Melyik volt az első regény? Mai tudásunk szerint, a regény mint műfaj a Kelettel keveredő hellenisztikus kori görögség világában született meg. Anyagát a mítoszból merítette: görög, egyiptomi és babilóniai elbeszélésekből. Innen a sok csodás elem. Az ókori regény a mítosztól abban különbözik, hogy azok a csodás élmények, amiket a mítoszokban az istenek élnek át, a regényben emberekkel történnek meg. Hogy ki írta az első regényt, éppen úgy nem tudjuk, mint azt, hogy mi volt a neve az első írástudónak. Néhány nevet azért ismerünk. A tudomány szerint az i. e. 2. században írta a milétoszi Ariszteidész a Milésziakát, milétoszi elbeszéléseit. Ennek a munkának csak töredékei maradtak fenn. Nevezetes, hogy ő dolgozta fel először a híres Szamár-regényt, amit Apuleius Aranyszamarából, Révay József kiváló fordításában sokan ismernek. A hellenisztikus görög regény művelői közül számon tartják még Chariton, az epheszoszi Xenophón, Antoniosz Diogenész és az emeszai Héliodorosz nevét. A Daphnisz és Khloéról szóló történet a 2. vagy a 3. században született, írójáról, Longoszról nem sokat tudunk. A Világirodalmi Antológia szerint "kora irodalmi műveltségének birtokában volt, és az egyszerű emberekkel, pásztorkodó, földművelő rabszolgákkal rokonszenvezett." A név - "longus" latinul annyi, mint hosszú - alkalmat ad arra a feltevésre, hogy maga is rabszolga vagy felszabadított rabszolga lehetett; a rabszolgák ugyanis viseltek hasonló csúfneveket. A regény két kitett gyerekről szól, akiket jólelkű pásztorok nevelnek föl. A fiatalok egymásba szeretnek, végül gazdag szüleik felismerik őket. De Daphnisz és Khloé visszavágynak a természetbe és távol a várostól élnek idillikus boldogságban... Tulajdonképpen egyszerű kis történet, de nagy művészettel megírva. Olyannyira, hogy Goethe is igen sokra tartotta, ezt mondotta róla: "A költemény oly gyönyörű, hogy mindig újból elámulok valahányszor előveszem. Minden zártsága ellenére teljes világot állít elénk: pásztorokat látunk, földmíveseket, vincelléreket, hajósokat és rablókat, előkelő városiakat, gazdag urakat meg rabszolgákat. Annyira átgondolt, hogy egyetlen motívum sem hiányzik belőle. Ízlése, az érzések teljessége és finomsága a legjobb művekkel teszi egyenértékűvé, melyeket valaha is írtak."   Mióta van folytatásos regény? A kérdés megoldásában Heltai Jenő bölcs humora igazított el. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt született meg a folytatásos újságregénynek az a szerencsés formája, amelyet leginkább a rágógumihoz lehet hasonlítani. "Tetszés szerint nyújtható" - ez volt ennek az irodalmi iparcikknek a lényege meg a védjegye. Mennél szívesebben rágták az olvasók százezrei, annál hosszabbra nyúlt. És mivel ezeket a regényeket folytatásonként fizették, az író maga is boldogan rágódott rajtuk. Ezek közé tartozott Ponson du Terrail is, aki kétségtelenül nagy fantáziával megáldott, tehetséges ember volt. Regényeit lelkendezve olvasta a közönség, és a La Patrie című folyóirat előfizetőinek a száma állandóan gyarapodott. Borth Peat, aki 1865-től a Morning Star párizsi levelezője volt, elmondja, hogy a La Patrie kiadója berendelte a szerkesztőségbe Ponson du Terrailt, s azt mondta neki: a regény túlságosan hosszúra nyúlt már. Tessék egy hét alatt befejezni! "Bocsánat, ez csupán az első része "A párizsi drámáknak"-nak. Rengeteg ember szerepel bennük. Mit csináljak velük? Hogyan fejezzem be a regényt egy hét alatt?" "Ahogy tudja... Például ölje meg őket. Eszeljen ki valami járványt, ültesse őket hajóra, és süllyessze el az egész társaságot. Maga az író, maga tudja, hogy ezt miként kell csinálni. Én csak a kiadó vagyok, és csak azt tudom, hogy a jövő héten új regényt akarok kihozni!" Az író hazament, bezárkózott, és négy napig egyebet sem tett, csak gyilkolt. Ez alatt a négy nap alatt tizennégy hősét pusztította el, kit gyilokkal, kit méreggel; az