2004.11.04.

Csak úgy...

Kiléptem, felhúztam a cibzárt.
Gyere. Induljunk.
Az idő még jó, ritka, hogy így novemberben elég egy pulcsi. A szőröd is rövidebb még. Majd leesik az első hó,és pár nap alatt bundát növesztessz...
Hm. Milyen nyugodt vagy. Nagy már a csikó, igaz? A hasad is hatalmas, pedig még messze az ellés...
Ne izgulj, nem foglak hajtani. Csak menj. Mindegy merre. Szabad vagy most. Most én is. Messze a város, messze a munka, nem törődöm a holnapi dolgozattal, a rám váró feladatokkal, nem érdekel...
Oda nézz! Őzek! Most megálltak, és minket figyelnek. Vajon mi jár a fejükben? Talán érzik, hogy mi nem bántjuk őket...
Arra? Arra már régen voltunk. Hát jó, nem bánom. De hogy miért pont ezt az utat választottad...?
Csöpög a víz. A fák tetjéről az alacsonyabb ágakra, ránk, a földre. Mindíg megiszod a pocsolyát, amikor nem vagyok ott. Neked nem számít, hogy ott van mellette a friss ivóvíz...
Csak egy mókus! Ne félj! Már a szomszéd macskáját is megkedvelted. Kezdetben nem tűrted meg a karánban sem, most már egy boxon osztoztok...
Micsoda ösvényt választottál! Tavasszal itt mindíg meg szoktunk állni. Leszállok. Had legelj nyugodtan. Ilyen zsenge, zöld füvet nem találsz máshol. Csak ide, az erdő mélyére nem ér el az autók füstje...
Biztos azt remélted, hogy itt most is csemegére találsz, pedig ilyenkor már nincs itt semmi...
Hogy benőtték az ágak! Tavaly valaki levágta az útra lógó gallyakat, de úgylátszik, most már senki nem jár erre. Csak a szarvasok, rókák, nyulak ismerik ezt a rejtekhelyet. És Te. Én már nem is gondoltam rá...
Mindjár kiérünk a rengetegből. Mi van ott? Szántás? Vagy föld út? Még nem látom. Még egy lépés. Nem is emlékszem...
A Duna! A Duna, és mögötte a fák, és a naplemente. Nézd milyen lila az ég. Látod a folyót? Csendes. A túlsó fasor, és mögötte a még izzó nap tökéletes tükörképe. Egy festmény. Gyönyörű...
Menjünk le a partra: Vigyázz! Csak óvatosan. Meredek...
Emlékszel a nyári túránkra? Jó nagyot kirándultunk! Nagyon féltél átmenni azon a hídon, de azért megtetted. Mekkora rét volt a túloldalon! Ameddig a szemünk ellátott csak mező, fű, virág. Nagyon boldog voltál, úgy vágtáztál, ahogy akartál. Egész délután legeltél, aztán mikor visszaindultunk már vígan lépkedtél a patak felett...
És arra emlékszel, mikor úsztunk? Azt is élvezted. Én is. Nagyon meleg volt aznap, és verseny volt a lovardában. Annyian sürögtek, forogtak körülötted a hétvégén. Ideges lovak és lovasok. Veled senki sem foglalkozott, mert te akkor nem versenyezhettél. Nyergeltem, és mentünk. Örültél, hogy kivittelek. Belegázoltunk a vízbe...
Ugye nem felejtetted el a tavszi sétánkat sem!? Aznap volt az év első igazi melege, és már virágoztak a fák...
Szilveszter napján is milyen jót mentünk. Szakadt a hó, és úgy úgy nézted a hópelyheket, mintha valami idegen, betolakodó kis szörnyek lennének, és csak azért jöttek volna a földre, hogy Téged rémiszgessenek...
Most miért néztél rám? Megindulsz. Az Akadály. Ezt mindíg átugrottuk. Egy nagy kidőlt fatörzs. Egyszer le is estem itt Rólad, mert mielőtt elugrottál volna megijedtél az odujából menekülő állatkától. Most inkább kerüld ki...
Befordulsz az úton. Menjünk haza. Már fázik a kezem, és a talpam. Nem süt a nap sem. Már eltűnt az erdő alján. Nőni kezd a köd...
Hazaérek majd. Kapsz friss szalmát, répát. Meg fogsz hemperegni. Aztán elindulok haza, otthon majd ráülök a forró cserépkályhára, és emlékezem rád...
A világ legjobb lovára.