Babonákról, tévhitekről   Miért mondják a tüsszentőnek: kedves egészségére? Először azt kell megvizsgálnunk, hogy mi is a tüsszentés. Élettani folyamat, méghozzá úgynevezett reflexműködés. Ha valami az orrnyálkahártyát tartósan ingerli, az ott levő idegvégződések izgalomba jönnek. Az ingerület felszalad a nyúltvelőbe, a légzőközpontba, ahonnan a légzőizmokhoz visszajövő ingerületek erős belégzést váltanak ki. Majd a lágy szájpad felemelkedik, és elzárja az orrgaratjáratot, a száj záródik, ezután erős kilégzés kezdődik, és a légutakban a levegő nyomás alá kerül. Amikor a lágy szájpad hirtelen ismét elernyed, és megnyitja a járatot az orrüreg felé, a levegő nagy sebességgel kiáramlik az orrüregbe, és a nyálkahártya felületéről egyszerre lesöpri az odatapadt izgató anyagokat. Lényeg az, hogy a tüsszentés nem "kedves egészségünket" szolgálja, sőt legtöbbször a közelgő náthát jelenti be. Orvostudományi és élettani alapon tehát ennek az udvariassági formulának az eredetét egyáltalán nem tudjuk megmagyarázni. Választ az őstörténet, a néprajz, a mitológia és a vallástörténet ad. Feljegyezték, hogy Afrika egyik kis néger államában, Monomopatában nagy esemény volt a király tüsszentése. Ha ez megtörtént, akkor különféle szertartások és imák között kihirdették az egész országban, hogy a legkisebb alattvaló is elrebeghesse jókívánságait, és imádkozhassék ura egészségéért. Azt tartották ugyanis, hogy Monomopata ura egy-egy tüsszentésével a kártékony szellemek, gonosz démonok egész rajától szabadul meg. Az ehhez hasonló példákat bőséggel sorolhatnánk a természeti népek köréből: Afrikától Guineán át a floridai indiánokig. Ehelyett inkább a régi mítoszok világában kutassunk. A régi héber legenda szerint a legelső időkben az ember egész életében csak egyetlenegyszer tüsszentett, de akkor is bele kellett halnia, így volt ez egész Jákobig, akinek megengedte az Isten, hogy annyit tüsszenthet életében, amennyit akar, és mégse pusztul el tőle. Ennek ellenére a tüsszentés általi halál félelme tovább élt az emberben, és ezért üdvözölték egymást az "egészségére" felkiáltással ilyen "félelmetes" alkalmakkor. A görögöknél is hasonló fontossága volt a tüsszentésnek. Az Odüsszeiában egyenesen jóserőt tulajdonítanak neki, s még Arisztotelész is feljegyzésre méltónak ítéli, hogy a nép a tüsszentést Isten által küldöttnek tekinti, a köhögést azonban nem... Vizsgálódásaink eredménye tehát az, hogy a "kedves egészségére" udvariassági formula az ősidőkben vallásos eredetű varázsmondás volt. Az ártó démonok távozását vagy az istenség üzenetét jelentette. S ha már itt tartunk, említsük meg azt is, hogy a földkerekség legkülönbözőbb népei, mikor ásítanak, kezüket a szájuk elé tartják. Számunkra ez ma már szintén csak illemszokás, de a néprajzi kutatások alapján kétségtelen, hogy a rontó démonok besurranása elleni védekezés maradványa. Ezeket az ősi, szívósan továbbélő, de ma már eredeti jelentésüket elvesztett hagyományokat "csökevényeknek" nevezi a tudomány.     Miért hoz szerencsét a lópatkó és a négylevelű lóhere? A patkót világszerte szerencsehozónak tartják, nálunk vályúba teszik, hogy az állatot megóvja a betegségektől; az algíri mohamedánok ajtófélfájára éppúgy patkót szegeznek, mint az angol vitorlások árbocára. Régen a ló varázserejű, bajtól óvó állat volt; nagy szükségben lovat áldoztak, s a házak ormára, kapuk fölé lófejet, lókoponyát szegeztek. A lóáldozatokat helyettesítette később a lópatkó. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a vas megóv az ártó szellemektől, s különösen nagy hatása van olyan vasnak, amit nem vesznek, hanem találnak. Márpedig a ló lábáról könnyen leesik a patkó, s aki egy kicsit is szemfüles, úton-útfélen megtalálhatja szerencséjét. A négylevelű lóhere alakja a keresztre emlékeztet, márpedig ez a keresztény kort jóval megelőző, ősi szimbólum mindenütt bajelhárító, szerencsehozó hírében áll. Ez az egyik oka a négylevelű lóhere népszerűségének, a másik pedig ritkasága. Azért nem olyan ritka, mint a fehér holló vagy az ötös találat, s ha valaki szorgalmasan keresgél a lóherésben, előbb vagy utóbb talál négylevelű lóherét. Igen ám, de csak az az igazi szerencsehozó, amire véletlenül bukkanunk rá! Újév táján virágüzletekben feltűnik a cserepes, garantáltan négylevelű lóhere. Ez azonban nem igazi here - Trifolium - hanem a savanyúherék közé tartozik, neve: Oxalis tetraphylla.   Miért hoz szerencsét a kéményseprő? Manapság az olaj-, gőz- és gázfűtés korában el sem tudjuk képzelni, mit jelentett régen az a bizonyos "családi tűzhely": nemcsak a meleget és a főtt ételt, hanem magát az életet is. A tűz azonban nemcsak a legjobb barát, hanem a legveszedelmesebb ellenség is. A fából épült vagy gerendavázas, náddal, zsúppal fedett házakra hamar felszállt a vörös kakas. Ezért az az ember, aki a kéményt rendben tartja, a tűztől óv, fontos személyiség. Volt azonban a tűzhelynek egy ősi, mitikus jelentősége is. A római hiedelem ide helyezi a család géniuszát (védő szellemét). Sztyeppei népek úgy tudják, hogy a sámán elrévülésében a sátor füstnyílásán át közlekedik a szellemekkel. Nyugat-Európában Karácsony apó, Mikulás a kéményen át látogatja meg a családot, s helyezi el ajándékait. A kéménnyel, tűzhellyel kapcsolatban álló kéményseprőre is ragadt valami a jótékony szellemek nimbuszából. Ezen az sem változtat, hogy fekete, mind az ördög. Hiszen az ördög is hoz szerencsét - bár aki vele paktál, a végén megjárja. Ilyen baj nem fenyegeti azt, aki a kéményseprőtől várja a szerencséjét.     Miért fűződik annyi babona a tükörhöz? Elterjedt hiedelem: ha a tükör összetörik, bajt jelent. Ha éppen lány törte el a tükröt, 7 évig nem megy férjhez. Ennek a nálunk elterjedt babonának világszerte akadnak rokonai. Az afrikai zuluk például nagyon félnek a vízbe nézni, mert akkor ott megjelenik tükörképük, és attól tartanak, hogy azt a krokodilus elragadhatja. Az ősi társadalmi viszonyok közölt élő népek mindenütt sajátos tisztelettel veszik körül a tükörképet. Ami a tükörben megjelenik, az számukra nem visszavert fény - hiszen mit is tudhatnának ők erről -, hanem valami jelenés, szellem. A tükör ily módon félelmetes tárgy, mert látszólag benne lakik a bepillantáskor előbukkanó, tehát alvó alak. Ha a tükör eltörik, ez a szellem bosszút áll. Ily nézetek magyarázzák meg, hogy a kőkorszaki, nekünk szinte elképzelhetetlenül nehéz viszonyok közt élő emberek miért készítettek fáradságos munkával haszontalan tükröket; s ha már annyi időt pazaroltak készítésükre, miért temették el a halottakkal. Amerika aztékjai például tükröket csiszoltak obszidiánból, s e tükrök nagy számban kerültek elő a feltárt sírokból. Egyiptom ókori emlékei között is sok tükör akadt. A holtak tehát magukkal vitték a sírba a tükrök szellemét. A valóságot - ez esetben a fénysugár szabályos visszaverődését a tükörlapon -, különböző történelmi-társadalmi viszonyok közt élő emberek más-más módon fogták fel. Hófehérke meséjében a gonosz királyné a tükörben levő szellemtől kérdezi meg, ki a legszebb országában? A régi orosz babona szerint az a lány, aki az újév első percében - kezében