egyiket vízbe fojtotta, a másikat máglyára hurcolta, - az ötödik napon a regény hősei közül már csupán egyetlenegy élt... De az alatt a négy nap alatt az előfizetők száma, hála "A párizsi drámák" meglepő, új fordulatainak, ötezerrel növekedett! Ez szöget ütött a kiadó fejébe. Másodszor is magához rendelte az írót. Ezúttal jóval csendesebb és barátságosabb volt: "Nem bánom, írja meg a regény második részét is. Belemegyek újabb száz folytatásba..." "Folytassam? Könnyű azt mondani! Hogyan folytassam, amikor mindenkit megöltem már? Egyetlen szereplőm él csak: Rocambole..." "Rocambole! Kitűnő! Rocambole! Remek név! Írja meg Rocambole címmel a második részt!" Így született meg a "remek név" körül az első Rocambole-regény és utána a sok-sok többi.     Mikor írták a legrégibb krimit? Az i. e. 6. század közepe táján történt, hogy a görög Ibükosz gyalogosan igyekezett az egyik város felé, ahol éppen ünnepi játékokra készültek. Útközben rablók támadták meg és megölték. A haldokló poéta az égre mutatott, ahol éppen egy darucsapat húzott el, és így szólt: "Ezek a madarak megbosszulnak majd engem!" A támadók persze semmibe vették ezt a fenyegetést. Bementek a városba, és mintha mi sem történt volna, nyugodtan részt vettek az ünnepségeken. Egyszer csak krúgató darvak repültek át fölöttük. Az egyik gyilkos önkénytelenül megjegyezte: "Ezek az Ibükosz darvai!" A szomszédok felfigyeltek rá, hiszen már tudtak a költő tragikus végéről. Vallatóra fogták a díszes társaságot, akik végül is kénytelenek voltak szörnyű tettüket bevallani. Mint példánk igazolja, a krimi: a bűnügy és a mesternyomozás ősi motívuma az emberiség mesélő kedvének.   Ki írta az első magyar szatírát? A magyar irodalom első szatíráját, a Cantilenát Apáti Ferenc írta, 1526-ban. Valószínűleg a Zala megyei Apáti szülötte, köznemesi származású. A bécsi egyetemen tanult. A Peer kódexben fennmaradt versében sorra veszi és megleckézteti a Mohács előtti Magyarország minden társadalmi osztályát. Az régi jó kerályok miglen országlának, Igazak valának az szegén országnak; Az szentkoronának híven szolgálának, Avval áldozának. Tennie kellene ezt a nagy uraknak! Hogy sok lika vagyon erdőn az ravasznak, Nincsen birodalma rajta agaroknak, Halál az nyulaknak. Igen kevés hajók, számtalan jószágok, Erős regulájuk, kevés zolozmájok, Bársonyos szolgájuk, fekete kápájok Az apát uraknak.   Apáti Ferenc 1526-ban, mikor a "régi jó kerályokat" siratja, tulajdonképpen keserves szatírával temeti a hajdanvolt, dicső Magyarországot.   Miről szólt a világ első riportja? Az első ismert riport természeti katasztrófáról készült. "Kedves Tacitusom! Nagybátyám halálának leírását kéred tőlem, hogy a valósághoz minél hívebben adhasd át az utókornak. Hálás vagyok érte, mert tudom, ha te örökíted meg halálát, halhatatlan dicsőség fogja övezni." Ugye, milyen más stílus ez, mint amit ma megszoktunk? Persze, hiszen az ifjabb Plinius írta... "Nagybátyám éppen Misenumban volt, és személyesen látta el a flottaparancsnok tisztét. Augusztus 24-én déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasgatott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenségeket. Távolról nem tudtuk megállapítani, hogy melyik hegyről tört fel a felhő, csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból..." A Vezúv kitöréséről van tehát szó, i. sz. 79-ben... A tudós férfiú elég jelentősnek látta az eseményt ahhoz, hogy közelebbről kívánja megvizsgálni. Megparancsolta, szereljenek fel egy gyorsnaszádot. Ahogy kilépett a házból, levelet kapott a fenyegető veszedelemtől megrémült Rectinától, Tascus feleségétől. Kérte, hogy mentse meg veszedelmes helyzetétől. Az ő villájuk ugyanis a hegy tövében feküdt, és csak hajón menekülhettek. Erre megváltoztatta a szándékát, s amit a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta. Négy evezősoros hajókat bocsátott vízre, s maga is felszállt, hogy