Nem az én napom (hogy pontosan melyik, azt nem tudom, mert amióta nem vagyok alkalmazott, valami titokzatos betegségben szenvedek, az öregek azt mondják kronológia-szindróma) Ugye ma kedd van?
Este jó kis koncert lesz a Gödörben, gondoltam, talán ott sikerül majd levezetnem napok óta kumulálódó energiáimat. Tele voltam tudniillik. A tájat rondító cupákos hólé, a feladatát túlértékelő eső és a depressziósan sündörgő, fényfaló felhők miatt egy ideje nem voltam hajlandó elhagyni könnyűszerkezetes fedezékemet, nemhogy lóháton, még autóval sem. Viszont ettem. Azaz kalóriákat vettem magamhoz. Ennek pedig következményei vannak (több is, de azok nem relevánsak a történet szempontjából. Na meg a nők nem is, ez köztudott  ). A lényeg, hogy izzadó embertömegre vágytam, füstre, a gerincemet masszírozó basszus szólamokra, meg ilyenekre. Egy röpke perc erejéig még gyötört a lelkiismeret, hogy az energia levezetéshez ezúttal nem lobogó hajjal való vágtát asszociáltam napfényes réten, de aztán megjelent előttem a lobogó hajamat összetapasztó, patákból felcsapódó latyak és úgy döntöttem, nincs olyan dolog, ami nem ér rá egy napot. Persze, ha jobban belegondolok, biztos akadna, ezért bele sem gondolok.
A nap lassan, de elszántan menekült, reméltem, hogy mielőtt végleg lehúzza a redőnyt, Hugi megérkezik, és nagyvonalúan azt mondja, majd ő megeteti a lovakat. De hiába tekintgettem könyvem mögül sűrűn a kapu felé, csak nem akart bekövetkezni ez a nagyon is várt fordulat. Tehát én etetek. Az ablakból még vetettem egy utolsó pillantást a pantonskála vörös árnyalataiban pompázó ég aljára, megállapítottam, hogy holnap szél lesz (vidéken így szokás, nem csak úgy bedőlni a médiának. Délután mondjuk azt jelentették, szélcsendes, tavaszias idő várható, ami kicsit most összezavart, lehet, hogy nem is szelet jelez ez a színösszetétel? Na mindegy, ezt még át kell vennem egyszer.). Csüggedten szkafanderbe öltöztem és kötőfékekkel felfegyverkezve toborzó útra indultam látszólag egyáltalán nem éhes mikroménesünk nyomában.
Igen, igen tudom, hogy az a gödör ott van. Már többször is kikerültem, vagy a lépéseimet kontroll alatt tartva hanyag rutinnal átvágtam rajta és nem történt semmi. Nem is olyan mély gödör...mint amilyen észrevétlen tud lenni a kis mocsok! Valójában egy sunyi kis bokatörő lopakodó! Egy alattomos terpeszkedő embercsapda! Formáját tekintve, ha oldalról nézzük – már amennyire egy gödröt lehet oldalról nézni, hiszen az oldala, gödör mivoltából eredően többnyire a föld alatt van, oda meg nem lehet csak úgy belátni – akkor inkább lapos és széles, olyan 1,5 méter átmérőjű, 20-30 cm mély. Viszont én siettem, hiszen egy sokkal nagyobb és kevésbé veszélyes Gödörbe készültem. A lovak nem voltak messze szerencsére, egykedvűen túrták a szénát, megkönnyebbültem, hogy nem kell negyed órát sétálnom értük. Nagy örömöm viszont egy pillanatra elvonta figyelmemet az alamuszi módon elém kúszó gödörről. A másodpercnyi koncentráció kilengés büntetéseként ekkor hangos, egy közepes Bruce Lee filmalkotás hatásfokozó hangeffekjének is beillő nyekkenést hallottam. Próbáltam azonosítani a baljós hangot, ami egy gyors önellenőrzés után egyértelműen sikerült is...saját derekam volt. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy elsőre nem terültem el, hanem a szinteltolódást egyszerűen felvette a gerincem. Bal lábam a gödörbe süllyedt, jobb csípőm viszont majd fél méterrel felcsúszott. Ebből a quasimodós Z alakból szabadulni igyekvén előre léptem egyet. E pillanatban új anatómiai formám végleg összeomlott és a gödör (lapos...de nem széles! ) alakját felvéve, a kötőfékeket - nagy részemmel együtt - belegyűrtem a földbe. Illedelmes lovaink éppcsak hogy nem röhögtek fel hangosan. Egy rövid ideig úgy maradtam, nehogy azt higgyék, elszámoltam valamit. Aztán kicsit szégyenkezve megigazítottam elgyötört vázrendszerem, s a több helyen is belémcsimpaszkodó sárral mit sem törődve elfogtam két útba eső állatot.
