Kétszer 24 perc
Tegnap késő estig vártam, hogy Hugi értem jöjjön, mert az autóm – természetesen a legjobb időszakban – elhatározta, hogy a továbbiakban kuplung nélkül szeretne élni. E szándéka nyilvánvalóan kudarcba fulladt, így végül az éjszakát megtörve, lelombozva a Király utca szélén töltötte, reggel pedig szégyenszemre elvontatta az orvos. Még műtik, de jobban van...remélem csütörtökön hazahozhatom. Elég baj ez nekem, mert TB híján alig 150 000 Ft lesz ez a kis öncélú manővere. Nem baj, majd mindenki azt kapja karácsonyra, hogy elviszem egy körre offroad-ozni a tanya körül.
Ezzel együtt, meg ettől függetlenül is nagyon szar kedvem volt. Lehet, hogy még harmadnapos voltam Silverado miatt, lehet, hogy elegem van ebből a gyomorforgató alakoskodásból, ami karácsony fedőnév alatt fut. Bekényszerültem egy bevásárlóközpontba délután. Teázó készletet kellett vásárolnom egy embernek, aki a szállításokat szokta intézni. Egyébként kedves lány...3 éve dolgozunk együtt...telefonon, e-mailben...még sosem láttam.
Szóval elmentem ebbe a bevásárlóközpontba. Teátrális mozdulattal szétnyílt a szenzoros üvegajtó és bebocsátást nyertem Babilonba. Termékvilág diszpécsere, orra előtt ezernyi monitorral, az irányítótoronyból regisztrálta belépésemet, s ettől fogva követte minden lépésemet, észlelte a gondolataimat:
"szeretet fénye hármas erősséggel a kettes ajtóhoz"
"lelkiismeret irrigátor aktiválása a földszint 1-nél"
"családérzés indukálás!"
Lehajtottam a fejem és nem néztem a szörny szemébe. Tudtam, hova akarok eljutni, igyekeztem nem odafigyelni, ahogy kölykei a lábamba kapaszkodtak, a hajamat húzták, sírva, rimánkodva könyörögtek, hogy menjek be. Hogy csak egy kicsit lépjek közelebb. Tudom, hogy ha megteszem, beszippant. Megszaporáztam a lépteim. A türelmetlenségtől és menekülni vágyásomtól felizzó aurám érzékelésekor kitört a pánik a toronyban:
"lelkiismeret nagyobb dózis! Kötelességtudat és lelkiismeret még! Konvenciógenerátor! Vegyétek elő a társadalmi normatartalékot!"
Megtébolyulva villogtak az elektromos gyertyaimitátorok, piros masnik, műanyag almák, hamis angyalok, szintetikus mikulások és természetellenesen szimmetrikus fenyőfák lógtak a falon, a mozgólépcsőkön, és egy szörnyként ordították a pofámba: VÁSÁROLJ! Elindultam lefelé a mozgólépcsőn (mit lépcső, egy sima futószalag…még a lépcsőre emlékeztető fokokat is sajnálták róla) és ahogy jöttek szembe az emberek, láttam, hogy nincs lábuk. Futószalag viszi őket...egy irányba. Csak hömpölyögnek egyben, mint egy sűrű, puha massza és vérben forgó szemekkel követik a fogyasztás istenét...démonát. Elemi rettegés fogott el, de megtettem, amit a szokás megkövetel. Kezemben egy ízléses, celofánba csomagolt, kézzel festett kerámia csészével és a hozzá színben passzoló hűtőmágnessel, illatos ünnepi teával ismét ott álltam az üvegajtó mögött, ezúttal belülről. A toronyban kicsit még tétováztak, majd csüggedten megnyitották a menekülés kapuját. Nem elég nekik a teázó készlet.
"Elveszítettük" – mondták a fejemben, ahogy 24 perccel belépésem után végre kiléptem a szintén ostrom alatt álló utcára.
Hátrasétáltam egy fecskendőnyi gyógyhatással a kezemben. Bendegúz odaballagott hozzám, engedelmesen lenyelte a szájába spriccelt szert. Rossz kedve volt, szomorúnak láttam. Beteg. Azt hittük túl van a nehezén, hetek óta alig-alig mutatott már tüneteket, majdnem eljutottunk Fehérvárra is, a mikulás kupára. Kb másfél hete visszaesett. Hirtelen, minden előzmény és általam felfogható ok nélkül. Rátettem a kötőféket és kivezettem a többiektől. Megkötöttem, aztán ráterítettem azt a biorezonanciás takarót, amit mostanában használunk. Rövid programra állítottam és leültem vele szembe, semmi kedvem nem volt bemenni a lakásba. A térdemen támaszkodva beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy szedje össze magát. Sírtam, azt hiszem. Mindig ez van, túl sokat jelent nekem ez a ló. Válasz helyett beleszagolt a kezembe és finoman megfogta a pulóverem végét. Először zsiványan nézett, hogy kap-e pofont, aztán egyre nehezebb lett a feje...a pulóverrel a szájában hamar elaludt. Én egy takaró csücskét szorongattam gyerekkoromban, csak úgy mertem átlépni az álmok rémséges labirintusába. Nagyon fáztam, összehúztam magam és az orrára tapasztottam a homlokom. Puha és jó illatú volt. Talán én is elaludtam...észre se vettem, mennyire elzsibbadt a karom a feje súlya alatt. 24 perc múlva halk sípolás jelezte közös álmunk végét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