segítséget vigyen. Ahogy közeledtek, egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkövek meg fekete és átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok. Közben a Vesuvius hegyéből több helyen széles lángnyelvek és magas tűzoszlopok csaptak fel. És így tovább... Az érdekes, de szomorú história megtalálható az ifjabb Plinius leveleinek szép magyar kiadásában. Mióta vannak nemzeti himnuszok? A himnusz egyike a legrégibb időkbe visszanyúló költészeti formáknak. Fogalmi körébe tartozik minden vallásos, isteneket vagy istennőket dicsőítő és ünneplő verses imádság, kultikus ének. Az ókori himnuszirodalom legértékesebb gyöngyszemei Homérosz és Pindarosz költeményei, de - visszanyúlva a legrégibb időkbe - sokáig ebbe a műfaj-kategóriába tartoztak a Dávid-zsoltárok is. A himnusz szorosabban vett műfaji és verstani sajátságai a középkorban alakultak ki és szilárdultak meg. A keresztény középkor ebben a műfajban találta meg a legtöbb lehetőséget tipikus érzelemvilágának, a vallásos emelkedettségnek, áhítatnak és jámborságnak a kifejezésére. Ezért válhatott a kor vallásos költészetének és muzsikájának leggazdagabb és legkedveltebb műfajává, amely még az újkori egyház liturgiájában is változatlanul megőrizte funkcióját. A középkori himnuszköltészet néhány kiemelkedő képviselője Ambrosius, Hilarius és Prudentius. Ez a középkori vallásos himnuszköltészet volt az egyik forrás, amelyből a nemzeti himnusz az újkorban kifejlődött. A fohászkodást, az imajelleget a nemzeti himnuszok egy jelentős rétege évszázadokon át megőrizte. Ezt mutatja többek között az angol himnusz (God save the king - Isten, óvd a királyt), az osztrák császár-himnusz (Gott erhalte Franz den Kaiser - Tartsd meg, Isten, Ferenc császárt) vagy akár a magyar himnusz (Isten áldd meg a magyart) kezdősora. A nemzeti himnusz műfajának további forrása a hazafias dalokban, tömeg- vagy csatadalokban, egy-egy politikai csoport vagy párt zenei jelképéül megnevezett énekekben kereshető. A tömegdalból nemzeti himnusszá nőtt énekek legnépszerűbb példája a Marseillaise. A legelső nemzeti himnusz Németalföldön keletkezett és vált tömegénekké a 16. század végén, amikor a németalföldi nép szabadságharcát vívta a spanyol elnyomás ellen. A mindmáig életben levő angol királyhimnusz, a God save the king az 1740-es években vált közkinccsé; a dallam eredete azonban már régebbre nyúlik vissza, szerzőjének kiléte teljesen bizonytalan. Rendkívül széles körű népszerűségére jellemző, hogy néhány évtized múlva a kontinensen is elterjedt, és több nemzetközösség (köztük a dán és a német) megváltoztatott szöveggel magáévá tette. Műzenei feldolgozásai közül emeljük ki Beethoven kompozícióit, aki kórusművet, zongoravariációt írt a dallam nyomán és az ún. Csata-szimfóniájában is felhasználta. Haydnt feltehetőleg az angol királyhimnusz inspirálta az osztrák császár-himnusz, a Gott erhalte megkomponálására, amit Ferenc császár születésnapján, 1797. február 2-án adtak elő első ízben. A nemes és szép dallam később értékéhez és rangjához méltatlan szerephez jutott a történelemben. Magyarországon, mint az osztrák elnyomás jelképét gyűlölték. 1922-ben Németország hivatalos himnuszává kiáltották ki, s az uralomra jutó Hitler-fasizmus egyik szimbólumává vált. Legismertebb feldolgozása magától a szerzőjétől ered: a híres Kaiser-kvartett lassú tétele a Gott erhalte dallamát variálja. A Marseillaise eredetileg csatadalnak készült. A rajnai francia sereg egyik kapitánya, Claude Rouget de Lisle, aki műkedvelő költő és muzsikus is volt, 1792-ben, a francia-német háború kitörésekor írta a dalt és a szöveget a hadsereg számára. A katonainduló olyannyira összhangban volt a forradalmi Franciaország közhangulatával, hogy páratlan rövid idő alatt tömeghimnusszá vált nemcsak a rajnai hadseregben, hanem az egész országban, és már 1795-ben hivatalos francia nemzeti himnusszá nyilvánították. Többek között Schumann, Mendelssohn, Liszt és Csajkovszkij használta fel a dallamot egy-egy műben. A magyar himnusz költője Kölcsey Ferenc. 