Egyszer, amikor már ’Abdu’l-Bahá idős ember volt, nagy létszámú vacsorán vett részt, ahol bölcs dolgokat mesélt a vendégeknek. Egy hölgy, ahogy ott ült, és hallgatta a Mestert, az előtte álló, vízzel teli pohárra nézett, és azt gondolta: ”Bárcsak fogná ’Abdu’l-Bahá a szívemet, és kiürítené belőle az összes földi vágyat, és megtöltené helyette isteni szeretettel, és megértéssel, ahogyan ezt ezzel a pohár vízzel meg lehetne tenni.” Amint ez a gondolat végigfutott az agyán, ’Abdu’l-Bahá magához hívott egy szolgálót, mondott neki perzsául néhány szót, mire a szolga kiürítette a hölgy poharát, és visszatette elé üresen. Kicsit később ’Abdu’l-Bahá, miközben tovább beszélt, felvett az asztalról egy kancsó vizet, és szép lassan teletöltötte a hölgy üres poharát. Senki sem vett észre semmit, csak egyedül a hölgy tudta ebből, hogy ’Abdu’l-Bahá teljesítette az ő ki sem mondott, csak gondolt kívánságát. Határtalan boldogság töltötte el, és ezután már tudta, hogy a szívek és a gondolatok olyanok voltak ’Abdu’l-Bahá számára mint a nyitott könyvek, amikből szeretettel és jósággal olvasott. A hölgy szívébe beköltözött az isteni szeretet, megértés, és jóság.