égő gyertyával - belenéz a tükörbe, háta mögött meg fogja pillantani jövendőbeli férjét. E. T. A. Hoffmann egyik novellájában - amelyet Offenbach is feldolgozott operájában - az ellopott tükörképről ír. A modern társadalom embere a tükörképben saját vonásaira ismer, az ősi korok, primitív kultúrák embere azonban egy "szellemet" látott megjelenni. Ezért is vált a tükör varázseszközzé, szellemidéző szerszámmá, amelytől a jövendőt kérdezték. Vagyis minél kevesebbet tud az ember a valóság összefüggéseiről, annál inkább felruházza a tényeket félelmetes, képzeletbeli tulajdonságokkal. S minél kevesebbet ért az észlelt jelenségekből, annál inkább módosíthatja, értelmezheti, színezheti azokat a várakozás vagy félelem. Miért vasorrú bába a mesebeli boszorkány? Meséink csodás lényei közt nevezetes szerepe van a "vasorrú bábának". Legtöbb mesénkben ezen a néven szerepel az ártó szellem, aki a hőst el akarja pusztítani. A kérdés az, miért vasorrú? A vasorrú bábát az összehasonlító népmesei vizsgálatok segítségével sikerült végső fokon az ugor népek szellembálványaival azonosítani. Kezdetleges, szinte faragatlan deszka-, vagy fatönk darabok ezek a földbe verve, az arcrészük fémlappal van beborítva. Létezésük az ugor népek szellemtiszteletének bizonysága. Rendkívüli megbecsülésben részesítették az elhaltak szellemeit, melyek hitük szerint még hosszú ideig visszajárnak. Számukra készítik a bálványt, hogy a lélek ismét testhez juthasson. Persze igyekeznek mindennel ellátni, hogy haragját magukra ne vonják. A bádoglemez is azért kell az arcára, hogy a rákent vér és étel el ne korhassza. Az orr-részt rendszerint kiálló szeg, vagy vasdarab jelzi. Úgy látszik végre megérkeztünk a vasorrú bába vasból való orrához is. És ha a mesés alaknak minden vonása ezzel még nincs is megmagyarázva, szorongató érzést keltő, ártalmas jellegének eredete világossá vált. A lényeg tehát az, hogy a népmesék vasorrú bábája az ősi, finnugor korba visszanyúló vallásos képzetnek átalakult maradványa. A vasorrú bába vas orra azt mutatja, hogy a vasnak a mítoszok világában, a mágikus gondolkodásmódban igen jelentős szerepe van. Egy sereg babonaság, hiedelem fűződik hozzá. Vallásos előírásokban, babonás szokásokban a vasnak kettős értéke van: sok esetben tilos vallásos szertartásokban használni, máskor pedig éppen bajelhárító szerepet tulajdonítanak neki. A vas feltalálása forradalmasította a technikát. Az új, győzelmes fém kiszorította a bronzeszközöket és fegyvereket a gyakorlati életből. Igen ám, de mi legyen a vallásos szertartásoknál, amelyeket évszázados gyakorlat szentesített? Meg lehet-e ezeket változtatni anélkül, hogy hatásosságukat károsan befolyásolnánk? Nem haragítjuk-e meg az új divattal az isteneket? Az ilyesfajta meggondolások magyarázzák meg a vallásos előírások konzervatív voltát: az ókori görög szentélyekbe tilos volt vasat bevinni, a jeruzsálemi templom építésénél nem volt szabad vaseszközöket felhasználni, egyes római rítusok pedig egyenesen kőkés használatát írták elő. Más oldalról viszont az új fém hatásossága lassan azt a gondolatot kezdte érlelni az emberekben, hogy a vas gyakorlati haszna mögött valami misztikus erő rejlik, amelytől az ártó démonok is félnek. Innen ered az a szokás, hogy kiszegezett lópatkóval tartják távol a bajt, vagy élével felfelé állított baltát tesznek ki a zivatarba, hadd ijedjen meg, vagy sebezze meg magát az ártó szellem, boszorkány. Mi a magyarázata a magyar népmesében a gyakori "szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál" motívumnak? Népmeséinkben