1845-ben, 22 évvel a Himnusz megszületése után írtak ki nyilvános pályázatot megzenésítésére. Az első díjat egyhangúlag Erkel Ferenc zenéjének ítélték.     Honnan ered és mit jelent az interjú? A Handbuch der Zeitungswissenschaft adatai szerint az interjú karrierje 1840-ben kezdődött New Yorkban, mégpedig egy bűntény kapcsán. Gyilkosság történt. Egy szemfüles újságíró, bizonyos James Gordon Bennet az ügy minden részletének utánanézett, minden szereplőjével beszélgetett. A kérdéseket és válaszokat a New York Herald Interjú a szemtanúval, Interjú a detektívvel stb. címmel közölte. Az addig jelentéktelen bulvárlap óriási sikert aratott. Bennet újszerű beszámolóit a beszélgetésekről falták az emberek. Mindez 1840-ben történt. A műfaj megalkotójának tehát James Gordon Bennetet tekinthetjük. Az interview (interjú) szó összetett kifejezés. Az inter azt jelenti: között. A view: látás, nézés. Fordítása tehát az lehetne: négyszemközt, vagy: szemtől szembe. Mit nevezünk ponyva irodalomnak? Nem is olyan könnyű erre a kérdésre válaszolni. A vásárokon leterített ponyván való árusítás még korántsem vall a mű értékéről. Petőfi és Arany ponyva kiadású versei a bizonyítéka ennek. Sokan úgy vélik, hogy minden bűnügyi, kalandos vagy könnyű szerelmi történet - ponyva! Ez nem így van, a tartalom önmagában nem dönti el a mű értékes vagy silány voltát. A Bűn és bűnhődés vagy a Szegény gazdagok tartalmánál fogva bűnügyi regény, de ugyanúgy nem mondhatjuk ponyvának, mint a világirodalom számos más bűnügyi tárgyú regényét sem. Tartalmuknál fogva Voltaire regényei vagy Szolovjev Csendháborítója mind kalandregény, ugyanakkor irodalmi remekművek. A szerelem pedig a világirodalom legszebb regényeinek alaptémája. A ponyva lényegét másutt kell keresnünk. Az első ismérv olyanfajta érdekesség, amely semmiféle lelki gazdagodást nem ad az olvasónak. A második ismérv a stílus igénytelensége. A harmadik és talán legfontosabb jegye: a valóság meghamisítása, méghozzá nem is körmönfont, hanem igen silány eszközökkel. Mit értsünk a valóság meghamisításán? Vajon a különböző Bill, Jack, Nick és egyéb keresztnevű ál-amerikánusok mondanak-e valamit is az igazi amerikai életről vagy akár csak az amerikai alvilágról? Vajon Courths-Mahler és Beniczkyné Bajza Lenke ábrándos erdészlányai és nagylelkű grófjai vagy Szomaházi hírhedt, méltóságos asszonnyá emelkedő gépírókisasszonya elmond-e valamit is a halódó feudalizmus és az uralomra került kapitalizmus társadalmáról? Nem, ezek rendkívül szimpla kitalációk, ahol a fordulatosság sehogy sem felel meg az élet sokkal érdekesebb fordulatainak, az érzelmek pedig laposak és hamisak. A ponyva általános jellemzése után talán most sorra vehetnénk az egyes műfajokat is. A ponyvaregényeket általában négy csoportra oszthatjuk. Legközismertebb, és valljuk be, legkevésbé ártalmas hatású a detektívregény. Ez lényegében álrendőrök és álrablók álküzdelme, álbűneset miatt. Lényege, hogy az elején ott a hulla, és az olvasó hiába találgatja, végül kiderül, hogy egész más a gyilkos, mint akire gyanakszik. A detektívregény olvasása jobban emlékeztet a keresztrejtvény fejtésére, mint az irodalmi élményre. Senkinek sem árt. Egészen más és sokkal veszedelmesebb műfaj a szerelmi ponyva, köznapi nyelven a limonádé regény. Ez a műfaj ugyanis igen következetesen a politikai öntudattól akarja megszabadítani az olvasót, és rábeszéli, hogy szerelem útján igyekezzék egyéni karriert csinálni. Az imperializmus propagandaeszköze a kalandos, gyarmati tárgyú regény, amelynek legismertebb példája a légiós regény. Ez mulatságos kalandok során kedvező színben igyekszik beállítani a gyarmatosító hatalmakat. De itt vigyázat! A sokat emlegetett P. Howard (Rejtő Jenő) - regényei nem ide tartoznak, ezek nem légiós regények, hanem a légiós regények paródiái, és úgy viszonyulnak mintaképeihez, mint a Don Quijote a lovagregényekhez. Végül emlékezzünk még meg a ponyvaregények legostobább és legártalmasabb fajtájáról, a rémregényről: Drakuláról és társairól. Ezek a puszta idegizgalommal és az ösztönök felszabadításával igyekeznek hatni. Nyílt kultúraellenség nyilvánul meg bennük. Fiatalabb olvasók esetében pedig egyszerűen árt az idegeknek, tehát nem az esztétika, hanem az orvostudomány körébe tartoznak.     