Mikor vált szokássá a köszönés? Az üdvözlés legegyszerűbb formája a meghajlás. Amikor udvariasan meghajtjuk magunkat, nem gondolunk már arra, hogy ez a mozdulat a teljes földreborulás csökevénye. Valaki előtt földre borulni, térdre, vagy éppen arcra esni pedig hajdan, a rabszolgaság korában a legyőzött harcosok szoktak. Ezzel a mozdulattal fejezték ki, hogy nincs szándékukban tovább harcolni, és hajlandók a régi hadifoglyok sorsát, a rabszolgaságot vállalni. A földreborulás később az uralkodók és fejedelmek előtti teljes hódolat kifejezésévé vált. Eredeti szerepe, jelentése az idők folyamán mindinkább elhomályosult és mikor a térdreomlásból féltérdre ereszkedés, térdhajtás, vagy később puszta hajbókolás lett, már csak az alárendeltségi viszonyt fejezték ki vele. A meghajlás, főhajtás ma már semmi más, csak udvarias mozdulat. Nem alárendeltséget fejezünk ki vele, hanem mások megbecsülését. És a kalaplevétel? E szokás legmélyebb gyökerét keresve is a rabszolgatartó társadalom világába jutunk el. Nem egy írásos feljegyzés és még több kőbe vésett ábrázolás beszél arról, hogy egyes ókori népek, többek között az asszírok, hadifoglyaikat, később rabszolgáikat, minden ruhájuktól megfosztották. Eredetileg nyilván csak zsákmányszerzés céljából tették ezt, később azonban jelképes értelmet is kapott a rabszolgák teljes vagy részleges meztelensége. Az, hogy egyes népeknél az alsóbbrendűeknek övig ruhátlanul kellett az előkelők színe előtt megjelenniük, de még inkább az a szokás, hogy egyes népek úgy fejezték ki tiszteletüket az idegenek előtt, hogy ruhájukat a vállukon fellebbentették, jól mutatja, hogyan válik az eredetileg rabszolgaviszonyt kifejező cselekvés a tiszteletadás jelévé! Egy nyugat-afrikai néger népnél a ruhafellebbentés együtt jár a kalap levételével. Kétségtelen, hogy a mi köszönést kifejező kalapemelésünk is ennek az ősi szokásnak maradványa. A kézfogás honnan ered? Eredetét tekintve nem kapcsolódik semmiféle megalázkodást kifejező mozdulathoz. A régi időkben, amikor a kézfogás még nem vált egyszerű jelképes cselekedetté, azért nyújtottak egymásnak kezet az emberek, hogy mutassák: nincs náluk semmiféle fegyver, baráti, békés érzelmekkel közelednek. Ezt igazolja többek között az "itt a kezem, nem disznóláb" tréfás szólásunk is. Eredeti értelme akkor világosodik meg, ha tudjuk, hogy régen a pisztolyt mondták gúnyosan disznólábnak. Ahogy éppen így nevezték a pisztolyt, az nyilván a régi mordályok ormótlan alakjára vezethető vissza. Az "itt a kezem, nem disznóláb" szólás tehát régen azt jelentette: Nincs pisztoly a kezemben, baráti jobbomat nyújtom feléd. A kézfogás egyszerű üdvözlési formájának ilyen bonyolult háttere van.     Miért koccintunk? Mai életünkben a koccintás az üdvözlés egyik sajátos formájának látszik, olyasvalaminek, mint kalapunk megemelése, vagy a kézfogás ismerőseinkkel találkozva. Mégis jelentősebbnek érezzük emezeknél: ünnepélyesebb, szertartásosabb, kevésbé megszokott. Ez az ünnepélyesség magában is arra utal, hogy valamikor nagyobb súlya, jelentősége volt a poharak összecsendítésének. Helyesebben: valamikor jelentett valamit az, amit ma csak szokásból, látszólag értelmetlenül csinálunk. Néhány évszázaddal ezelőtt még nem mindenféle poharazáshoz tartozott hozzá a koccintás, csak annak egy bizonyos típusához. Arról a típusról van szó, amelyet a magyar nyelv ezzel a kifejezéssel illet: megisszuk az áldomást! A