sűrűn előforduló motívum: a hős vándorlása közben, elhagyott helyen, vagy sűrű erdő közepében boszorkányok, szörnyek és sárkányok anyjának házába vetődik. A hely veszedelmes, a hősnek élete forog kockán, a banyát valamiképpen ki kell engesztelni. A vándor ekkor véletlenül vagy figyelmeztetésre így köszön: Adjon isten jó estét, öreganyám. A boszorkány rendszerint így válaszol: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, különben vége lenne életednek. Ez a párbeszéd-forma a szomszéd népeknél és a nyugatiaknál ismeretlen. Keleten azonban párját találjuk. A hős tejet szív a meglepett banyából és anyjának szólítja, erre az megjuhászodik. Ez a mozzanat a tejjel való adoptálás, vagyis fiúvá fogadás pedig elvezet a kérdés megoldásához: a matriarchátushoz. A család mai szerkezete a fiági leszármazás rendjét követi. A vérségi kapcsolatot úgy tartják nyilván, hogy apa után a fia és ennek helyében ismét a fiú viseli a család nevét. Régen ő volt az ura a vagyonnak és a családi jogoknak. Latin szóval, az apa nevére hivatkozással ezt a leszármazási rendet patriarchátusnak nevezik. A társadalmi fejlődés egy korábbi szakaszában a családi rend az anya személyéhez igazodott. A vagyon és öröklés a nőági leszármazás szerint illette az utódokat. Egy anya gyermekei egy vérségi kötelékbe tartoznak a matriarchátusban. Az idegen családból származó férjnek saját családjában kell maradná, s csak mint vendég látogathat a nejéhez, vagy adoptációval felesége vérségi kötelékébe vették át. A lényeg tehát az, hogy a matriarchátusban az asszony volt a családfő. A magyar népmeséi motívum tehát a matriarchátus, az anyajogú társadalom világát idézi.   Énekel-e a haldokló hattyú? Több irodalmi példa és széltében-hosszában használatos szólás szerint a hattyúdal a haldokló hattyú búcsúja az élettől. Aiszkhülosznál olvashatunk erről először; Szókratész szerint a hattyú nem bánatában énekel, hanem dala a túlvilági boldogság előérzete. Ovidius így ír: "végső, bús panaszát haldoklón zengi a hattyú". Mit mond erről a természettudomány? Az énekes hattyúk hangja közelből inkább érdes, átható és nem kellemes hangzású, távolból azonban, kivált ha egyszerre többen szólnak, kellemes csengésű, bár dallamos éneklésnek nem mondható. S ez a válasz nemcsak az eleven hattyú dalára érvényes! Sajnos a haldoklóéra is. Az sem sikoltoz szebben. Ami pedig a hattyú haldoklását illeti: vajon honnan tudhatná szegény madár, hogy mikor csap le rá egy ragadozó? Aggkori gyengeségben talán egyetlen madár sem pusztul el, jóllehet a hattyúfélék a hosszú életű madarak közé tartoznak. Ezek szerint tehát a haldokló hattyú elbűvölő éneke a természettudományi koholmányok világába tartozik.     Meg lehet-e halni a liliom illatától? Tudjuk, hogy a zárvatermő növények beporzásában igen nagy szerepet töltenek be a különböző rovarok, sőt az apró testű trópusi madarak is. A virág nemcsak színeivel, hanem illatával is felhívja magára az állatvilág figyelmét. A különböző illatok a virág vagy az egész növény testében elhelyezkedő kis illóolaj-cseppecskékből párolognak szét. Érdekes módon a liliomot nem illata tette népszerűvé. Régen a sült vagy főtt liliomhagyma táplálék volt. Japánban még ma is a csemegék közé tartozik. Elképzelhető-e a liliom illatáról, hogy úgy hat, mint a mérges gázok? Zárt helyiségben belélegezve valóban bódító hatású, és ilyenformán nem ártalmatlan. Olyan esetről azonban, hogy valaki meghalt volna, az orvosi irodalom nem tud. Viszont tény az, hogy vannak úgynevezett túlérzékeny emberek, akik bizonyos