Miért fűzfapoéta a rossz költő? Ha azt mondjuk: fabatkát sem ér, valaminek a silányságára utalunk. A fa itt, ebben az összetételben az értéktelenségre mutat. A fűzfa, de a nyárfa is, legalább a magyar régiségben az értéktelen fajtákhoz tartozott. Szerszámot keményebb fából faragtak. A fűzfa-sulykot meg a nyárfa-sulykot tehát nem volt kár elhajítani, de hitvány az a poéta is, akinek költészete olyan erőtlen, mint a fűzfa ága... A fűzfaköltő kifejezést ebben az értelemben először Czeglédi István prédikátor használta 1669-ben. Sokat utazott-e Verne Gyula és May Károly? Olvasmányaink során sokszor találkoztunk Jules Verne és Karl May nevével. Verne "Különös utazások" címen írta műveit. May Károly útikalandjai ugyancsak sorozatban jutottak el ifjabb-idősebb olvasók elé. Sokszor hallhatjuk, hogy sem Verne, sem May nem utaztak, útleírásaik csupán a képzelet szüleményei. Mi az igazság: utazott-e ez a két ismert író vagy sem? Verne 1859-ben mint ismeretlen kis tőzsdeügynök műkedvelő vígjátékíró barátjával teherhajón körülutazta Dél-Angliát, s felhajóztak Skóciáig. Útközben látták a "Great Eastern" óriásgőzös építését, melyről Verne megjegyezte, hogy ő ezen a hajón fog átkelni Amerikába. Persze megmosolyogták. Azután látták a skót kastélyokat, szénbányákat, sziklás tengerpartokat. 1867-ben, már mint neves író, a "Great Eastern"-en valóban elutazott Amerikába, ahol azután vasúton eljutott a Nagy-Tavak vidékére. Az 1859-es utazás élményei bukkannak fel a Zöld sugárban, amikor a tengerpartokról írt; a Grant kapitány gyermekeiben a skót kastélyok, a Fekete Indiákban a szénbányák, az Úszó városban a "Great Eastern" emléke jelenik meg. Amikor már gazdag embernek számított, jachtot vásárolt, és sokat hajózott, de a jachtot elsősorban pihenésre, nem pedig világlátásra használta. Bejárta ugyan a Földközi-tenger partvidékét, Norvégia északi részét; behajózott a Keleti-tengerbe, de legtöbb útja csak sétahajózás volt, amikor a fedélzeten tett-vett, pihent vagy dolgozott. Nyáron hajója a Somme folyó torkolatában horgonyzott, közel Amiens-hez, ahol lakott. A jachttal egyszer Párizsba is felhajózott. Olvasói tudtak ezekről az utazásokról, de azt hitték, hogy messze világrészekben kalandozik. Magyarországra tervezett utazást, ez sajnos elmaradt: egy elmeháborodott rálőtt, és sérülése nem engedte meg az erőteljesebb mozgást, jachtját is eladta, a montenegrói király vette meg. Verne ekkor 58 éves volt, a merénylet 1886-ban történt. Karl May, aki az amerikai prérik, sziklavadonok, nagy folyamok, az indián világ írója volt, járt-e vadászösvényen vagy hadi ösvényen? Azaz járt-e Amerikában és Arábiában, látta-e álmai világát? Igen, látta. Megmaradt útlevelek, hajózási utasnévjegyzékek dokumentum-szerűen igazolják utazásait, levelei, feljegyzései szintén. Kétkötetesre tervezett önéletrajzának csak az első része jelent meg, a másodikat már nem írta meg, halála megakadályozta ebben. A kutatást nehezíti, hogy a második világháborúban sok emlékanyag elpusztult. Biztosan megállapítható, hogy járt Angliában, Franciaországban, Itáliában, Magyarországon, Svájcban, Görögországban, Törökországban. Egyik-másik regényét a Garda-, illetve a Vierwaldstätti tó mellett írta. Húszéves korában, 1862-63-ban, Amerikában vasútépítkezésen dolgozott, magántanítóskodott, csaknem egy évig tartózkodott az