régi időkben a koccintás minden valószínűség szerint jogi aktus, szerződésszerű megállapodások szertartása, adásvételi megegyezéseket lezáró "hivatalos" cselekvés. Ami két fél között hosszú tárgyalás vagy alkudozás után történt, arra ez az "áldomás" teszi a pontot - koccintás és szeszes ital fogyasztása kíséretében. A koccintás tehát a jogéletből szivárgott be magánéletünkbe. Ünnepélyes hangulatával, jelentőségteljességével ma is megőrzött valamit régebbi nagyobb súlyából, fontosságából. "Erre iszunk egyet" - ne felejtsük el, hogy ez a szólás rendszerint a vidám borközi beszélgetések egy-egy nyomatékosabb részénél hangzik el, ahol olyasmiről volt szó, ami különösen kiemelésre méltó. Felvetődik azonban a kérdés: miért éppen a poharak, kupák összekoccintása vált egyes népeknél a jogélet jellemző, szertartásszerű cselekményévé? Vagy másként fogalmazva a kérdést: mit láttak a koccintásban, az ivóalkalmatosságban a régiek, aminél fogva azt jogerős megállapodásaik megpecsételésére alkalmasnak vélhették? Erre a kérdésre a természeti népek gyakorlatából kapjuk meg a feleletet, akiknek a világ minden táján az az általános vélekedése, hogy az érintésnek varázsereje van. Az érintés átsugározza életerőnket, lelkünket arra, akit megérintettünk. Így a kölcsönös érintkezés, például a kézfogás vagy csók következtében két emberi lélek kicserélődik, mintegy testvérré válik. Az érintés varázslatos erejével létrehozott lélekcsere gondolata lappang végeredményben a poharak összekoccintásának hátterében is. Mi történik tehát a jogi megállapodásokat, szerződéseket követő áldomásokon? Azok, akik a jogi aktus során mint szemben álló felek szerepelnek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatják, hogy egyezségük testvéri megállapodás, szerződésük meleg emberi kapcsolat eredménye, amely minden vitát, háborúskodást kizár, és megpecsételi a szerződő felek között a békét. Baráti poharazgatásainkban ennek az emléke cseng vissza.     Mióta viselnek jegygyűrűt? A gyűrű alakja megszakítás nélküli kör: nincs eleje, nincs vége. Ezért az ókorban, az egyiptomiaknál is a végtelenséget jelképezte. Az emberi képzeletnek innen csak egy lépést kellett tennie ahhoz, hogy a gyűrűt a végtelen hűség, a soha el nem múló szerelem jelképének tekintse. Nem tudjuk, hogy ennek a gondolatnak emléke a 16. században általánosan élt-e, vagy Balassi Bálint költői meglátása, hogy menyasszonyának ezekkel a szavakkal küld gyűrűt: Mihelyt ez gyűrűt foglalták összve, Nincs sehol vége, Legyen így vég nélkül hozzám a szerelme...  De az eljegyzési gyűrű használata sokkal prózaibb eredetű. Ősi szokás szerint a vőlegény, vagyis a vevőlegény megveszi az "eladó" lányt. A házasság megkötése előtt foglalót, zálogot adott, később már csak jelképesen. Nem tudjuk, hogy a gyűrű mikor lett ilyen jelképes zálog. Ezt a szokást a rómaiak már ismerték, az eljegyzési gyűrű náluk vaskarika volt. A jegygyűrű használata tehát világi eredetű. A szokást később a keresztény egyház is szentesítette; gyűrűt megáldó formula már a 11. századból ismeretes. Eleinte csupán a menyasszony kap a házasság szertartásában gyűrűt, s csak a 13. századtól kezd mindkét házasfél jegygyűrűt viselni. Meg kell állapítanunk, hogy a jegygyűrűnek csak újabb időben alakult ki egységes típusa, csak a 19. századtól következetesen sima karika. Alakja korábban meglehetősen változatos volt. A középkorban a köves gyűrűt használták, de a két egymásba fonódó kéz és az úgynevezett ikergyűrűk is kedveltek voltak. Luther Márton eljegyzési gyűrűje a keresztre feszített Krisztust ábrázolta. S hogy a gyűrűproblémához végezetül hozzáadjunk egy színfoltot, megemlítjük azt a jegygyűrűt, melyet a velencei dózse dobott a tengerbe, így jelképezve a város "eljegyzését" az Adriával.     