Már a vacsora vége felé jártak, amikor eszembe jutott hogy egyik nagy kedvencemet, Becsvágyót (Andi, ezt a részt hagyd ki. De ha elolvasod, bízz bennem, a leírtaktól függetlenül a lovad nem részesül semmiféle diszkriminációban…illetve…hmmm…ok, bevallom, több szúrós pillantást kap  ) , az értelmi fogyatékos telivért meg kell masszíroznom, hogy szokja az ember érintését. A púpos ugyanis gyógyításra szorul, össze-vissza állnak a csontjai, de nem engedi magát kezelni. Ha csak hozzáérnek, azonnal remegve összecsuklik. Így viszont csontkovács legyen a talpán, aki eredményesen a helyére tudja húzni a kaszvadt tagjait. Szóval nekiálltam masszírozni a nyakától a fara felé. Ugye biztosan jóleshetett neki a dögönyözés, ha öklömnyi üveggolyóként meredtek ki a szemei, ívben megfeszült a nyaka, tikkelni kezdett a feje, és mire az oldalához értem, már bumeráng alakban meggörbülve, rogyasztott lábakkal készült összeesni a rémülettől? Ugye mindannyian szeretjük a telivért? Ugye érthető, hogy miért a kedvenc lovam a Becsike? (hogy kankulna mög). Szóval a hasától a fara felé folytatva a kénytelen kényeztetést, kedvesen és türelmesen beszéltem hozzá (szerencsére csak a hangsúlyt érti, a tartalmat nem, mert ha elárulná a gazdájának… ). De minden hiába, láthatólag továbbra is feltett szándéka volt összeroskadni. Végül azután elfekvés helyett galád módon meglepett a dög: amikor úgy éreztem, ennyi elég lesz, teljesen ellazult (minden jel erre utalt), akkor távozóban még végigsimítottam a farán. A hálás jószág ekkor úgy térden rúgott, hogy azon nyomban gyökereim keresésére indultam. Térdtől lefelé eltűnt a lábam, legalábbis érzetileg, az orvul megtámadott izület egyáltalán nem szándékozott megemelni a súlyomat, így végül hajbókoló pózban kikúsztam a veszélyzónából. Talán nem nyújthattam elég szánalmas látványt a gödrös affér eredményeként dupla sárbevonatú pufajkámban, praktikus, de nem kevésbé mocskos hótaposó csizmában és az ebbe begyűrt, szintén gödörrel szennyezett farmeremben, mert Becsvágyó nem röhögött. Bár ő alkatilag képtelen is lenne erre, a telivéreknek ugyanis köztudottan nincs humorérzékük. Bendegúz viszont hátrasandított a vödre mélyéről. Azt kérdezte, miközben majd szétpukkadva a szája elé tartotta a patáját: "Jól vagy? Én azt mondtam neki: "Menj a francba!" (illetve lehet, hogy ennél indulatosabb szavakat használtam...sőt gondoltam is).