indiánok lakta vidéken. Minthogy egészen szegény fiatalember volt még akkor, bizonyára hajófűtőként került ki. 1869-ben ismét járt Amerikában, ugyanebben az évben Észak-Afrikában is megfordult, már mint jómódú szerkesztő és író. Az arab országok iránti rokonszenve minden bizonnyal ebben az időben ébredt fel. 1899-1900-ban a "Preussen" nevű német luxusgőzösön Genovából elindulva Kairóba érkezett, ahol hat hetet töltött, majd felhajózott a Níluson, meglátogatta Bejrútot, Szíriát, s közben tizennégy napra karanténba került, ahonnan hat nap után baksis ellenében kiengedték. Megnézte Palesztinában a bibliai helyeket, elutazott Indiába is, de a pestis miatt nem szállt ki a hajóból. Ekkor Szumátráig jutott el. 1908-ban felesége társaságában ismét Amerikába utazott, megnézte a Niagara vízesést, meglátogatta az indián falvakat, irodalmi társaságokban előadást is tartott. Ezek szerint Karl May sokat utazott. Sajnos, fiatalkori bolyongásainak részleteit nem ismerjük, későbbi luxusutazásai azonban bizonyára növelték látókörét, s ezekből merített is.     Verne több magyar tárgyú regényt írt, honnan ismerte hazánkat? Jules Verne, azaz Verne Gyula 1885-ben jelentette meg Sándor Mátyás című regényét, és azóta minden nemzedék újra olvassa, újra végig izgulja, felfedezi magának, sőt újabban filmet is készít belőle. Ami számunkra különösen érdekes: hősei magyarok, cselekményét "magyar ügy" robbantja ki: Sándor Mátyásék összeesküvése az osztrák önkény ellen 1860-ban. Kiszely Magda Verne Gyula magyar nemzetképe c. tanulmányában olvastuk: Verne tudományos regényeiben, amelyek Voyages extraordinaires , vagyis Különös utazások cím alatt nagyszabású ciklust alkotnak, határozott célt tűzött maga elé. Végig óhajtotta vezetni olvasóit az idegen országokon, hogy azok földrajzával, történelmével, népével s ennek szokásaival megismertesse őket. Előveszi térképeit, földgömbjét, maga elé helyezi, s úgy halad országról országra. A Voyages extraordinaires során eljut Magyarországba is. Szívesen ír rólunk; hazánk történelme, földrajza, a magyar nép lelki tulajdonsága elég érdekesek számára ahhoz, hogy hosszabban is lekössék figyelmét. Négy nagyszabású regénye van, amelyek tisztán magyar vonatkozásúak. Az időrendben első a Sándor Mátyás, történelmi indítású, a többi három a Várkastély a Kárpátokban, A dunai hajós és a Storitz Vilmos titka leginkább földrajzi leírásokban bővelkedik.     Élt-e Robinson és Péntek? Élesszemű irodalomtudósok kikutatták, hogy Selcraig cipésznek hetedik gyereke, John 1676-ban született a skóciai Largóban. Ez a fiú megszökött otthonról, s mert kalandvágyó volt, beállt a tengerészek közé. 1703-ban Dampier kapitánynak a Csendes-óceánra induló kalózexpedíciójához csatlakozott. Ekkor már igen jártas hajósnak kellett lennie, mert vitorlamesteri rangot kapott. 1704 szeptemberében a chilei Valparaisótól 560 km-re nyugatra, a Juan Fernandez-szigeteknél kötöttek ki. Ekkor történt, hogy Selcraig, vagy ahogy magát nevezte, Selkirk, összerúgta a patkót hajójának parancsnokával, Stradling kapitánnyal. Erre fogta magát, összecsomagolt, és néhány szerszámot is kérve, partra szállt. A hajó indulásakor ugyan megbánta elhamarkodott tettét, de Stradling kapitány könyörtelenül továbbvitorlázott. És ekkor kezdte meg John Selkirk Robinson-életét. Négy évet töltött a szigeten, teljes magányban, még hűséges Pénteke sem volt. Végre azután 1709-ben Dampier hajói visszatértek, és fedélzetre vették Selkirköt. 