Szárnyak

Beszéltem egy angyallal. Sok-sok kérdésem volt, amire választ vártam. Tudja-e mi van odafenn, vagy ő inkább lent jár köztünk? Igaz, hogy van mennyország és, hogy a jók bemehetnek?
Csak kérdeztem és kérdeztem s közben néztem őt. Nem az arcát – az nem volt – nem a testét – az sem volt – csak fehér volt és szárnyai voltak. Nagy szárnyai.
Ő türelmesen válaszolt nekem mindenre, igen, a jók a mennybe mennek.
Aztán azt kérdeztem tőle, miért van az angyaloknak szárnyuk. Azért – felelte – mert Isten ezeket a szárnyakat adta az angyaloknak, hogy ha szomorúak, - mert az angyalok is néha azok - szálljanak fel a felhők közé és érezzék a Nap melegét, a szél fújását, a virágok illatát. Ha rossz kedve van, akkor csak felröppen és versenyre hívja a szelet, keresztül suhan az erdők zugain vagy megsimítja a füvet a dombok oldalán.
Á, akkor nekem is van szárnyam – legyintettem neki. Lovam szemébe néztem, megborzoltam üstökét és elbúcsúztam az angyaltól.