A Báb kivégzése után két évvel, három a bánattól megzavarodott bábi fiatalember merényletet követett el a király ellen. Bár a fegyver amit használtak teljesen alkalmatlan volt ilyen tetthez, és szinte semmi baja sem lett a királynak, ezután óriási üldöztetés vette kezdetét, és nyolcvanegy bábit a Fekete Verembe vetettek, köztük Bahá’u’lláh-t is.

Bahiyyih Khanum, Bahá'u'lláh lánya így emlékszik erre az eseményre:

Nagyon jól emlékszem arra a napra, bár csak hat éves voltam. Egy félbolond ifjú bábi megpróbálta megölni a királyt. Hirtelen egy szolga sietett nagy aggodalommal az anyukám felé.

’A Mestert, a Mestert, letartóztatták - saját szememmel láttam! Sok mérföldet kellett gyalogolnia! Ó, megverték Őt! Azt mondják véresre verték a talpait! Vérzik a lába és nincs cipője! Leverték a turbánját! A ruhája elszakadt és lánc van a nyakán!’

(Bahá’u’lláh-nak 30 km-t kellett véres lábbal gyalogolnia, cipő nélkül, láncra verve, a perzselő napsütésben fedetlen fejjel a fővárosba a Fekete Verembe.)

Szegény anyukám arca egyre sápadtabb lett. Mi gyerekek nagyon féltünk és csak sírni tudtunk.

A rokonaink, barátaink, szolgálóink, mindenki rémülten elmenekült a házunkból, és csak egy férfi és egy nő maradt velünk. A palotánkból és a hozzátartozó házakból széthordtak mindent, bútorokat, kincseket, használati tárgyakat, mindent elloptak tőlünk.

Mirza Musa, az apukám bátyja, aki mindig jó volt hozzánk, segített, hogy az anyukám a három gyerekkel el tudjon menekülni és elrejtőzni. Mindent, ami maradt a tolvajok után, el kellett adni, hogy ebből a pénzből, az anyukám meg tudja fizetni a börtönőröket, hogy odaadják a küldött ételt az apukámnak.

Egy kis házban laktunk nem messze a börtöntől. Ó, mennyire aggódott a drága édesanyám! Az aggodalom súlyosabb volt, mint amit egy állapotos nőnek el szabadna viselni.

A börtön ahová vitték az apukámat egy rettenetes hely volt. Hét lépcső fokkal a föld alatt, bokáig érő híg szennyben, ellepve borzasztó férgekkel. Leírhatatlanul utálatos hely volt. Ráadásul egy fénysugár se jutott be a börtönbe. Nyolcvanegy bábi volt bezsúfolva a börtönbe gyilkosok és tolvajok közé.

Az én csodálatos apukámat ebbe a Fekete Verembe dobták, súlyos láncokkal leterhelve. Éjjel nappal öt másik bábihoz volt láncolva és ott maradt 4 hónapon át. Képzeld el a borzalmas körülményeket!

(A nyakán lévő lánc súlya közel 50 kg volt, aminek a nyoma Bahá’u’lláh egész életében meglátszott, és a súly miatt a háta is meggörbült.)

A legkisebb mozdulattól a láncok egyre mélyebbre vágtak nem csak az Ő bőrébe, hanem minden ember bőrébe, mivel össze voltak kötve. Az alvás lehetetlen volt. Ételt alig adtak nekik és csak nagy nehezen tudta az édesanyám elintézni, hogy bevigyék az őrök a küldött ételt és italt neki.

Közben a bábik lelke egy pillanatra sem gyengült el. A legnagyobb vágyuk az volt, hogy a mártírság koronáját viselhessék. Éjjel nappal azt az imát kántálták, hogy „Isten elégséges nekem; valóban Ő ad megelégedést mindenek felett”, mondta az egyik csoport, mire a másik sor így válaszolt: “Őbenne bízzon minden hívő Minden reggel kivitték az egyik bátor és odaadó barátot, hogy megkínozzák és különféle szörnyűséges módon megöljék.

Mikor a vallási fanatizmus feléledt a hitetlennek tartott emberek ellen, ottani szokás szerint nem csak halálra ítélték őket, hanem a lakosság kezére is adták a szerencsétleneket. A mészárosoknak is volt sajátos kínzási módszerük, a pékeknek egy másik, a cipészeknek és kovácsoknak ugyancsak más módszereik voltak a kínzásra. Bármit megtehettek a bábikkal.

A fanatikusok egyre ingerültebbek lettek, mikor látták, hogy nem tudják kioltani azoknak a bátor embereknek a csodálatos szellemét, akik megingathatatlanok maradtak, imákat kántáltak, és kérték Istentől, hogy bocsásson meg és áldja meg azokat, akik gyilkolják őket. Az áldozatok ddig dicsérték Istent, amíg csak volt levegőjük. Tömegek vettek részt és kiabáltak ezeken a félelmet keltő eseményeken.