Mióta használnak szappant? Liebig, a nagy német kémikus mondása szerint, valamely nép kultúrájának legbiztosabb mértéke a szappanfogyasztás nagysága. Hangzatos mondás, csakhogy nem egészen igaz. Számos ősi kultúrát ismerünk, melyben nem használták a szappant, de ismerték a fürdést. A görögök és rómaiak fürdőikben szappan helyett bizonyos földfajtákat, alkálitartalmú anyagokat használtak; ezt illatosították is. Egyszerű "toalettszappan" volt a babliszt. Hát a ruhát mivel mosták? Legtöbbször csak "folyóvízben", patakokban vagy folyók partján; sulykolással távolították el a ruhából a szennyeződést. A fűre kiteregetett ruhát aztán a nap szívta szép fehérre. Nauszikaa, a phaiák királylány éppen ruhát mos társnőivel a tengerparton, amikor rátalál a hajótörött Odüsszeuszra. Gudrun, a fogoly germán hercegnő viszont kényszermunka gyanánt végzi a mosást - és az Északi-tenger hidegebb, mint a Földközi! Már az ókorban is tisztították azonban a ruhát vegyszeres úton. Az úgynevezett "derítőföld" vagy "kallóföld" magába veszi a gyapjúból a zsírt, a lúgok a zsírral pedig oldható vegyületeket alkotnak. A fahamuból készült lúgot évezredekig használták ruha mosására. Ismerték a habzó anyagot tartalmazó szappangyökeret is. Az idősebb Plinius szerint szappant vagyis sapo-t először a gallok és a germánok készítettek, de nem tisztálkodásra, hanem a hajuk szőkítésére. A mai értelemben vett szappan első biztos említése 385-ből származik. 800 táján már általánosan elterjedt a szappanfőzés. Faggyút és hamuzsírt főztek össze nagy üstökben. A kenőszappant a 12. század óta ismerik. A faggyúból főzött szappanok bizony nem voltak kellemes illatúak. A kemény toalettszappant az arabok találták fel, olívaolajból és fahamu lúgjából készítették. Illatosították is, de ezt az import luxuscikket csak a jómódú emberek tudták megvásárolni. A múlt században terjedt el jobban a növényolajból készült szappan. Nagyüzemi gyártása William H. Lever nevéhez fűződik. Nemcsak kellemesebb illatú és jobban habzik, mint a faggyúszappan, hanem olcsóbb is, különösen ha melléktermékét, a glicerint nem hagyják benne, hanem só hozzáadásával kicsapatják belőle. A glicerin a robbanóanyagok gyártásának fontos alapanyaga. Az élelmes Mr. Lever néhány év alatt milliomos lett. Fritz Henkel pedig a mosószódát keverte vízüveggel - ő a mosópor atyja.     Mióta fürödnek az emberek? A tisztasági fürdőnek változatos és nagyon érdekes története van. Ötezer esztendős fürdőkultúráról beszélnek az Indus folyó melletti Mohendrso-Daro romjai. Egy fürdő maradványait is megtalálták, 7×13 méter nagyságú medencével, melyet oszlopsor választott el a kabinoktól. A krétai palotákban fürdőszobát és fürdőkádat találunk. Az antik fürdőkultúrát a rómaiak a világbirodalom minden zugába elvitték, a provincia minden városában megtalálhatók a nyilvános fürdők. Róma városában hatalmas, fényűzően berendezett fürdők - mint pl. Caracalla vagy Diocletianus thermái - szolgálták a lakosság tisztálkodását, szórakozását, sőt művelődését is. A hideg, langyos, meleg medencéken, gőzfürdőkön kívül