1711-ben tért haza Angliába, és élményeit, kalandjait egy ponyvafüzetben írta meg. Defoe, a Robinson szerzője személyesen nem ismerte "Robinsonját", csak olvasmányaiból értesült történetéről, így a valóságtól ihletetten, de mégis a maga művészi elképzeléseinek törvényeit követve megalkotta a világirodalom egyik remekét, melyben az emberi leleményességnek állított örök emléket. Még csak annyit: 1868-ban a Juan Fernandez-szigetek központjában Mas-a-tierrán emléktáblát állítottak Selkirk szokott kilátóhelyén; szülővárosa, Largo pedig szoborral idézi "Robinsonja" dicsőségét... Élt-e Don Juan? A 14. századi Sevillai krónika feljegyzi egy bizonyos istentelen Don Juan Tenorio gaztetteit. Megszöktette a kormányzó leányát, Donna Annát és a kormányzót megölte. A meggyilkolt kormányzót a ferences szerzetesek temették el klastromukban, és a sír fölé egy lovasszobrot állítottak. Ide csalták régi ellenségüket, Don Juant, s megölték. Hogy eltűnését magyarázzák, azt híresztelték el, hogy a lovag gúnyolta a meggyilkolt kormányzót, erre megnyílt a föld, és a szobor a féktelen csábítót a pokol fenekére vetette. A krónikás feljegyzés történelmi hitelét a tudományos kritika nem igazolta, de ez nem ártott és ma sem árt a motívum népszerűségének. Don Juan alakja a monda formálódásának során tovább növekedett, új vonásokat öltött, sőt egy hasonlóképpen legendás névrokonára is szert tett. Don Juan de Marana éppen olyan kegyetlen csábító, mint Don Juan Tenorio, de ő a végén "megtér", és bűneiért vezekel... Don Juan tehát nem volt élő személy. Legendás alakja azonban az irodalmat és a muzsikát egyaránt megihlette, Tirso da Molinától és Molieretől Lenauig s G. B. Shawig, Mozarttól Richard Straussig.     Élt-e Faust? Ha felütik a heidelbergi egyetem anyakönyvét, írva találják, hogy ott egy Johann Faust nevű diák elvégezte a filozófiai tanulmányait, és 1509-ben elnyerte a baccalauresi fokozatot. Egy időben a Georgius Sabellicus nevet is használta. Ez volt az álneve, amikor valamelyik városból sürgősen odább kellett állnia. Erre azért volt szükség, mert a tudásnak Heidelbergben felszedett kincseit nemcsak aprópénzre váltotta fel, hanem hamisra is. Kalandorrá lett. Hol itt, hol ott szédítette az embereket azzal, hogy a titkos tudományok beavatottja. Értett a csillagjósláshoz, a mágiához, megjövendölte a bajt és a szerencsét a tenyér vonalaiból. Ez a tudomány aranyfüstjei csillogtató sarlatán eljutott minden korabeli tudományos kiválósághoz. Vendégül látta a híres Trithemius, a sponheimi apát, aki maga is nagy kedvelője volt a titkos tudományoknak; megfordult Wied kölni érseknél, Mudt gothai kanonoknál, Joachim Camerariusnál, Melanchtonnál... A wittenbergai és erfurti egyetemen tudományos vitákat rendezett. Erfurtban azzal aratott nagy sikert, hogy könyv nélkül idézte Platón és Arisztotelész bármelyik munkáját. Híre még a nagy Lutherig is eljutott. Faust tehát élt, a népkönyvek és Goethe remekének hőse nem kitalált alak. Életét különös kettősség jellemezte: hol egyetemek előadói székében tűnik fel, hol csapszékekben tivornyázik, pénzt csal ki a becsapott emberektől, és álnéven szökik a törvény büntető keze elől. 1538-1540 táján hunyt el. Ismeretlen halálnem végzett vele... Nevét az irodalom tette halhatatlanná.   Élt-e Münchhausen? A Weser folyó erősen kacskaringózik Bodenwerder közelében, az erdővel benőtt hegyoldalak között. Ez a vidék régóta híres volt gazdag vadállományáról. Itt állította fel agyafúrt csapdáit Madarász Henrik, a későbbi német király és itt járta az erdőt-mezőt a 18. század derekán Bodenwerder ősi birtokának tulajdonosa, a szenvedélyes vadász, Hieronymus Karl Friedrich Münchhausen. A köztudat szerint Münchhausen, a nagy hazug, aki hajánál fogva húzza ki magát a bajból, csupán regényfigura. Azzá lett, de annak előtte hús-vér emberként üldögélt 1763-ban épített kis kerti pavilonjában. Rágyújtott tajtékpipájára és mesélni kezdett. A rögtönzés igazi mestere volt. Ahogy egyre jobban belemelegedett a történetbe, szinte átalakult ő maga is. A történet fokozatosan elszakadt a valóságtól és a határtalan fantázia világtengerére siklott. Az igazság észrevétlenül füllentésbe csapott át, a valóság kitalálással keveredett. "Mint méltóztatnak tudni, több alkalommal megfordultam a Holdon is. Az ottani lakosok úgy használják