Az emberiség egysége: 

Az a kert, melyben minden virág ugyanolyan formájú és színű, híján van a szépségnek; unalmas és egyhangú. Az a kert örvendezteti meg a szemet, amelyikben egymás mellett nő mindenféle színű és illatú virág. A színek vidám kontrasztja az, mely a kertnek szépséget és bájt kölcsönöz. Bár különbözőek, mégis minden egyes virágot ugyanaz az eső frissít fel, és mind egyetlen nap melegében részesül. Ugyanez igaz az emberiségre is, mely sokféle fajtából és bőrszínből áll. Azonban mindegyik ugyanazon Istentől származik, és mindegyiknek ugyanaz az eredete. Az emberiség családjának sokfélesége szeretetet és harmóniát kell, hogy teremtsen, mint ahogyan az a zenében is van: a különböző hangok eggyé olvadnak, hogy egy tökéletes akkordot hozzanak létre. 

Az egység szükséges a létezéshez. A szeretet az élet legfőbb oka. Az anyagi világban minden dolog az egységnek köszönheti a létezését. Az elemeket a vonzás törvénye tartja össze. A vonzás törvénye bizonyos elemeket egy csodálatos virág formájában hozza össze. Amikor azonban a vonzás megvonatik, a virág elbomlik és megszűnik létezni. Ugyanez a helyzet az emberiséggel is. A vonzás, harmónia és egység azok az erők, melyek összetartják az emberiséget. 

Az egység 

Isten a Szövetségben megígérte az embernek, hogy nem hagyja soha magára, és ahhoz, hogy az ember felismerhesse Őt, és az Ő útján tudjon járni, időről időre tanítókat küld a földre. Ezek a tanítók mindig az előző Megnyilvánulás tanításaira alapoznak, tehát az összes Isteni Megtestesülés szellemi tanítása megegyezik, de mindig újabb társadalmi tanításokat adnak az embernek, olyanokat, amelyek éppen abban a korszakban a legmegfelelőbbek. Ezenkívül minden Megnyilvánulás hoz egy újabb, időszerű szellemi tanítást is, amely tanításainak legfőbbike. Ilyen volt Mózesnek a törvények hozatala, Jézusnak a szeretet, és a mai korra rendet Megnyilvánulásnak, Bahá’u’lláh-nak, az emberiség egysége. 

Ahhoz, hogy az egész emberiség egysége megvalósuljon, két úton lehetne eljutni. Felülről, vagy alulról. Az első esetben úgy, hogy valaki odafönn megparancsol valamit az embereknek, és azok félelemből, vagy kötelességből azt megcsinálják. Ha nem is az egység kérdésében, de más dolgokban ezt a módszert már igencsak régóta próbálgatják a földön, és ideig-óráig, néhány esetben, ha be is vált, soha nem valósult meg igazán. 

Bahá’u’lláh nem ezt kéri tőlünk. Éppen a másik irányból kell megvalósítanunk az emberiség egységét, alulról. Először az egyéneknek kell megérteni az egység fontosságát, majd azt a saját környezetükben megpróbálni megvalósítani, ez lehet a család, a munkatársak, vagy a baráti kör, és ha ezekben a kis csoportokban megvalósul az egység, akkor már könnyebb lesz ezeket a csoportokat kiterjeszteni addig, amíg egyszercsak az egész emberiség egységben találja magát. Ez az, amit még nem próbáltak az emberek, de mindannyian érezzük azt, hogy ez az egyetlen út az egység megvalósításához. Rögtön adódik ebből, hogy mindenki tehet a világ jobbulásáért, nem kell messzire mennie, vagy lehetetlen dolgokat végeznie. 

Először tehát, saját magát kell mindenkinek megváltoztatnia, elhagyni a viszálykodást, ellenségeskedést, előítéleteket. Ahhoz pedig, hogy az egyének szintjén ez idővel megvalósuljon, nekünk bahá’ioknak kell példát mutatnunk, a tanítások szerint élnünk és viselkednünk, ezáltal a saját családunkban, és közösségünkben megteremteni az egységet. Bahá’u’lláh így ír erről: 

„E napon mi sem sújthatja jobban az Ügyet, mint széthúzás és viszály, vetélkedés, idegenkedés és közöny Isten szerettei között. Meneküljetek ezektől, Isten ereje által, és az Ő legfőbb segedelmével, és azon legyetek, hogy egymáshoz kössétek az emberek szívét az Egyesítő, a Mindentudó, a Végtelen Bölcs nevével.” 

Most azonban ne arra koncentráljunk, hogy mit ne tegyünk az egység érdekében, hanem arra, hogy mit tehetünk érte. Bahá’u’lláh elhozta nekünk a segítséget ehhez a változáshoz. Arra buzdít bennünket, hogy forduljunk Isten felé, és az Ő kedvéért szeressük az embereket, ezáltal megteremthetjük az egységet. Gyakorlati segítséget is ad ehhez, mégpedig a kinyilatkoztatott imákat, és tanításokat, amelyek rendszeres olvasásával az ima állapotába kerülhetünk, és sokkal könnyebb, és természetesebb lesz szeretni embertársainkat, bármilyenek is legyenek azok. ’Abdu’l-Bahá a következőket tanácsolja mindenkinek: 

„Isten kedvéért szeressétek az Ő teremtményeit, és ne önnön magukért. Sosem lesztek haragosak vagy türelmetlenek, ha Isten kedvéért szeretitek őket. Az emberiség nem tökéletes. Minden emberben vannak tökéletlenségek, és mindenkoron boldogtalanok lesztek, ha magukat az embereket nézitek. Ha azonban Isten felé tekintetek, szeretni fogjátok őket, és kedvesen viseltettek majd irányukban, hiszen Isten világa a tökéletesség és végtelen kegyelem világa.” 

