Primadonna emlékére

Ülök és feszülten figyelek. Minden idegszálammal függök az orvoson, a reményemen, hogy a lovam élni fog. Egy másik miatt került ide, de most még ez sem érdekel, csak gyógyuljon meg. Néha a lélegzetem is elakad, mert Kicsim a műtőágyon fekszik, és én imádkozom és remélek, félek és…
Vele akartam lenni, hogy érezze, most sem hagyom el, és a doktor megengedte. Nézem a műtétet, ahogy a lovamért küzdenek.
Ülök és szólítanak, de nem hallom, a lelkünk összeért, ez maradt. Gépiesen engedelmeskedek, felállok, és az orvoshoz fordulok. Hallom, ahogy azt mondja- Búcsúzz el tőle!
Hirtelen minden hang megelevenedik, egy gép pittyeg, ahogy a szíve ver, az orvosok elengedték, itt vége és megbeszélik, hogy mit nem lehetett, hogyan volt, idegen, orvosi szavakat mormolnak, sajnálják szegényt, ők feladták, nem tehetnek többet.
Valahogy eljutok a lovam fejéhez, letérdelek és átölelem. Hallom a szívdobbanását, egyre lassabban és halkabban …és az utolsó. A gép sípolni kezd, valaki kikapcsolja. Kiürül a terem, hirtelen mindenkinek dolga akad. Már csak mi vagyunk ott ketten, Kicsim és én. Én nem engedem elmenni, dacolok a sorssal, Istennel, én nem adom, senkinek se adom, nekem kell, és ez nem lehet.
A fejemben őrülten kavarognak a gondolatok, a múlt és jelen, a már soha elnemérkező közös jövő. Felvillannak képek, emlékek tolulnak az agyamba…
Nehezen szoktunk össze. Unalmas túraló volt a sok közül az istállóban mikor először ültem rá. Az erdőben jól el is vitt és kezdőként megfogadtam, többet soha nem ülök fel a hátára. Azonban a sors mégiscsak nekem szánta őt és kis idő múlva kikerülhetetlenül az utamba sodorta Primadonnát. Nem volt egy tündérmese, egyszerűen nem volt másik ló az istállóban, és ha lovagolni akartam, vele kellett beérnem. Múltak a napok, vele karámoztam, vendéget vittem ki a hátán és egészen összerázkódtunk. Tavaszra nagy pocakot növesztett és megszületett a csikója, akinek a Rebellis nevet adtam, de csak Babinak szólítottuk angyali természete miatt. Addigra már nagyon megszerettem és ő is bizalmába fogadott engem. Onnantól nagyon sokat könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyük meg őket. Aztán megtörtént a csoda és lótulajdonos lettem. Annak a szeptemberi napnak az illatára és minden fényére emlékszem, mikor áldomást ittunk az egészségükre, és soha többé nem kellett attól féltenem, hogy vendég bántja és nem kap enni eleget. Rengeteget járunk hárman sétálni az erdőben, legeltettem a réten őket.
Én voltam a világ legboldogabb embere, és azt hittem ez örökre így marad. Az évek alatt még két csikóval ajándékozott meg. Szerencsefia nevének története van. Mivel nem kellett eladni csikókorában, a jó előre kitalált Syrius helyett a hirtelen jött Szerencsefia nevet diktáltam be a tenyésztési felügyelőnek. A másik csikóm neve is magáért beszél. A kislány sietett és a kelleténél egy hónappal előbb jött. Kicsim rettenetesen szenvedett, mire a kicsi kanca megszületett. Elcsigázottan, fáradtan ültünk a boxban a szalmán, potyogtak az örömkönnyek, hogy anya és lánya élnek és egészségesek. Ebben a pillanatban kelt fel a nap, a neve Primadonna után lett Pirkadat, valami új kezdetének a hajnala. A csikói mellé örökbe fogadott engem is, anyáskodott felettem, így Kicsimből Anyalovam lett.
