Lóhere
(Trifolium pratense)
A hüvelyesek rendjébe, a pillangósok családjába tartozik.
Alacsony, fekvő szárú évelő. A szár a csomókon legyökeresedik, a hajtásvégek felemelkedők. Az összetett levelek nyele 5-15 cm hosszú, a levélkék tojásdadok, ék vállúak, csúcsuk kicsípett vagy lekerekített, szélük fűrészes. A virágok hosszú kocsányú, gömbös fejecskében nyílnak, virágzás után lehajlanak. Termése hüvely.
Élettani hatásai:
A lóhere, mint gyógynövény, kiváló tonifikáló és emésztésjavító hatással rendelkezik, segít a székrekedésen, a hólyagproblémákon, jó méregtelenítő. Javítja az étvágyat és enyhíti a megfázás hurutos tüneteit. A friss növény szára, levelei és virága is fogyasztható, de szárított állapotban is felhasználhatjuk. A lóherevirág-teát máj-, epe-, cukorbaj, ízületi és reumás bántalmak ellen isszák, fel lehet használni saláták készítésére is.

Nos, ha eddig azt hittétek, a lóhere egy ártalmatlan növény, ami kis fehér virágokat hajt és szerencsét hoz, akkor szeretném nektek bemutatni a valódi arcát, mert az egész csak blöff!

Valójában a lóhere - rendszertani besorolása ellenére - sokszor egyáltalán nem kerül kapcsolatba hüvelyesekkel! Ha mégis, akkor soha nem fekvő, hanem inkább álló szárú...évelő. Nem gyökeresedik, és bár az igaz, hogy tojásdad alakú is lehet, de például sosem fűrészes szélű, a nyele pedig jóval meghaladja az 5-15 cm-t. Tavasszal, nyáron virágzik, a hosszabb rövidebb kocsányon nyíló virág valóban lehajlik a virágzás után, de a termése a valóságban nem hüvely. Hanem csikó.
Élettani hatásai:
Azzal ugyan nem kísérleteztem, hogy tonifikál-e, de az biztos, hogy nem méregtelenítő, sőt inkább nagyon is sok mérget termel, gyakran még agressziót is kivált. Az étvágyat sem növeli, ez is hazugság, tavasztól őszig kimondottan csökkenti azt. Frissen nem ajánlatos fogyasztani, de pörköltnek megfőzve állítólag nagyon pikáns (ezt én magam nem tudom ugyan alátámasztani, de már beszéltem olyannal, aki látott már valakit, aki evett és azt mondta: így van). Élettani hatásai és mellékhatásai változatosak, szélsőségesek.

Jómagam 6 évet szántam a lóhere tanulmányozására: kísérleteztem vele, teszteltem, következtetéseket vontam le, magyarázatokat és törvényszerűségeket állapítottam meg, ragaszkodtam hozzá...aztán végül döntöttem. Majd meggondoltam magam...később újra döntöttem és többé már nem gondolhatom meg magam...ha igen, akkor is tökmindegy.

2005. május 17. délután fél négy óta van egy heréltem: Bendegúznak hívják.
Ha bárkinek most asszociatív gondolatai támadnának az alábbi 6 szó bármely kombinációjával: nem, bírni, vele, megmondtam, fogsz, hogy - akkor azt rögtön hessegesse el! NEM azért heréltettem ki, mert nem bírtam vele. Még csak nem is azért, mert neki így jobb.
Csakis azért, mert nagyon elfáradtam az örökös bírásban...jó dolog persze otthon lovagolni ismerős lovakkal, de én szeretek a barátaimmal együtt túrázni, szeretek lovas rendezvényekre elmenni, élvezni a lovamat tavasszal és nyáron is. Nem szeretem viszont már annyira, ha az adrenalin kinyomja szemem, ha a gyomrom egy kukoricaszem méretű ételnél nagyobb falattal nem tud megbirkózni, ha mindig résen kell lennem, ha mindig vigyáznom kell, ha soha nem tudok lazítani...most vagy öregszem, vagy nemtom.
Szóval pusztán önzésből kihasználtam a hatalmamat és megbíztam az állatorvost, hogy helyezze biztonságosabb helyre - Bendegúztól minél távolabb - a tökeit: azért, hogy nekem jobb, egyszerűbb, kényelmesebb legyen. Őt nem kérdeztem, bár azért elmondtam neki, mire készülök. Nem tiltakozott.

