Tíz kicsi indián

Majdnem elfelejtettem beszámolni a silverados gyerektáborról. A tíz gyerekről és a „lovaikról”.

Katával álldogáltunk az épület sarkánál. A gyerekek egyik része kiment lovagolni Porfelhővel és Edinával. A maradék Hamiskártyás köré gyűlt. Mi messziről néztük őket.

Talán egy percig volt csend. Aztán óvatos kérdések Hamisnak (jaj, nehogy butát kérdezzek), nevetés és valami szívmelengető történet az egyik kicsilány szájából az első élményéről az „ő lovával”. Komoly, összevont szemöldökkel hallgatták a többiek és rögtön mindnek volt valami hasonló esete. Hamiskártyás a hátát a falnak támasztva néha szólt csak, szavait a kicsik meg hányták-vetették és száz kérdéssel indultak újabb rohamra.

Aztán megint csend lett, és ahogy ott ültek körben, sokat látott bölcs öregeknek néztek ki. Ők már nagyon sokat tudnak, szemeiket a messzire szegezték, lovaikat keresték tekintetükkel.

De nem lehet ebben a „birodalomban” sokáig tétlenül henyélni. Felugráltak és a karám felé siettek, hogy „elkössenek” egy-egy lovat. Kezükben kötőfékkel eredtek a lovak nyomába s rövidesen ott állt mindegyikük a kikötőknél. Kefék, rongyok, vödrök, szivacsok kerültek elő. S hozzá csupa jó szó és gyermeki kedvesség.

Mi csak álltunk s elnéztük ahogyan a gyerekek tesznek-vesznek a lovak körül. Hamis ott volt körülöttük, segített nekik, s ha kérdezték, válaszolt.

Senki ne mondja, hogy nincs valami varázslat Silveradon.
Mert aki ezt mondaná netán, az nem látta a robbanékony arabot, Abdult, hogy miként viselkedett egy apró lánykával és társaival. Mert ugyan mindnek volt egy-egy lova, de ha egyikük kérte, hárman szaladtak segíteni társuknak.
Abdul körül hárman serénykedtek. Egyikük – ameddig felérte – pucolta a ló oldalát. Másikuk a farkát és a sörényét fésülte. A harmadik a ló hátsó lábát emelte meg és tisztította ki a patát. A kaparót kiejtette a kezéből és az a ló hasa alatt landolt. Hopp, már be is bújt alá és átmászott a másik oldalra, újra megszerezve a kaparót. A ló még mindig három lábon állt annak ellenére, hogy az a gyerek, aki a szőrét pucolta, most lökött rajta egy nagyot, hogy ugyan menjen már arrébb, hogy fel tudjon kapaszkodni a hátára s onnan a kikötőre.
El voltam képedve. Nem ismertem rá a lóra. A világért meg nem mozdult volna, nehogy lemaradjon egy jóleső simogatásról vagy egy nyakpaskolásról.
Közben az egyik csikó – Kánkán talán - pont mellette ált, így az ő reakcióit is láthattam. Egy gyerek egy narancssárga vödröt cipelt annyi vízzel, amennyit csak elbírt. A vödör nehéz volt, így szinte beesett a ló mellé a lendülettől. A ló áll és néz. Aztán a gyerkőc a vödörből locsolni kezdte a csikót – meleg volt nagyon – lábait, elejét, hátulját, hátát. A vödör aztán csak nem akart könnyebb lenni és kicsúszott a lány kezéből; hatalmas robajjal csapódott a földre kiloccsantva a tartalmát. A ló áll és néz. A lány megsimogatta a ló nyakát és bocsánatot kért tőle.

Mi csak álltunk és ahogy néztük őket, megláttuk azt a láthatatlan kapcsot, ami összefűzi az embert a lóval amióta a világ világ.