Jól emlékszem azokra a rettenetes hangokra, miközben mi hárman gyerekek belekapaszkodtunk az édesanyánkba, aki nem tudhatta, hogy az aznapi áldozat vajon az imádott férje vagy sem. Csak késő este tudott hírt szerezni arról, hogy él-e még Bahá’u’lláh, amikor eltekintve a ránk gyerekekre és saját magára irányuló veszélytől, kiment a házból. Hiszen sem a gyerekeket sem a nőket nem kímélték ebben az időkben.

Emlékszem, mennyire rettegtünk a sötétben, karjaimban az öcsémmel, Mirza Mihdivel, (a Legtisztább Ággal,) aki akkor 2 éves volt. Borzongtam a rémülettől, mert tudtam milyen rettenetes dolgok történnek odakint, és tudtam, hogy az anyukámat is bármikor elvihetik.

Ezért mindig nagyon vártam, hogy visszajöjjön. Mirza Musa, a nagybátyám, aki szintén elrejtőzött, mindennap eljött meghallgatni a hírt.

A bátyám 'Abbas, ('Abdu'l-Bahá, aki akkor 8 éves volt), gyakran ment az anyukánkkal ezekre a szomorú küldetésekre.

Buzgón hallgattuk a hírt, amikor édesanyánk a nagybátyánknak mesélt. A hír a nagyapám nővérének jószívűsége által érkezett. Ő Mirza Yusif Orosz állampolgár felesége volt, aki pedig barátja volt az Orosz konzulnak Teheránban. Ő veszély nélkül mehetett a bíróságra érdeklődni az áldozatok után.

Mirza Yusif és felesége volt az, aki segített az anyukámnak ételt küldeni a börtönbe, és egy börtönhöz közeli rejtekhelyet találtak nekünk. Nagyon óvatosnak kellett lenniük, de mint Orosz polgárnak, az Orosz konzul adott neki védelmet.

A barátaink és családtagjaink közül senki sem mert eljönni meglátogatni minket, egyedül csak az apukám nagynénje, Mirza Yusif felesége.

Egy napon Mirza Yusif azt a hírt hallotta, hogy a kifáradhatatlan ellenségünk, a legfanatikusabb mullá, meg akarja öletni az apukámat.

Mirza Yusif beszélt az Orosz konzullal, aki úgy döntött, hogy azonnal meg kell akadályozni ezt a szörnyű tervet.

Ezután a bíróságon, ahol a halálítéleteket hozták, az Orosz konzul felállt, és félelem nélkül szólt a többiekhez:

’Hallgassatok rám! Fontos mondani valóm van! Nincs még elegetek ebből a kegyetlen bosszúállásból? Még nem öltetek meg elég ártatlan embert, emiatt a vádemelés miatt, amelynek abszurd hamisságát mindenki ismeri? Nem volt elégséges ez a tömeges, és brutális kínzás? Hogy lehetséges az, hogy azt hiszitek, hogy ez a magasztos fogoly tervezte el azt a merényletet a Shah élete ellen?

Hiszen nem ismeretlen számotokra, hogy az a buta fegyver, a szegény ifjú kezében, még egy madárt sem tudott volna megölni! Azonfelül, nyilvánvalóan őrült volt az a fiú. Nagyon jól tudjátok, hogy nem csak hamis a vád, hanem nevetséges is.

Ennek véget kell vetni.

Szándékomban áll, hogy kiterjesszem Oroszország védelmét erre az ártatlan és nemes férfira. Ezért vigyázzatok, mert ha egyetlen hajszála is megsérül e pillanattól kezdve, egy vérfolyó fog ömleni a városotokban büntetésképpen.

Hallgassatok intésemre, mert az országom mögöttem áll ebben az ügyben.’

Mirza Musa mesélte el ezt az édesanyámnak. Örömünkben mindannyian sírtunk.

Nem sokkal ezután a kormányzó azt mondta, hogy az apukám kimehet a börtönből de Teheránból Baghdadba kell mennünk száműzetésként. Tíz napot kaptunk, hogy elkészüljünk. Nagyon beteg és legyengült volt a drága édesapám.

(Mielőtt kiengedték volna Bahá’u’lláh-t, a börtönben mérgezett ételt adtak Neki, de ő ezt azonnal észrevette, és nem evett tovább. A rövid pihenő után vagyonától megfosztottan, dermesztő hidegben, felkészületlenül, három gyermekkel, és egy állapotos feleséggel kellett nekivágniuk a hosszú gyalogútnak, ami végül 3 hónapig tartott.)