A rutinműtét

Minden pofonegyszerű egészen addig, amíg más őrjöngő csődörét látva megkérdezed: ugyan mé' nem herélteted ki? Kb 214-szer halottam ezt a kérdést, de ennek semmi köze a döntésemhez. A saját lovam esetében az erkölcsi, lelki vívódáson túl ott volt az aggódás, a félelem, hiszen műtétről beszélünk, ha rutin, ha rutintalan. Tudomásul vettem a statisztikát, végighallgattam vagy 5-6 állatorvos véleményét, áttanulmányoztam, hogy konkrétan mi történik, megpróbáltam anatómiai ismereteim korlátain belül megérteni a 4-féle herélési módszert előnyökkel, hátrányokkal, kockázatokkal együtt.
Azt eldöntöttem, hogy kórházban fogják végrehajtani, steril körülmények között. Azt is, hogy ha a belső lágyékgyűrű rendben van, akkor nem kérek altatást. Ezután felhívtam Sheriff-et, és megkérdeztem tőle, hogy egyik legkedvesebb lovának golyóit kire bízta, mert abban talán én is jobban bíznék. Megmondta, én pedig egyeztettem egy időpontot a dokival.

Kedden korán keltem, de végül a magyar útépítési módszer (= ha már muszáj, akkor minél lassabban és szigorúan csúcsforgalomban) miatt a megbeszélt 10 óra helyett 12 után értünk oda. Hugi elkísért, hogy ha én elájulok, vagy vissza akarnék fordulni, akkor legyen valaki, aki józan tud maradni. Lehet röhögni, hogy hiszen hát csak egy herélésről van szó, de ha valaki megpróbálja és meghallom, azt lenyomom szkanderban kegyetlenül (Csövi kivétel, vele nem bírnék ).

Amikor lehívtam a futóról a lovat, kiszaladt a doki: kezében gumikesztyű, a zöld műtős-szett itt-ott vérfoltos, a lábán fehér gumicsizma. A kissé ijesztő kellékek ellenére egy nagyon szimpatikus, talán a békés hippi-korból itt ragadt fanatikus ORVOS volt, hosszú hajjal, szakállal.
Mondta, hogy kössük ki a bokszban a lovat, ő most vissza kell menjen, mert egy kutyát műt, egy másik már be van altatva, s ha ez nem lenne elég, egy problémás ló foglalja el a nagy műtőt. Körülnéztem a kórház várójában, ahol további 5-6 kutya meg néhány macska tolongott a gazdájával és azon morfondíroztam, hogy annyian vannak, sorra se kerülünk...mi lenne ha?? Hugi talán a fejembe lát, mert egy határozott mozdulattal hirtelen felhajtotta a futó rámpáját, kivette a kezemből a slusszkulcsot, 2 perc alatt betolatott a ház mellé, leakasztotta a futót, bezárta a kocsit és eltette a kulcsot. Szóval maradtunk.
Egy darabig álldogáltunk kint, de a szerencsétlen jószág előző este óta nem evett, nem ivott, így csak csorgott a nyála a pár szál gyér fűcsomó láttán...ezért inkább bekötöttem az istállóba, ahol egy szürke arab sorstársa várta végzetét.