sportcsarnokok, könyvtárak is csatlakoztak a pompás fürdőépületekhez, melyeket mozaikok, falfestmények, szobrok díszítettek. A római birodalom bukása után eltűnnek a luxusfürdők, de még a "sötét" évszázadokban sem hiányzik a tisztálkodás igénye. Tudunk a hun és avar fejedelmek fürdőiről; az óbolgárokról feljegyzik, hogy naponta fürödtek; a bizánci császárok pedig, ha útra keltek, bőrmedencés magyar fürdőt és fürdősátrat vittek magukkal. A középkori várakban fából készült kádakban, dézsákban tisztálkodtak az emberek; a városokban pedig fürdőházak nyíltak, ahol a fürdősök, borbélyok borotváltak, köpölyöztek is. A fürdőházaknak meglehetősen rossz hírük volt, bezárásukra azonban mégsem erkölcsi megfontolásokból került sor, hanem azért, meri a járványokat terjesztették a közös fürdők. Ebből aztán sokan azt a következtetést vonták le, hogy a fürdés, mint olyan, egészségtelen. A higiéniai mélypontot Európa a 17-18. században érte el. 1640-ben jelent meg az igen elterjedt illemtan, a Lois de ia galanterie, ebben szó szerint ezt olvashatjuk: "Néha elmehetünk a fürdősökhöz, hogy testünk tiszta legyen, s naponként fáradságot vehetünk magunknak ahhoz, hogy megmossuk kezünket. Majdnem olyan gyakran mossuk meg arcunkat is." XIV. Lajos napi toalettje abból állt, hogy reggel parfőmbe mártott kendővel letörölte arcát, s egy nemesúr néhány csepp rózsavizet öntött a kezére. XV. Lajos korában a versailles-i palotában végzett munkálatok során egy befalazott helyiségre bukkantak, amelyben egy fürdőkád állt. Nem tudván mit kezdeni a díszes medencével - Pompadour márkinő utasítására - átalakították szökőkútnak. De hogy magyar történeti adalékokkal is szolgáljunk e furcsa tisztaságiszony felől, bemutatunk egy részletet Bethlen Miklós önéletírásából. Íme, hogyan vélekedett egy magyar főúr, ez az igen képzett, kitűnő férfi a 17. században: "Ritkán fürödtem, kivált hideg vízben; lábamat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a kezemet is hideg vízzel mostam; kezemet gyakran, de orcámat hacsak valami por, sár vagy valami gaz nem érte - sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenként rabságomig a szakállamat elborotválta. A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták." Ismeretes a törökök fürdőkultúrája; náluk a mosdás, fürdés vallási előírás volt. Budának a középkorban is látogatott "hévizeit" ők építették ki kupolás fürdőkké. Érdekes azt is megemlíteni, hogy a dölyfös bécsi Hofburgban nem volt fürdőszoba addig, amíg Erzsébet királyné ki nem könyörögte a felséges férjétől, Ferenc József császártól ezt a kiváltságot a maga számára. A berlini császári palotában pedig még rosszabb volt a helyzet. Ha I. Vilmos császár fürödni akart - mégpedig őfelsége minden héten egyszer megengedte magának ezt a luxust -, a közeli Hotel Adlonból hozatta át a palotába a bádog fürdőkádat.     Mióta divat a strandolás? Az első igazi "strandoló" állítólag francia hölgy volt, bizonyos Boigne grófnő. Ő Dieppe-ben fürdött a tengerben. Hordozószékén vitték a hullámok közé, két komornája kíséretében. A szokatlan látványosságra óriási tömeg verődött össze a parton, és azt találgatta, hogy a nemes grófnőt veszett kutya harapta-e meg, vagy más módon veszítette el józan eszét. Mindenesetre a nagy kísérlet divatot teremtett, és még valamit. Boigne grófnő hordozószékéből származtak az északon oly divatos tolható fürdőházikók. Goethe fiatal korában szeretett a