Angelo csizmás lábait az alacsony asztalra, kezét hanyagul a szék magasított támlájára, a feje alá helyezte, kényelmesen hátradőlt, ettől a mozdulattól cowboy kalapja előrecsúszott. Nem törődött vele, gondolatai még mindig a számítógépben olvasottak körül forogtak. Éveken át szívesen időzött kedvenc fórumán, de mára döbbenetesen megváltozott minden, a korábbi jó hangulatot fecsegés, nyafogás, kötözködés váltotta fel, hol vannak már az igazi, nagy viták, a szívfacsaró, őszinte vallomások, beszámolók?
Ebből elég!
Eldöntötte, ez már nem az ő világa, egy percet is kár pazarolni rá. Már csak akkor érezte jól magát, ha hátrahagyva a várost, az irodát, felnyergelhette valamelyik lovát, s útra kelt.

- Joe! Indulok. Úgy kb. három hétig ne számítsatok rám.
- Na de Főnök! Három hétig? Hol leszel, nyaralni mentek?
- Csak én. Most azonnal nyergeld fel Cerbonát és készíts össze nekem minden szükséges holmit három hétre, azzal málházd fel Szerencsést.
- És a vendégek? Bármelyik pillanatban megérkezhetnek!
- Vidd el őket egy rövid túrára.
- De direkt hozzád jönnek!
- Ha találkozni akarnak velem, legközelebb itt lesznek a megbeszélt időben.

Mire Joe előkészítette a két lovat, addigra Angelo felhívta a feleségét. A hír, hogy útra kel, nem is rázta meg annyira, mint számított rá:
- Tudod, néha azt kívánom, bárcsak szeretőt tartanál inkább, sokkal kevesebb idődet rabolná el, mint a lovak – sóhajtotta az asszony a telefonba, beletörődően, s ami a lényeg, magára vállalta az iroda irányítását.

Angelo könnyű szívvel vágott neki az útnak, végre egyszer cél és tervek nélkül. Milyen régóta vágyott erre! Senki nem kényeskedik, morgolódik körülötte, lágy szellő enyhíti a nap melegét, madárdaltól hangos a rét, az erdő, a bokrokon túl őzek kapják fel fejüket jöttére, riadtan szökkennek odébb. Ha ezt a cimborák látnák!

Ment az orra után, ösztöneire hallgatva, néha tempósan, néha andalogva, aranyszínben tündöklő búzamezőket hagyott hátra, sűrű fenyvest, pipacstól pirosló mezőt. Bővizű patak mentén haladt, kíváncsian kutatva a forrást, vajon honnan ered a hűs, tiszta, frissítő nedű? Több napon át követte a csermelyt, a málhából megfogyatkozott az abrak, a kenyér, feje felett haragos felhők gyülekeztek, amikor egy apró falucskához ért.
Falu szélén kicsi parasztudvar, tornácos ház, ólak, pajta, hű, ez éppen jó lesz, hiszen megnyílt az ég, ezer dézsából zúdult alá az áldás, de főhősünk megúszta pár csepp esővel.

A fedett helyről gyönyörködött a vihar tombolásában, hatalmas cseppek hízlalták a hirtelen megszaporodó tócsákat, végül tengerré álltak össze, aki ismerte a vidéket, jól tudta, sártengerré.
Angelo nézte, ahogy a csendesedő esőcseppek hatalmas buborékokat csalogattak a víz felszínére.

Merengéséből a cuppogva közelítő idős parasztember zökkentette ki, udvariasan megemelte kalapját:
- Szép jó napot, Bátyám! Bocsásson meg, hogy hívatlanul betolakodtam, féltem, hogy bőrig ázunk ebben a hatalmas viharban.
- Aggyonisten! Még jó, hogy nem a patakparton érte az eső, mer az mostanra má folyó lött, visz mindönt, ami az útjába kerül. Hová tart kend?
- Úti célom nincs, csak járom a vidéket a lovaimmal.
- Nem tuggya, hova mögy, nem tuggya mér?
- Úgy valahogy.
- Aha. Értöm. Akkó asszony van a dologba. Majd véletlenű pont ott lyukad ki, ahun a kedves lakik. Etalátam?
- Nem, nem, nincs kedves, nem vagyok ismerős erre. Én csak gyönyörködöm a tájban, reggeltől estig lovagolok, ott alszom, ahol ér az este.
- Aha. Egész nap lovagol, fődön aszik, oszt magának ez jó?
- Persze, végre szabad vagyok - mondta csillogó szemekkel, az öreg csak nézte, csóválta a fejét, hümmögött, de mondanivalóját megtartotta magának.
- Ha jól megfizetem, tudna adni szénát, abrakot a lovaimnak, nekem pedig egy falat kenyeret?
- Gyűjjön csak be velem, az asszony má az egy éves disznósajtot is fövágta a maga kedvié, má vár minket, errefelé ritka ám a vendég!