Elvittük sétálni a Hugi kutyáját a Duna-partra, beszélgettünk a gazdákkal, rémtörténeteket meséltünk egymásnak műtétekről, a műtőssegéd agyára mentem a kérdéseimmel, mint például:
- Volt-e már, hogy a doktor úr tévedett?
- Az elmúlt fél évben volt e komplikált herélés?
- Mióta praktizál a doktor úr?
- Mi van, ha mégis megindulnak a belek?
- Lesz-e itt valaki éjjel?
És hasonlók. De türelmes volt. Már kb 1,5 órája vártunk, a műtétek azonban csak nem akartak véget érni. Én pedig eltökéltem, hogy megvárom, akármi történik, ott kell lennem és végignézni a döntésem következményét.
Volt ott egy csődör, történetesen az, amelyik a műtőt elfoglalta. A műtőssegéd elmesélte, hogy előző nap hozták be egy kizáródott heresérvvel, valamint a lágyékgyűrűbe csúszott és ettől elhalt vékonybél okozta kólikás görcsökkel. A gazdái saját tapasztalatuk és egy helyi orvos tanácsára vártak plusz 1 napot, hátha jobban lesz, és csak 2 nap szenvedés után szánták rá magukat a kórházra. A doki előző nap 3,5 órán át műtötte, megoldott mindent, amit műtétileg lehetett, a többi a ló erejére, életösztönére volt bízva. Ekkorra már több mint 12 órája feküdt…Nézegettünk be az ablakon 10 percenként, vagy ha egy nagyobb nyögést hallottunk, de a ló csak nem akart felállni. Vértócsában feküdt oldalt, hangosan és nehezen lélegzett, olykor nagyot kapált a levegőbe a lábaival. Nem hittem, hogy nem képes rá, nagyon drukkoltunk neki, de a segéd srác azt mondta, szerinte nem fog többet felállni.
Újabb 1 óra telt el várakozással. Jött parvo-gyanús kiskutya, ekcémás németjuhász, szemsérült kölyök...a változatosságra nem volt panasz. Félelmetes, hogy mennyit dolgozik ez az orvos.
3 óra előtt nem sokkal végre volt egy kis szünet, kijött és gyorsan megbeszéltük a teendőket. Mondta, hogy beszélnie kell a másik ló gazdájával, és csak azután jöhetünk mi, ha kiürítette a műtőt. Ez baljósan hangzott...Hosszú telefonbeszélgetés következett. Amikor visszajött, az arca gondterhelt volt, bólintott a segédeknek és eltűnt a rendelőben. Pár perc múlva visszajött, a kezében egy puskával. Hirtelen le kellett ülnöm, legszívesebben elfutottam volna, a gyomrom elkezdett liftezni. Egész nap láttuk, szorítottunk neki, még élt, lélegzett...és valaki otthon szerette, aggódott érte, várta a jó híreket.
A doktor nagyon sok mindent látott, nagyon sokat tapasztalt és ahogy az életet visszaadja, úgy el is veszi, ha nincs más megoldás. Korrekt, egyenes...minden elismerésem neki. Soha nem lennék állatorvos.

Kint guggoltunk a fal mellett, befogtam a fülem és néztem magam elé. Próbáltam másra gondolni, de így is hallottam a csattanást. Elvettem a kezem a fülemről és akkor még egy jött...így élesebb volt...dermesztő...megszűnt a lassú, hangos lélegzés, amit egész délután hallgattunk.

Fantasztikus hangulatban vártam, hogy mi következzünk...Még kértek pár percet, hogy eltakarítsanak, aztán bementem Bendegúzért. Nem láttam, hogy a másik ló testét kivitték volna, így elkezdtem aggódni...mint kiderült nem is alaptalanul. Mondták, nem lehet elvinni, mert boncolni kell, ez pedig egy kis klinika, meg nincs is készen még teljesen, így nincs olyan helyiség, ahová félre tudják tenni.