szabadban, folyóban fürdeni - erre élete derekán mint ifjonti bolondságra gondol vissza. Angliában viszont a 18. század második felében már divattá vált a tengeri fürdőzés; az angol példa nyomán 1793-ban megnyílik az első német tengeri fürdő is a Keleti-tenger partján, Heiligendammban. Hazánkat mikor érte a strandfertőzés? Az uszodákból való nagy kiúszások már 90 esztendővel ezelőtt is erősen divatoztak nálunk. Ezek az úszók bizony alaposan nekivetkeztek, példájukat, amennyire lehetett, követték az evezősök. A feketére sült evezős már a múlt század nyolcvanas éveiben is ismeretes jelenség volt. Ez időben fiaink már megjárták a Dunát Donau Eschingentől a Fekete-tengerig. Csak az 1890-es években kezdődött meg az igazi napozás a daliás Porzsolt Gyula vezetésével. Ő maga és fiatal gárdája, akikből mind jeles atléta lett, már kis úszónadrágot viseltek. Pedig ekkoriban még a velencei Lidón is nyakig felöltözve strandoltak. Ami pedig az erkölcsöket illeti, idézzünk egy latin bölcsességet: castis omnia casta, ami magyar strandnyelvre fordítva azt jelenti, hogy a tisztáknak minden tiszta - néha még a medencék vize is... A magyar strandolás és napozás emlékoszlopát, a káposztásmegyeri kis szigeten kellene felállítani. Ide jártak ugyanis Porzsolt Gyula atléta csemetéi napozni... Mióta használunk zsebkendőt? A zsebkendő és a nátha viszonyában az elsőbbség kétségtelenül a nátháé. Még ha őseink edzettebbek voltak is, mint mi, s nem is utaztak zsúfolt villamosokon, akkor sem valószínű, hogy a jégkorszakot nátha nélkül úszták volna meg. Zsebkendőről azonban csak a római korból van tudomásunk - már amennyire ilyen néven lehet illetni egy olyan kendőt, amelyet zseb hiányában a tógájuk öblében hordtak a férfiak, s amelyet nem is orrfúvásra használtak. A sudariummal a verítéket itatták fel homlokukról, az orariumba szájukat törölték. Keszkenőjüket lobogtatták a rómaiak tetszésük jeléül a színházban, kendőjével adott jelt az aedilis a cirkuszi játékok megkezdésére. Eszerint a klasszikus ókorban nem fújtak orrot az emberek? Volt erre a célra is egy kis vászondarab, muccinum néven, amelyet azonban nyilvánosság előtt nem illett használni. Úrihölgy különösen nem fújhatott orrot társaságban, mert ha zsebkendőt kellett használnia, ez azt jelentette, hogy beteg; aki pedig beteg, az maradjon otthon. A római iratokból úgy tűnik, hogy az akkoriak igen kevés együttérzést tanúsítottak szegény, náthában szenvedő embertársaik iránt. A nátha egyértelműnek látszott a butasággal, legalább is az éleseszű embert "kifújt orrú ember", "Homo emunctae naris" névvel illették. Egyes kultúrhistorikusok szerint a zsebkendő Európában már a 11. században általános volt. Mások úgy vélekednek, hogy csak a 15. században jött divatba, Olaszországban. Ghirlandaio képein már mindenesetre ott látjuk az előkelő hölgyek kezében. A 16. században tucatszámra rögzítik létezését a különböző leltárak, végrendeletek. A királynők, arisztokrata hölgyek és polgárasszonyok portréikon pedig szinte valamennyien keszkenőt szorongatnak. A nők ekkor tehát még nem "zsebkendőt", hanem "kézkendőt" hordtak. Ebből a kézkendőből formálódott a keszkenő szavunk. Nem sajnálták ezeket az arannyal-ezüsttel kivarrott iparművészeti remekeket - orrfúvásra használni? Francia írók jegyezték fel, hogy a 200 dukátos keszkenőt sajnálva, az elegáns urak - ujjukkal csapták földhöz orrukat. Úgy látszik azonban, hogy praktikus