a gyomrukat, mint mi a táskánkat. Bele teszik amire szükségük van, tetszés szerint kinyitják vagy becsukják. Nincsenek beleik, nincsen szívük és májuk sem. Azonkívül tetszés szerint kivehetik és betehetik a szemüket is, s ha a tenyerükön tartják, akkor is úgy látnak vele, mint amikor a helyén van. Ha az egyik szemüket véletlenül elvesztik, újat vásárolhatnak. A legkülönbözőbb fajták vannak raktáron. S mert gyakran változik a divat, most szívesebben viselnek kék szemet vagy feketét." Ilyeneket mesélt a nagyotmondó báró, akinek élete különben nem szűkölködött valódi kalandokban sem. Tizenkilenc éves korában ment el hazulról szerencsét próbálni, s többek között Oroszországban, Erzsébet cárné szolgálatában küzdött a törökök és a svédek ellen kapitányi rangban. Bodenwerder mai turista-szenzációja a Münchhausen-ház, ahol ma Münchhausen múzeum látható. Kevés hely van a földön, ahol irodalmi hősnek állítottak múzeumot. Egyébként ez sem egészen pontos meghatározás. Ugyanis sajátos múzeum ez. Egy irodalmi hős modelljének állít emléket: az igazi Münchhausennek, aki azonban csupán irodalmi mása révén vált híressé. A Münchhausen-történet leghíresebb irodalmi feldolgozásai Gottfried Bürgertől és Karl Immermanntól származnak.     Élt-e Rómeó és Júlia a valóságban? A két tragikus sorsú szerelmesről szóló mese gyökerei a klasszikus görög világba, illetve Kis-Ázsiáig nyúlnak vissza. Majd 1524 táján Luigi da Porto egyik novellájában már név szerint is említi Rómeót és Júliát. Később Bandello is megírta történetüket. Az ő angolra fordított novellájából ismerkedett meg Shakespeare drámájának hőseivel. Ha Veronában járunk - úgy tűnik - ezek között a kövek között megtörténhetett mindaz, ami írva van. Több olyan erkélyt is láthatunk, amely alatt elhangozhattak a szerelmes szavak... A költészet ereje igen nagy és a képzelet realizálni vágyik. Az utazók évente megújuló ezrei és a szerelmi történettől megbűvölt veronaiak azt az erkélyt akarták látni a sok közül, amely alatt Rómeó suttogott, és azt a sírt, amelyből Júlia kikelt, így lassanként kialakult a hagyomány, hogy a Via Capello 17-25. szám alatti, 12. századbeli épület Capuleték háza és az udvarában kiszögellő, repkénnyel befuttatott erkélyen állt Júlia. - És Rómeó háza? - Azt is azonosították a közeli utcácska egyik házával, továbbá kialakult az a hagyomány is, hogy az Adige partján épült kapucinus kolostor kertjében pihen Júlia, egy oszlopokkal övezett udvarból nyíló kripta durván faragott kősírjában. Végső soron tehát: irodalmi legendaképződésről van szó. Pontosan ugyanis sem Rómeó, sem Júlia történeti létezése nem bizonyítható. Az ilyenféle "irodalmi feltámadás" nem ritka dolog és nem is "baj". Sőt, nem egy esetben a remekmű értékének egyik sajátos bizonyítéka.     Hány könyvet tud elolvasni egy átlagos ember élete során? Erre is található becslés. Egy rendszeresen naponta 3-4 órát olvasó ember 10 év alatt 760 kötettel végezhet, ez évente 76 mű. Egy élet alatt, mondjuk 50 évi olvasást számítva, ez csaknem 4000 kötetet jelent. Az adatokat Fitz József, a nagy magyar könyvtártudós egyik tanulmányában találtuk. Más felmérések szerint azonban ezek a becslések túlságosan szerények. Gyorsolvasó könyvmolyok ennél sokkal nagyobb teljesítményekre képesek. Persze az olvasás nem sportteljesítmény, nem időre, darabszámra vagy kilóra faljuk a könyveket. Olvasni okosan, válogatva és odafigyelve kell... Az ókorban és a középkor elején az emberek rendszerint csak fennhangon olvastak. Az akkori írók a műveik prozódiáját és ritmusát is fennhangon való olvasáshoz és kiejtéshez alkalmazva alkották meg. Írott nyelvük emiatt sokkal nyomatékosabb és patetikusabb, mint a mienk, kik inkább a néma gondolat nyelvén írunk. Az újkor írói már magányosan, hangtalanul olvasó közönség számára írnak. Ennek a hangtalan olvasásnak az az előnye, hogy sokkal gyorsabb, mint a fennhangú.