Egy kis színes a mai napomról, a lovak szeméről, a miértek folytonos ismétlődéséről, arról, mi történik, ha megáll veled a világ, a Föld nem forog, csak a lovad patáját hallod dobbani, s szíved is ritmusához igazodik....

Az ágy úgy dobott ki reggel 6-kor, mint annak a rendje!
Lovagolni megyek, megyek, várnak...Éjjel velük álmodtam, nagy lószemek néztek le rám, patáik dobbantak, halk zenét játszottak az éjszaka, édes illatuk álomba ringatott, védtek minden baj elől.

Reggeli már a kocsiban, úton...mert a lovaknak is enni kell.

Megláttam azt a hatalmas "kupac" zabot, amit most hoztak...Az abrakos plafonyjáig ért, és az egész termet kitöltötte! A lelkem sírt, kiáltott utána, hogy hemperegj, hemperegj bele, ó az az érzés...De ehelyett csak kezeim túrtam mélyen a rakásba, s az illatát szívtam a szivembe.
Örömmel ropogtatta mindenki, végigsétáltam az istállón...Lószemek merednek rám, ki így- ki úgy, az ott kapar, s ideges -na jólvan, senki nem veszi el tőled- az ott fel sem néz, csak a fülét mozdítja felém.
Hallom már hátul a két csikós kanca rám vár, pletykálnak, csikóikra ügyet sem vetve... Egy kis jutalom, simogatás, pucolás, fésű... Szemeik barnaságában az anyaság minden izét látni. Kiengedem őket a karámba, végre futhatnak. Csak nézem percekig, szemeikben úszva gondolkodom.... A félelem és a bátorság, mind ott van, ha csikóikkal vannak. Bölcsek, anyák ők, igazán anyák... Nemrég még csak kis bolondosokként futkároztak, aztán ahogy hasuk kerekedett, szemük, arcuk úgy nyúlt, komolyodott. Minden anya ezt éli át. A bolondos csikók megkomolyodnak idővel, szemem előtt lepereg ahogy az ő arcuk nyúlik majd, bizony anyák ha lesztek, így véditek majd sajátotokat, mint ahogy titeket óvnak most.

Egy csúnya kis ló a sötétben. Ott áll, a boxban por, büdös...Szürke, ezt látom, azt mondták rá üljek. Fejét felém fordítja, homlokán alvadt vér..lép egyet felém, reszket, fél...Oldalán felszakadt sebek, gyógyulásra váró lelke szemén látszik. Csikó még, társai nem engedték a rangsorba. Csiklandósan húzza el hátát a kefe elől, nagy szemeivel rám-rámpillant... Kérlel, hogy sírni tudnék fájdalmától. Kis kirekesztett ő, nem tudja, egyszer megszokják majd az újakat is...A nyereg megnyugvást jelent, vele leszek egy órát, szabad lehet...
Ronda, csúnya kis ló ez, nem kell senkinek. Tompora horpadt, soványkás, szőre sem puha vagy csillogó...A sörénye, farka is kurta, az emberek nem szeretik, ami nem szép.
Csak egy kis bizalomra vágyik ő, s ha megkapta, ülj fel rá! Táltos lesz, nyaka parancsra ível, mint a rugó lő ki, lovasa kívánságát lesi, s ha fárad sem kell kérlelned, megy ő rendületlen, csak légy jó hozzá...

A karámban áll, sötétpej. Ó, csak egy pillantást vet rám, nem áll meg, rohan tovább...Vágtat, a kengyelek lobognak utána, lábait a nyakába kapja, ugrik...Felkapja az embert, szája megfeszül,
azzal húzza el egész súlyát a futószáron,
végigviszi a karámon...
Csikó ez még, nézz csak rá. Belovagolni, azt kéne, de szabad-e egy ilyen egyenes vonalat megötrni, s igába hajtani?
Szenvednek már vele hetek óta, ő nem enged...engem figyel, körbe-körbe, a fordulókat gyorsan veszi, hogy pillanatra se álljon úgy, engem nem lát. Ó, bizony én beléd látok. Tudod Te is...szemed nem tudod lehunyni anélkül, ne látná benne titkod mindenki. Vad vagy, megszelidíthetetlen, utolsó erődig küzdessz, amíg a szél a füledbe suttog, nem lehetsz rab. Húzod azt a szerencsétlent, szemed vad tükre engem mutat, és mégis sírsz, én tudom, fel kell adnod egyszer...
Ne félj...jó lesz. Barátok leszünk.

Lóra ülök én is, még ma...A kis sárga hónapok óta a legjobb, akivel lehetek. A végén a földig dobom a szárat, elengedem, elhagyom, vége... Nem hajtom tovább, csak ülök, ő vágtat... Kihúzom nyakam, a szél befúj és végigsimogat mindenhol, érzem a mozgását, érzem minden gondolatát, összeolvadunk egy percig, szeme mit mondd most, látni sem kell... Elvisz engem így akárhová, érzem, a nyugati szél mindkettőnknek üzen...
Szabadok vagyunk....a karám végéig, ő vigyáz rám még egy percig...Kis illúzió, ő segít nekem, tisztulok, érzem új erőt ad minden lépése, dobbanását szivembe zárom, van ott még hely minden ízének, ennek az érzésnek...Fejembe lassan térnek csak vissza a gondolatok, még átvillan, milyen lehet egy végtelen préri, aztán már üget....
Szemében békesség ül. A világmindenség látszik benne, mindenre magyarázatot talász, kérdezz tőle, ő választ ad, csak meg kell érezned.
Látom szemét, elgondolkodom, ostoba beszélő lények vagyunk, válaszokat keresünk, folyton kérdezünk. Ők cselekednek ehelyett...nézz a lovad szemébe...ott van az egész világ.