A hétköznapokban azonban nem minden pillanatban tudunk az ima állapotában lenni, és bizony éppen a tökéletlenségünk folytán, annak ellenére, hogy nagyon igyekszünk mindenkit szeretni, előfordul, hogy egyszercsak ellentétbe kerülünk mások véleményével, sőt még vitába is keveredünk. Ha észrevesszük, hogy eluralkodnak rajtunk a nemkívánatos szenvedélyek, gondoljunk rögtön Bahá’u’lláh-ra, és az Ő segítő szavaira: 

„Ha bármiképpen összekülönböznétek, lássatok meg Engem, ott állva szemetek előtt, és nézzétek el egymás hibáit az Én nevemért, valamint az Én nyilvánvaló, és ragyogó Ügyem iránti szeretet jeléül.” 

Ahhoz pedig, hogy el tudjuk nézni egymás hibáit, és hogy tartózkodni tudjunk mások kibeszélésétől, fontos és segít az, ha a másik ember dicséretreméltó tulajdonságaira összpontosítsunk. Legyen ez a családunk, barátunk, ismerősünk, vagy akár egy idegen ember is. Sokszor előfordulhat viszont, hogy a közösségünkben olyan megvitandó ügy merül fel, amiben a nézetek különböznek, amikor pedig Isten, az emberiség által megszokott vita és tárgyalási módok helyett, egy új, csodálatos módszert küldött nekünk Bahá’u’lláh-val, a bahá’í tanácskozást. Ez a kulcsa a sikeres, őszinte, és szeretetteljes közösségi életnek. 

A tanácskozás által a különféle nézőpontok egybeolvadnak, majd felfedezzük a legjobb irányt, melyet közös tevékenységünkben követnünk kell. A tanácskozáson keresztül jutunk el a gondolati egységhez, közös, és egységes erővel pedig, ötletes terveket készíthetünk közösségeink fejlődéséhez, életéhez. Az ilyen tanácskozás, számunkra meglehetősen új dolog, amit tanulni, szokni kell. Érdemes ezt otthon is gyakorolni, már a gyermekeinknek is megtanítani, hogy felnővén nekik ez természetes, és könnyű legyen. Nekünk pedig ’Abdu’l-Bahá segít a fejlődésben: 

„… mikor összegyűlnek, fordítsák arcukat a Mennyei Királyság felé, és könyörögjenek a Dicsőség Birodalmának segítségéért. Majd kezdődjék meg a vélemények elmondása a legnagyobb odaadás, udvariasság, méltóság, egymás megértésére törekvés, és nyugodt gondolatkifejtés légkörében. Minden dologban keressék az igazságot, és ne ragaszkodjanak mindenáron saját véleményükhöz, mert a makacsság és hajlíthatatlanság összekülönbözéshez, és vetélkedéshez vezet, az igazság pedig rejtve marad. A tiszteletreméltó tagok teljes szabadsággal mondják el véleményüket, más gondolatát semmilyen módon ne kicsinyeljék le, sőt az igazságot higgadt mérséklettel adják elő; ha pedig a vélemények megoszlanak, mindenki a többséget köteles elfogadni, és annak alávetni magát.” 

A legfontosabb tehát az, hogy a tanácskozást imákkal kezdjük, és megpróbáljunk mindannyian az ima állapotába kerülni, egy olyan emelkedett állapotba, amelyben meghallhatjuk az isteni sugallatokat, és segítségeket is. 

A tanácskozás végezetével pedig, a döntés után még nincs vége a teendőknek. Hiszen nem elég egy egységes döntést hozni, azt a gyakorlatban is egységben kell elvégezni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindegyikünk ugyanazt csinálja. Éppen ellenkezőleg. Amikor egy közösség kigondol egy egységes cselekvési tervet, akkor az minden egyes egyén különféle tehetségét és rátermettségét használja ki a legnagyobb mértékig. Így mindenki azt csinálhatja, amihez a legjobban ért, a közösség képességei ezáltal megsokszorozódnak, és képes lesz elérni olyan dolgokat, amelyeket más rendszerű, nagy és erős szervezetek a világon képtelenek. ’Abdu’l-Bahá szerint: 

„Az emberiség legfőbb szükséglete az együttműködés, és kölcsönösség. Minél erősebbek a barátság, és az együttérzés kötelékei az emberek között, annál nagyobb lesz az előrehaladás, és az elért eredmény ereje az emberi tevékenykedés minden mezején.” 

Végül pedig térjünk vissza ahhoz, amit mi egyének tehetünk az emberiség egységéért, hiszen minden hosszú út az első lépésekkel kezdődik, amelyeket nekünk kell megtenni. 

„Ó, trónom kísérője! Ne halljad a rosszat, és ne lásd a rosszat, ne alázd meg magad sóhajjal, sírással! Gonosz beszéd ne hagyja el ajkad, és te sem, hallasz olyat! Ne nagyítsd fel mások hibáit, hogy a tieid se tűnjenek nagynak! Ne kívánd mások megaláztatását, hogy a te saját megaláztatásod se kerüljön napvilágra! Így éld életed, mely rövidebb egy tűnő pillanatnál, makulátlan lélekkel, mocsoktalan szívvel, tiszta gondolatokkal, megszentelten, hogy szabadon és boldogan hagyhasd el egykor e halandó keretet, és visszatérhess a titokzatos Édenbe, s az Örök királyságban lakozhass mindörökké.” Bahá’u’lláh