emberek rájöttek arra, hogy az orrot zsebkendőbe is lehet fújni. Erre vall az, hogy nálunk Comenius a verítéktörlő keszkenőtől világosan megkülönbözteti azt a keszkenőt, amelybe az orrot fújják. Régi magyar leltárakban csakugyan ott találjuk a sok selymes-csipkés, skófiumos, aranyhímzéses keszkenő mellett a pamuttal varrott, pamuttal szőtt vagy parasztkeszkenőket is. Utóbbiak persze nem a földművelő nép számára készült zsebkendőket jelentik, hanem az egyszerűt, dísztelent, amely azonban télvíz idején nagyobb enyhülést szerzett gazdájának, mint a rececsipkés, aranyhímes remekek. Még a 18. században is hordják nyilvánosan a díszzsebkendőt, bár ez méreteiben összezsugorodik, de értékében nem csökken, mivel méregdrága csipkék szegélyezik. A tubákolás elterjedésével divatba jöttek a színes zsebkendők is. A 18. sz. végén - 19. sz. elején a nyomott pamutzsebkendők valóságos politikai propagandaeszközök: megtalálhatjuk rajtuk az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot éppúgy, mint 1812-ben Oroszország térképét és Napóleon gúnyképeit. Josephine császárné le nem teszi kezéből kis csipkekendőcskéjét - a szépasszonynak csúnya foga volt, s csak fedezék mögül mert mosolyogni... A parfümös, csipkés díszzsebkendők korszaka lejárt. De vajon korszerű megoldása egyáltalán a zsebkendő? Egy utazó feljegyezte, hogy az afrikaiak kinevették, amikor zsebkendőt használt: "Bolondok vagytok ti, hogy elteszitek az orrvizet..." Montaigne sem értette már a 16. században: milyen privilégiuma van az orr váladékának, hogy azt csipkés zsebkendőcskékbe tesszük, s gondosan megőrizzük? A megnyugtató megoldást a japánok találták fel. Ők papírzsebkendőt használnak, amit azután tűzbe dobnak. Elég hosszú időbe került, míg ez az ésszerű találmány meghódította Európát, de most már ezé a jövő.     Honnan ered az a szokás: a lábakat az asztalra rakni? Angliában és Amerikában ma is él az a szokás, hogy a férfiak ha klubjukban vagy pipázószobában összeülnek, egyik vagy mindkét lábukat felrakják az asztalra. Ez a nálunk modortalanságnak minősülő szokás nem valami különcködő hajlam vagy bogarasság fattyúhajtása, hanem különös viszonyok során kialakult s kitüntetést jelentő engedménye vezethető vissza. Tudnunk kell ugyanis, hogy eredetileg csak annak a tengerésznek volt szabad lábát az asztalra raknia, aki a Jóreménység-fokát vagy a Horn-fokot körülvitorlázta. Mégpedig azzal a megszorítással, hogy aki csak ezek egyikét hajózta körül, csak az egyik lábát, aki mindkettőt, az mindkét lábát felrakhatta - a nagy hajósteljesítmény jutalmául. Ennek az engedménynek az a magyarázata, hogy a vitorlás hajók idejében a fregattok hadapródjainak étkezői nagyon szűk helyen voltak. A bútorzat is csupán ládákból, lócákból és asztalból állott. Az asztal alatt pedig sok kacat volt elraktározva, úgyhogy valójában szó sem lehetett kényelmes ülésről. Így alakult ki az a szokás, hogy a tapasztaltabb, tekintélyesebb hadapród az asztal alá nem férő lábát az asztal lapjára rakhatta föl. Mivel tudomásunk szerint nem akad széles e hazában olyan magyar ifjú, aki körülvitorlázta volna a Jóreménység-fokát és a Horn-fokot, ebből következőleg senkinek sincs jogalapja arra, hogy megfáradt lábait az asztal tetején pihentesse. Vagyis hát: a csizmáknak semmi keresnivalójuk az asztalon!   