Bevezettem a lovamat a műtőbe. Nem nyerített, nem ficánkolt, csak nagyon lassan lépdelt mellettem, a szemében iszonyú rémületet láttam. A műtő előtt a segéd elvette tőlem...mert én észrevettem a testet a sarokban és nem bírtam továbbmenni. Bendegúz is kimeredt szemekkel bámulta az élettelen csődört és lecövekelt a kaloda előtt. Összeszedtem magam és bementem. A halál és a fertőtlenítő fura szaga keveredett a levegőben, nem néztem oda, csak láttam, hogy az egyik segéd megpróbál ráhúzni egy fóliát...ami átlátszó volt. Bevezettem a kalodába az én gyönyörű csődörömet, velem nem habozott egy pillanatig sem, de még mindig az elpusztult lovat nézte...szerintem minden állat ismeri a halál szagát. Félt, de nem mozdult meg, míg ott voltam, tűrte, hogy mindenhol becsatolják, a hátsó lábára is kössenek egy hurkot. Engem az ájulás környékezett...
A vizsgálat következett: szerencsére egészséges, erős, szűk lágyékgyűrűi vannak, így ott megegyeztünk, hogy állva fog menni. A bódító gyorsan hatott, és Bende lassan a kezembe hajtotta a fejét. Kapott lokálisan is érzéstelenítőt, aztán a doki nekiállt. Addigra már annyira elhagyta magát, hogy teljesen rádőlt az első rúdra, a fején feszült a kötőfék. Az első vágást még láttam. Kispriccelt egy kis vér, elfordítottam a fejem...oda, ahol a fekete holttest feküdt.
Tudjátok milyen az, amikor valamit nem akarsz látni, de nem bírod ki, hogy ne nézz oda, mint amikor elmész egy közúti baleset mellett: mindig lassítasz, félsz a látványtól, de mégis látni akarod.
Ott feküdt a ló, aki tegnap még valakinek kedves volt. Most a hátsó és az átellenes elülső lábán kötél és csörlő, a nyaka természetellenesen kicsavarodva, a szája torz vigyorra húzódott, a fogai összeszorítva...a szeme üveges volt, a homlokán, tarkóján megalvadt vér, a feje alatt vér és talán agyvelő alkotta zavaros tócsa...nem bírtam levenni a szememet róla. Valahogy mégsem nem egy halott lovat láttam, hanem egy biológiai szemléltetőeszközt. Eltűnt belőle az élet, de még a halál is...egy tárgy volt.
Arra eszméltem, hogy a lovam, bár teljesen kába, feszengeni kezd és megpróbál maga alá rúgni. A hátát megfeszíti és felhúzza, a doki pedig elkezdi csavarni, húzni...itt tényleg az ájulás határán kirohantam a műtőből, Hugi maradt. Még hallottam, hogy kérdezik, mikor kapott tetanuszt, de már nem tudtam válaszolni.
Kint a kocsi mögött lerogytam a földre és bőgtem. Iszonyú érzés volt: fájdalmat okoztam neki, nem is kicsit, ő nem egy érzékeny ló, ahhoz durva fájdalomnak kell lennie, hogy így rúgjon. Talán nem telt el elég idő, talán nem hatott még eléggé a lydocain...
Nem sokkal később Hugi is kijött, azt mondta le kell ülnie, mert rosszul van. Közel 15 éve élünk lovakkal, soha nem heréltettünk még, soha nem is nézett végig egyikünk sem ilyet...engem nagyon megrázott.

Alig 15 perc múlva kijött a doki és mondta, hogy készen van, minden rendben. Lassan besétáltam a műtőbe. Kába volt, a hátát még mindig felhúzva tartotta, két nagy érfogó lógott belőle. Megfogtam a fejét, följebb húztam a kötőféket, mert az orrnyílását szorította. Azt mondtam neki, hogy ne haragudjon és még ott bőgtem egy darabig az ölemben a fejével, míg magához tért. Senki nem zavart minket, nagyon jófejek voltak. Akkor indultunk el haza, amikor láttam, hogy a nevét hallva felém fordul.

Nem mondhatnám, hogy jól aludtam. De reggel a doki megnyugtatott a telefonban, hogy minden ok, csütörtökön mehetek érte.
Aztán csütörtök lett, szakadt az eső egész nap, kifizettem a műtét díját, kivezettem Bendét. Úgy kotort fel a futóra, mintha tudná, hogy hazamegyünk.

Első nap nagyon meg volt illetődve: nyeríteni is elfelejtett. Egy darabig felkötve tartottam a bokszban, csak futószárazni hoztam ki 3x egy nap. Tegnapelőtt óta éjjel a bokszban van tiszta alomban, nappal kiengedem. Eleinte nem dagadt fel, de tegnapelőtt óta reggelre eléggé. Naponta többször kimosom betadine-al a sebet, ha mögéállok már magától felemeli a bal lábát - így jobban hozzáférek - és tartja, míg befejezem. Nem hisztizik, engedi, hogy jó mélyen belenyomjam a fertőtlenítőt, aztán rovarriasztóval bedörzsölöm a seb környékét, meg ott, ahol a felkötött farkával nem éri el a legyeket...ettől olyan büdös lesz, hogy magam is meggondolom, a közelébe menjek-e    Tegnap felnyergeltem, úgy sokkal gyorsabban leapad a duzzanat, mint futószáron mozgatva.

Szóval itt tartunk. A kedve visszatért, még jócskán férfiasnak érzi magát
Talán a Mátra-túra már nyugalmas lesz.

Nem bántam meg. De nem szeretnék többet ilyen élményt.