A Hit szolgálatának ösvényén mindannyiunknak el kell fogadnia a nehézségeket, sőt olykor a szenvedést. De soha sem szabad elfelejtenünk, hogy ezeken a nehézségeken és áldozatokon keresztül, amiket hozunk, állandóan fejlődünk lelkileg, és egyre közelebb kerülünk Istenhez.

Itt van egy történet egy korai hívőről, akinek a szenvedései segítették hozzá, hogy Bahá’u’lláh színe elé kerüljön.

Tudjátok, hogy a Hit korai napjaiban a hívőket üldözték Perzsiában, mert elfogadták a Bábot és a Tanításait. Gyakran kigúnyolták és megverték őket azok, akik vakon követték a hatalomra éhes vezetőiket.

 Egy ilyen alkalommal az egyik hívőt annyira megverték, hogy alig tudta magát a külvárosba vonszolni, ahol kimerülve elaludt. Alvás közben egy nagy Kiválóságról álmodott. Bár sohasem látta vagy találkozott ezen Kiválósággal annak előtte, bizonyos volt benne, hogy Ő volt a Báb által megjövendölt Megígért.

Az álomban ez a Szent Lény ezekkel a szavakkal szólt hozzá: „A rajtad esett súlyos sérülések sokasága ellenére Kiterjesztettük a Védelmünket, hogy életben maradhass. Ne szomorkodj, és gyere Hozzánk Bagdadba.” „De nincs pénzem”, felelte az ember, „és nem is vagyok képes talpra állni.” „Bizton bízzál Istenben”, voltak következő Szavai. „Én mindig bíztam Istenben” volt a válasza. Abban a pillanatban a férfi felébredt, és legnagyobb meglepetésére meglátott egy csoport utazót, akik tábort vertek fel a közeli folyó partján. Csak aztán vette észre, hogy az egyik sátorból kijön valaki és feléje tart. Megkérte, hogy menjen a táborba, amit elfogadott, bár még mindig gyenge volt a sérülései miatt. Belépve a sátorba egy előkelő urat talált, akit jó néhány szolga látott el. Megkérte, hogy üljön le, és aztán ez az úr a következőket magyarázta el neki: Az éjszaka egy olyan álma volt, amelyben egy Szent Ember odajött hozzá és azt a felelősséget ruházta rá, hogy gondját viselje valakinek, akinek az arca és megjelenése pontosan olyan volt, mint ennek a hívőnek. Azt mondta neki, hogy a legnagyobb vendégszeretetet kell mutatnia ezen személy felé és meghívni, hogy kísérje el őt útján Karbilába. „Nos, Karbiláig a vendégem vagy”, jelentette be az előkelő férfi. Minden további bemutatkozás nélkül nekivágtak útjuknak.

Amikor az utazók csoportja elérte Bagdadot, a hívő közölte az előkelő házigazdájával: „Itt válnak el útjaink.” Megköszönte a meghívást, hogy utazzon tovább Karbilába, de elmagyarázta, hogy neki is volt egy álma ugyanazon Áldott Kiválóságról. Ez a Kiválóság meghívta, hogy menjen Bagdadba. Így aztán búcsút mondott és elváltak egymástól.

Nem tudva, hogy hol is keresse a Megígértet, a hívő azonnal elkezdte kutatni bábi társait. Abban az időben Bahá’u’lláh még nem nyilatkoztatta ki a Küldetését a hívők túlnyomó többségének, és így továbbra sem tudtak nagyszerű Állásáról. El tudjátok képzelni akkor, hogy mekkora örömet érzett ez a hívő, amikor meglátta Bahá’u’lláh-t és felismerte Benne álma Szent Kiválóságát? Teljes lényét kimondhatatlan hála és boldogság töltötte el. Készen állva a halál elfogadására Isten Ügyének ösvényén, egy új életet kapott és a Mindenható Keze egyenesen minden szív Szeretettjéhez vezette.