Mióta ünneplik a születésnapot? A primitív népek egyáltalán nem ünneplik meg a születésnapot, egyszerűen azért, mert nem ismerik a naptárt. Az első naptárakat az egyiptomiak készítették, és ők már meg is ünneplik a születésnapokat. Plutárkhosz például leírja, hogyan ünnepelte Antonius születésnapját Kleopátra. A régi görögök csak a férfiak és az istenek születésnapját tartották számon, az asszonyokét és a gyermekekét nem. Emellett szokásos volt megemlékezni az elhunyt nagy emberek születésnapjáról is. Az istenek születésnapját minden hónapban megünnepelték. Artemisz istennő oltárára minden hónap 6-án mézet és hold alakú süteményt helyeztek. A római császárok gladiátorokkal és cirkuszi játékokkal, nagy pompával ünnepelték születésnapjukat. Caligula állítólag mindenkinek megbocsátott, aki születésnapján köszöntötte. És a születésnapi torta? Gyertyákkal? A mai születésnapi szokások a germánok hagyományaiból maradtak fenn. Germán gyakorlat volt az ünnepi asztalt földíszíteni. A legfőbb dísz a születésnapi torta volt, amelyre gyertyákat állítottak. A gyertyákat meg is gyújtották, és ha az ünnepeltnek sikerült egyszerre valamennyit elfújnia, ezt jó előjelnek tekintették további életére.     Mióta állítunk karácsonyfát? Ez a szokás pár száz esztendős. Első nyomát Strassburgban találjuk, ahol is minden valószínűség szerint 1605-ben díszítettek először karácsonyfát. Új dolog volt ez, és minden bizonnyal népi eredetű. Igazolja ezt az a körülmény, hogy például a münsteri tiszteletes igen kemény hangon kelt ki az első karácsonyfák ellen. Persze a szokás elterjedésének már nem lehetett gátat vetni. Elindult hódító útján nyugatról kelet felé. Goethe 1773-ban még nem ismeri, Drezdában 1807-ben tűnik fel a piacon, Berlinben 1816-ban honosul meg, Bécsbe 1821-ben hozza be egy Anschütz Henrik nevű színész. És Magyarországra mikor érkezik el? Podmaniczky Frigyes emlékirataiban olvashatjuk, hogy 1825-ben egyik osztrák nőrokona állított karácsonyfát először Magyarországon. Innen terjedt volna szét ez a szokás. Ez lehetséges; de nem bizonyos. Tény az, hogy a népi misztériumokban, betlehemes játékokban már korábban szerepel a "tudás fája", az almával díszített karácsonyfa. Ez persze végső soron rokona az ősrégi mítoszokban szereplő "életfának". Azt mondhatjuk tehát, hogy a karácsonyfa ősi mítoszokra emlékeztet, de mai értelmű használata újabb keletű, nyugatról elterjedt szokás.     Honnan ered a kegyeleti gyertyagyújtás szokása? Az ember fejlődésének egyik legjelentősebb állomása a tűz meghódítása volt. A primitív ember már egészen korán kapcsolatot érzett az élőlény és a tűz között. Ahogyan az élő test meleg, táplálékot fogyaszt, majd kihűl, úgy a láng is mutat efféle tulajdonságokat. A primitív szemlélet számára van még egy, mondhatnánk döntő kapcsolat is, ez pedig a következő: A test és a lélek két különböző dolog, a test a kézzelfogható valóság, a lélek pedig nem test, nem anyag. Érthető, hogy a primitív gondolkodás a tüzet és a lelket, illetőleg az életet kapcsolatba hozta egymással. A vallási hiedelmek szerint az életet az istenek teremtették. Így világos a kapcsolat az istenség és a tűz között, még olyan vallásoknál is, ahol már szó sem esik a tűzimádásról. Vagy maga az istenség megnyilvánulási formája a tűz, mint pl. a mózesi csipkebokor esetében, vagy féltett kincsük az égieknek, amit az embereknek el kellett lopni, mint ahogy azt Prométheusz tette, de lehet a tűz az isten ajándéka és tulajdona is, ahogy az kitűnik a Bibliából: "Isten gyertyája az emberi lélek." Az