Mindig meglepett valamivel. Voltunk vadászlovagláson, a keszthelyi gazdászok sárgulásán huszármenetben, szüreti felvonulásokon, megannyi közös élmény. Mindig vigyázott rám és bizalommal volt felém, pedig lovardás korszakából rémtörténetek maradtak fenn, hogyan jött haza napostúráról a városon, vasúti síneken át lovas nélkül. Bizalmát akkor is kimutatta már felém, mikor a profi lovas leesett az ugrásnál, velem pedig megugrotta azt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
Ő tanított lovagolni, türelmes, és következetes oktató volt, aki mindig megbocsátotta, ha valamit rosszul csináltam.
Aztán jött a verseny, a mi nagy díjlovagló versenyünk! Jó, csak a közeli lovasiskolák között rendezték, de igazi programot lovagoltunk, fehér nadrágban, csizmában és zakóban. A lovak kifényesítve, a sörényük befonva. Az unalmas túraló szárnyakat kapott, mesebeli pegazus lett aznapra. A fedeles lovarda megtelt, szólt a zene, bemondták: A következő induló Gyalus Melinda Primadonna nevű lovával, csengettek. A szívem beleremegett és beléptünk a négyszögbe. Anyalónál szebbet nem lehetett volna rajzolni sem, és a Bécsi Lovasiskola lovainak a büszkesége eltörpül amellett, amit akkor Ő érezhetett. A világ legjobb lovasai sem kívánhattak volna jobb lovat nála, minden rezdülésemre, mozdulatomra figyelt és dolgozott, szárnyalt a zene ütemére, repült a lovarda homokja felett, szinte nem is érintették lábai a talajt.
Szerettem volna, ha ez az érzés mindörökké tartana, -azt hiszem, erről írják a könyvek, hogy a lóval eggyéválni- de csak akkor „tértem magamhoz”, mikor a program végén A-nál középből x-nél állj, köszönés következett. A négyszögből kiérve a barátok és társak annyira örültek, hogy majd le szedtek róla és Primadonnának is kijutott az ünneplésből.
A díjkiosztón piros szalagot tűztek fel Anyaló kantárjára, de tudtuk, éreztük mi nyertünk, minden a miénk, a világ, az élet. A semmiből eljutottunk közösen valahová, ami lehet, hogy másoknak alapból megvan, vagy akár ennél több is, de mi sokat dolgoztunk érte, hogy megszerezzük.
A lovam beteljesítette álmaimat, versenyezhettem, és Ő, az életunt, lovardai ló státuszból „A LÓ” lett, egy lány minden imádatának tárgya. És a csikói, az én drága csikóim, csodálatos ajándék tőle mindegyik!
Bejön az orvos, nagyon megértő, de a papírokat ki kell tölteni, valamit alá is kell írni. Kavargó gondolataimból ébredek, semmi sem egyértelmű és világos, még nem hiszem el. A fájdalmam nagyobb, minthogy agyam befogadná, csak pillanatokra tisztul ki, de akkor olyan borzalmas a felismerés, hogy visszasüllyedek tompaságomba, és nem fogom fel, mi történik körülöttem. Lezárom szemeit, megsimogatom a csillagot a homlokán, felállok és megyek. Nem tudom, mit teszek, fásultan válaszolok a kérdésekre,… igen, hazaviszem, őt nem komposztálják és semmi szörnyűséget sem tesznek vele idegenek. Ő hozzám tartozik és hazajön velem. Hallgatom a vigasztaló szavakat, mintha nem velem történne az egész.
Mit mondok majd a csikóknak, hol az anyjuk, ki fog nekem segíteni a nevelésükben, és ki vigyáz énrám?! Könnybe lábadt eddig is a szemem, mikor a gyerekekben Őt láttam meg, egy tekintetben vagy nyerítésben, egy apró mozdulatban vagy ugyanazt a jóságot a szemükben. Hogyan lehet ezt túlélni, ki ad ehhez erőt?!
Egy latin mondás jön elő akaratlanul újra és újra a megválaszolatlan, értelmetlen kérdések között: -Sit tíbi terra levis- legyen neked könnyű a föld.

Az autóban hallgatunk, visszük haza a lovamat eltemetni.