illatoktól rosszul lesznek. Ha egy ilyen rosszullét szívrohammal párosul, igen nehéz megállapítani a halál igazi okát. Lehetséges-e az, hogy nagy nyári záporok alkalmával békaporontyok, csigák és giliszták is hullanak az égből? Bizony ez lehetséges. Feljegyezték például, hogy 1853. szeptember 10-én Pest fölött hatalmas viharfergeteg vonult át. Utána az ereszcsatornákban rengeteg kis békát és halat találtak, sőt a város két különböző pontján vízisikló is potyogott az égből. Az észak-amerikai Louisiana államban, 1896-ban a felhőkből döglött madarak hullottak, sőt véresőnek is híre terjedt már. A piros festékanyagot tartalmazó moszatokat, vagy a szaharai vörös földet nézte a felhevült képzelet - vérnek. De hát mit jelentenek ezek a csodaesők? Végzetes jóslatot semmi esetre sem. Csupán önmagukat, vagyis egy-egy érdekes meteorológiai tüneményt. Természeti jelenség a haleső, rovareső, békaeső és az összes többi, tehát természeti okuk van... És mi ez az ok? Tudjuk, hogy az eső mindig felszálló légáram szülötte. A nagyon erős esőket heves légmozgás táplálja. Az ilyen függőleges légáram kisebb testeket könnyen felemel és magasra felvisz. Erős légörvények pocsolyákat szívhatnak fel kígyóval, békával, kis halakkal együtt, így aztán érthető, hogy a heves esők alkalmával, mindezek az esővel együtt visszahullnak a földre. Persze mindig csak olyasmi, ami a természetben létezik. Megjegyezzük, az eső után gyakran látható kis békák nem valami "égi jövevények". A nedvességet kedvelő állatok az eső hatására felélénkülnek, és előbújnak rejtekhelyükről.     Hullhat-e az égből manna? Bármilyen furcsán hangzik, az égből igenis hullott táplálék, ha nem is kenyér, hát zuzmó. Mi a zuzmó? A zuzmó bizonyos fajta gombák és moszatok együttéléséből álló telepes növény. Többnyire kéregszerű vagy pedig apró bokorhoz, illetve levélhez hasonló bevonatot alkot valaminek a felületén. A zuzmók világában az úgynevezett izlandi zuzmó kenyeret adó növény. Tápláló és erősítő hatására való tekintettel nemcsak étel, hanem orvosság is. Izland szigetén régebben megőrölték, s liszttel keverve kenyeret sütöttek belőle... A déli vidékeken a mannazuzmó hasonló fontosságú növény. Nevét éppen a bibliai csodás táplálék után nyerte. A Krím-félszigeten, Kis-Ázsiában, Perzsiában, Afrika északi részein tömegesen fordul elő. Az elszáradt és a szél által a hegyekről felragadott zuzmó távolabbi vidékeken többnyire eső alkalmával lecsapódik. Olyan, mintha az égből esnék. A tatárok földi kenyérnek nevezik, és kenyeret sütnek belőle. Jóllehet e zuzmó tömegesen fordul elő, hiszen a kirgiz pusztákon, ahol Pallas, a híres természetbúvár fölfedezte, 15 cm vastagságú réteget is alkot a földön, mégsem mindennapi, éppen ezért feltűnő, csodaszerű jelenség a mannaeső. Ez a mannazuzmó azonban éppen nem hasonlít a bibliabeli leírásra. Eszerint a manna olyan nagy, mint a koriander magja, színe fehér, az íze pedig mint a mézes cipóé - a forró napon azonban eltűnik. Egy szentföldi zarándok 1483-ban arról ír, hogy ő is evett mézédes mannát. A manna titkát 1823-ban egy Ehrenberg nevű német botanikus fejtette meg. Szerinte a manna nem más, mint a tamariszkuszbokrok és -fák váladéka, amelyet egyfajta pajzstetűtől megsebzett növények választottak ki. Száz évvel később egy "manna-expedíció" hasonló eredményre jutott. A Sínai-félsziget tamariszkuszon élősködő apró pajzstetűi sajátos, gyantaszerű váladékot izzadnak ki, amelynek színe fehér, nagysága, alakja, mint a koriander magjáé, íze pedig, mint a kikristályosodott mézé. Nappal valóban eltűnik - de nem a nap melegétől olvad el, hanem a hangyák vetik rá magukat mohón az édes szemecskékre. Ezek a hangyák a hűvös éjszakákon mereven pihennek, s csak akkor élednek fel, amikor a hőmérő eléri a plusz 21 fokot, vagyis reggel fél kilenc tájban. Aki tehát korán kel a Sínai-félszigeten, az mannát lel - amely nem az égből hullott alá, de ízletesebb, mint az égből hullt mannazuzmó. Léteztek-e egyszemű emberek? A kérdést a tévében bemutatott Odüsszeia film Polüphémosza ihlette. Nemcsak nálunk, hanem az antik Hellaszban is feltették ezt a fogas kérdést. Nem kisebb ember, mint Empedoklész, a filozófus i. e. 450 esztendővel. Megoldotta-e az egyszemű óriás Polüphémosz titkát? Ő úgy vélte, igen. Sőt létezésüket is bizonyította. Messina, Palermo és Tarpani környékén egyes barlangokból óriási koponyák kerültek elő, amelyeken a homloktájon egy fekete üreg sötétlett, íme, az egyszemű óriások kétségtelen bizonyítéka! Azonban sem Homérosz, sem Empedoklész nem tudhatta még, hogy ezek nem emberi, hanem állati, sőt ősállati maradványok. Egy kihalt törpeelefánt-fajta koponyái kerültek elő a szicíliai barlangokból. És az egy szem? Amit egy szemnek néztek, nem egyéb, mint az őselefánt orrüregének nyílása.   Milyen a garabonciás diák? A népi képzelet a következő vonásokkal ruházza fel: ütött-kopott felleghajtó köpönyegben, könyvvel a hóna alatt, vándorló diákként zörget be a házba, ahol enni kér, kenyeret meg tejet. Ha kérését teljesítik, mégpedig bőséggel, vagyis egész köcsög tejet és szegetlen kenyeret kap, nincs semmi veszedelem. Csak ott fakad baj, ahol nem látják szívesen, ahol ímmel-ámmal vendégelik meg. Ilyenkor előveszi könyvét, amelynek varázsigéire szörnyű sárkány terem elő, a garabonciás hátára pattan, és a levegőbe száll. Amerre elrepül, ott szörnyű vihar támad, s nyomában elpusztulnak a szőlők és a szántóföldek. Vagyis ahogy Csokonai írja a Dorottyában: Már felkerekedvén a vidi pusztáról Vagy a Szent Gellértnek bortermő szirtjéről, Zablás sárkányán a garabonciás deák, már a forgó széltől csikorognak a fák, Ropog a pásztornak kunyhója fedele, Kavarog a vetés, víz habbal tele, Egyebütt csendesség látszik völgyön-hegyen. Csak ott van fergeteg, ahol ő átmegyen...  A néprajztudomány kiderítette, hogy a garabonciás diák babonás elképzelése a magyar ősvallás sámán-elemeiből és a középkori, "13 iskolát kijárt" vágáns diákoknak a nép között végzett "varázslásai" nyomán született meg. Maga a garabonciás név pedig feltehetően nem egyéb, mint középkori fekete mágia, a nekromantia szó eltorzult változata.     Láthatók-e nappal a csillagok a kutak fenekéről? A csillagok nappal azért nem láthatók normális körülmények között, mert az átvilágított földi légkör fényszórása gátol ebben. Magas hegyeken ellenben, magunk alatt hagyva a légkör sűrű és szennyezettebb rétegeit, még a nappali órákban is meg lehet figyelni a csillagokat, így az 5000 méteres Ararát csúcsáról a legfényesebb csillagok délután két órakor szabad szemmel is láthatók. Az ég színe innen nézve már sötétkék. Más a helyzet azonban a Földünk közelében levő bolygókkal. Kedvező viszonyok mellett ezek nappal is megfigyelhetők. Arago, a nagy fizikus mesélte, hogy egy ízben Napóleon, amikor parádés felvonulást rendezett Párizs utcáin, nagyon megsértődött, mert a tömeg, amelyet megdöbbentett a Vénusz fényes feltűnése délben, nagyobb figyelmet fordított a bolygóra, mint az ő magas személyére. Viszont semmi alapja nincs annak az elterjedt mendemondának, hogy a kutak vagy aknák mélyéről a csillagokat a nappali égen is látni lehet.