eddigiekből tehát az derül ki, hogy a tűz a primitív elképzelések szerint azonos az élettel, lélekkel, illetőleg az istenséggel. És ha a tűz közvetve az isten, akkor az imádkozásnál, az áldozásnál is jelen kell lennie, így gondolta a mitológiai képzetek hatására az ókor embere. Sőt amit a tűz elfogyaszt, azt az isten maga ette meg, így az áldozati kultuszban jelentős szerepet kapott a tűz. A római társadalmi életben például magas megtiszteltetést jelentett a szent tűz őrzőjének lenni, a Vesta-szüzeknek olyan kiváltságaik voltak, amit maga a császár sem mert megbolygatni. Volt-e valamilyen szerepe az ősi magyar hitben a tűznek? Feltétlenül. Ezt bizonyítja, hogy a finnugor népeknél csak a tűz mellett, tehát az istenség jelenlétében tett eskü volt érvényes és kötelező erejű. A vallási képzetek fejlődése során a monoteizmus, vagyis az egyistenhit is átvette a tűz és istenség azonosításának primitív elképzelését. A fejlődés útja itt a tűzáldozatból a gyertyaégetés felé vezet. Így közeledünk a gyertyaégetés szimbolikája felé. Ha a tűz az élet, akkor a tűz megszűnése, az élet megszűnése a halál. A láng kialvása - ez néprajzilag kimutatható - a néphiedelmek szerint a halállal van kapcsolatban. Erre mutatnak az olyan természetű mondásaink, mint pl. valakinek "kioltották a gyertyáját". A vallási liturgiák számtalan esetben írják elő híveiknek a gyertyagyújtást, e ténykedés különböző ceremóniák során kerülhet sorra; de eredete mindig visszavezethető a primitív ember hitéhez. A halottakról a megemlékezés, a hálaadás a szenteknek valamely vélt segítségért el sem képzelhető gyertyaégetés nélkül.   Miért április elseje az ugratások napja? A régi francia naptár szerint az esztendő április 1-jén kezdődött. Ezen a napon ősi szokás szerint az ismerősök ajándékokkal lepték meg egymást. IX. Károly király. 1564-ben elrendelte, hogy az esztendőnek azontúl január 1-jén kell kezdődnie. Ehhez képest az ajándékozások időpontja is áttolódott január elsejére, de a régi évkezdet még sokáig kísértett az emberek emlékezetében. Eleinte április 1-jén is küldözgettek ajándékokat, majd - tekintettel a kettős költségre - az április elsejei ajándékozgatás egészen elsorvadt, értékes ajándékok helyett inkább tréfákat küldtek, s végre kialakult az a szokás, hogy a hamis évkezdetet hamiskodással ünnepelték meg. Válaszunk illusztrálásaként ismertetünk egy régi, de sikerült áprilisi mókát. Szerzője Toulouse grófja, XIV. Lajos francia király fia. Az áldozat: Gramont márki. Március 31-nek éjszakáján, mialatt a márki aludt, a gróf cinkosaival kilopatta a ruháját. Minden egyes darabot felfejtettek, és megint összevarrtak, de szűkebbre. Reggel a márki fel akarja húzni a nadrágját: nem fér bele. Riadtan nyúl mellénye után: nem tudja begombolni. Ugyanígy jár a kabátjával. Javában küszködik, amikor rányitja az ajtót az egyik cinkostárs: "Az istenért, márki, mi történt önnel? Egészen meg van dagadva!" A márkiról gyöngyökben hull a veríték; valóban borzasztó betegség üthetett ki rajta. Orvosért futtatnak, az orvos - szintén beavatott - vizsgál, receptet ír, és gondterhelten távozik. Szaladnak a recepttel a gyógyszerészhez, az visszaküldi, hogy nem érti... Nem is érthette, mert ez volt ráírva: "Accipe cisalia et dissue purpunctum..." "Végy ollót, és vágd fel a - mellényedet..." Azt hiszem, vita nélkül elfogadható igazság: másokon nevetni könnyebb, mint magunkon - még áprilisban is.