövő korok ösvénye tágra tárul...
Ajkán boldog mosoly, és tiszta homlokáról
s szeméből, mely a bűnt s veszélyt nem ismeri,
derűs sugár ragyog, magasztos, isteni;
s érezni, tudni, hogy e város a reménység,
s hogy Párizs él s szeret. S ha hirtelen setétség
jő s száll a szíven át, mint néma borzadály,
ha ismeretlen szörny bolyong a láthatár
felett, s ha minden árny kígyózva, csúszva, lopva
a drága gyermeket támadni jő titokban,
ó, akkor, akkor ő kiáll, s ajkát a vad
sikoly szakítja föl s düh, izzó indulat,
üvölt, s ki hajdan egy világot megigézett,
borzongat s elriaszt, vijjogva, mint a végzet.