Néhány percig üldögéltem a kohézióját lassan végképp elveszítő, barnuló hóban, majd felálltam, hogy összeszedjem a vödröket, a lovakat visszahelyezzem a karámba, minél messzebb tőlem, és végre a zuhany alatt végiggondolhassam, mikor rontottam el? Mi a francért nem maradtam a haltenyésztésnél?! Guppik, xifok...annyi halat neveltem, hogy az állatkereskedésben nagy beszállítónak számítottam Az üzlet havonta felvásárolta az ivadékokat...haleledellel fizetett értük. Amiből én újabb halakat etettem, neveltem és...haleledelt kaptam cserébe. Komolyan, kell ennél nyugalmasabb? Nemhogy nem rúgnak, még némák is. De még ha meg is fordulna ilyen galád ötlet a fejükben, akkor is alapvető korlátaik vannak. Itt van például rögtön az akvárium. Na azon próbáljon meg átrúgni. Nameg ha lenne mivel! Ilyetén gondolataim kellőképpen megnyugtatták a lelkiismeretemet, hogy naugye, hogy büdös gebék és mennyire jó lesz az a koncert. Persze a mozgásom korántsem tűnt alkalmasnak nemhogy közönségként való működésre, de még alapvető helyváltoztatásra sem. Viszont elszánt voltam. Azon már meg sem lepődtem, hogy a villanypásztor kapu, habár műanyag, a vizes, sáros kesztyűn keresztül break jellegű kényszermozgásra kényszerít, amit még abbahagyni sem egyszerű, hiszen egyik kezemben a ló, másikban a kapu...harmadik meg nincs. Nem dobhattam el, de a lovat sem engedhettem el. Így nem volt más választásom, finom rándulásokkal kinyitottam, hurrá, már csak kettő van kint és végre irány a zuhany.
A kettő közül az egyik a kedvenc Becsvágyó, a másik Don Bendegúz. A Don, a többiekkel együtt el van pofátlanodva mostanában. Nagyon. Így történhetett meg, hogy amikor a vezetőszárral felé közelítettem, ő irigyen rátapadt a – már üres – vödrére és egyszerűen felém lendítette, csak amolyan figyelmeztetésképpen a hátsó lábát. Ez a mozdulat bizony jóval túl van tűrőképességem határán, főleg, hogy azt hittem, az ilyen dolgokat egyszer s mindenkorra lerendeztük egymással, évekkel ezelőtt. Fenyegetőleg rárontottam, majd hirtelen felindulásból én is felemeltem a lábam és szándékomban állt komoly csapást mérni rá. Amit meg is tettem…nos, a lócsont kontra emberláb csata eredménye: 1 db törött nagy lábujj. Ismét indulatos szavakkal illettem a hálátlan állatot, sóvárgó gondolataim támadtak a guppik iránt, majd színes anyanyelvünk lehetőségeit hangosan kihasználva a kerticsap felé futottam.
Itt egy percre álljunk meg, mielőtt hiteltelenné válna a történet. A futás természetesen nem szó szerint értendő. Hiszen Becsvágyó térdmasszázsa a jobb lábamat vette kezelésbe, Bendegúzba a bal ujjam csorbult bele, az alattomos gödör pedig átlós irányban tört meg. Így ebben az esetben a futás szó csak a gyorsabb, menekülő mozgásra való törekvésemet hivatott illusztrálni, de semmiképpen nem nevezhető valódi rohanásnak.
Szóval a lerogytam egy vödörre a csap mellett, lefejtettem magamról a csinos vízálló csizmát és szomorúan konstatáltam, hogy a sérült végtag máris elkezdett veszíteni ormójából. Behűtöttem. Hát...hidegnek hideg lett. Kisebb, szebb, vagy halványabb árnyalatú lila viszont egyáltalán nem. Hugi közben megérkezett, elrendezte a maradék néhány feladatot, én pedig azon merengtem, vajon tolókocsival jár-e valamilyen kedvezmény a koncertjegyre. Vagy legalább egy előkelő hely.
Jó volt egyébként. Az igaz, hogy az első nóta után sántikálva kihátráltam a számomra ezúttal túl frissen mozgó élvonalból, majd rövidesen elhelyezkedtem egy kényelmetlen padon...de jól szólt, na. A büdös gebék meg csak elérték, hogy ők vegyék ki belőlem az energiát. Bosszantó. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