Az aprócska konyhában szívesen látták a vándort, rubinszínű bor mellett megvitatták az élet jó és rossz dolgait. Éjszakára is ott marasztották a vendéget, hiszen hol is találna ebben a cudar időben egy hálózsáknyi száraz helyet magának?
Angelónak most is eszébe jutottak a cimborák, bárcsak megismerhetnék ők is a jószívű öreget, gömbölyű feleségét, aki roskadásig telerakta az asztalt, a történeteket, amelyek zárt, de egyben védett világukról szóltak. Éjszaka fenségesen pihent a libatollal töltött dunyha alatt, s reggel bizony nehéz szívvel mondott búcsút.
- Köszönöm a vendéglátást, jó volt itt maguknál – mondta, bár szerette volna jobban kifejezni, mit érez, de ékesebb szavak nem jöttek a szájára. Hiába tukmálta a pénzét a két öregre, nem fogadtak el egy petákot sem.
- Oszt legközelebb is nyissa ránk az ajtót, ha a közelbe jár! – kérte az idős ember.
- Bátyám, ha erre járok, benézek magukhoz.
Mintha fiuk lenne, úgy ölelte meg a két öreg a vándort, talán nincs gyermekük, ha mégis van, biztosan ritkán látogat haza.

A folyóvá duzzadt patak mentén Angelo heteken át kóborolt, minden porcikáját átjárta az érzés: ez az igazi szabadság! Esténként tüzet gyújtott, szalonnát sütött a parázsnál, s egyik este sem sikerült megszámolnia a feje fölött tornyosuló csillagokat, húszig sem jutott, mire elragadta az álom.
Reggel a lovak horkantásaira ébredt, ez volt a legszebb muzsika fülének, s ismét csak arra vágyott, bárcsak a cimborák átélhetnék mindezt vele.

Egyre kövesebb lett a talaj, először dombok, majd hegyek tornyosultak elé, meredekké változott az út, de a vándor a két lóval haladt tovább.
Egy gyönyörű tisztásra érkeztek, már látta a patak eredetét, a forrást. Fenn, a magasban bukkant ki a víz a sziklák közül, ezer cseppje szikrázóan, vízesésként zuhant alá a mederbe, Angelo ilyen döbbenetes szépséget még képeslapokon sem látott, s már maga is unta, hogy ismét a cimborák jutnak eszébe: bárcsak láthatnák mindezt ők is.
- Ehh, hát az a lényeg, hogy én itt vagyok! – sóhajtott fel, s lovait hátrahagyva mászni kezdett fel, fel a sziklák között, hogy közelről megnézze a helyet, ahol előtör a kristálytiszta víz a kövek közül.
Már csak pár méter volt hátra, amikor megcsúszott a bőrcsizma sima talpa egy fényes kövön, kezével hiába kapott kapaszkodó után, zuhanni kezdett …

- Főnök! Főnök! – rázta meg a vállát Joe – megérkeztek a vendégek!
- Miva? – ébredt a zuhanásból Angelo.
- Megérkeztek a vendégek.
- Vezesd körbe őket, nyergelj nekik is, nekem is egy–egy lovat. Öt perc és ott vagyok – utasította Joe-t, majd a számítógéphez fordult, s egy új topikot nyitott:
HÁROM HETES TÚRA A CSENDES PATAK TORKOLATÁHOZ!
( Hát mért is ne ossza meg barátaival? - Lóbarát megjegyzése)