A Green Day szeretetéért
Bevallom. Szeretem a Green Day-t.
Ezt a vallomást követnie kell egy másiknak, mégpedig annak, hogy szerettem Jason White-ot, aki North Little Rock-ból jött, és aki évek óta együtt játszik és turnézik a Green Day-jel. Akit egyre többet láthatunk a videókban, élő fellépéseken, és a nemrégiben megjelent DVD-n, aki, úgy tűnik a trió nem hivatalos negyedik tagjává lépett elő. Jason volt a gimis szerelmem. Nem emlékszem, mennyi ideig tartott…két évig? Kicsit rövidebb ideig? Kicsit hosszabb ideig? Arra viszont emlékszem, hogy körülbelül 15 éve találkoztunk.
Mindig is szerettem a Green Day-t, Billie Joe Armstrong, Tré Cool és Mike Dirnt hármasát. Aki az utóbbi időben bekapcsolta a tévét, vagy belelapozott egy magazinba, az tudja, hogy igazán nagy év volt ez a Green Day számára.
És természetesen nagy év volt ez Jason White számára is. De rá mindjárt visszatérek.
Először is: a Green Day Éve. Legújabb, mindenütt jelenlévő albumukat, az American Idiot-ot 2004 szeptemberében adták ki. 267.000 példány fogyott belőle az első héten és az első helyen landolt az eladási listákon. Négyszeres platina lemez lett.
Három kislemez is felkapaszkodott a listák élére, és még most is, a legújabb kislemez, Jesus of Suburbia is egyre halad felfelé a listákon. Több mint 200-szor játszottak élőben ebben az évben (Little Rock-ban nem; a hozzám legközelebbi koncertek Dallasban és Oklahoma City-ben voltak.) Bullet in a Bible koncert DVD-jük kedvező kritikákat kapott és most a 15. helyen áll.
Igen, valószínűleg ez a Green Day legsikeresebb éve mindezidáig, pedig voltak már jó éveik, például 1993 (nem inkább 1994?? - Elanor), az év, amikor a Dookie-val, nagy lemezkiadós áttörésükkel kiléptek a punk-színtérről, és az MTV királyaivá váltak. Vagy 1998, amikor Good Riddance (Time of Your Life) című számuk hetekig tartotta első helyét a pop kislemez listákon, és a 1998 PGA Golf Tour hivatalos dalává nevezték ki és hallhattuk a Seinfield egyik epizódjában is (meg a Vészhelyzetben is :)) - Elanor).
A Green Day számára most minden más lett.
Ez az eddigi legsikeresebb évük, köszönhetően a politikai hozzáállásuknak, ami mindig is fontos volt számukra, ami a szívükön, az mindig is a szájukon volt, de most látványosan odacsapnak, odavágnak egyenesen a közönség arcába.
A magával ragadó, élettel teli pop-punk rock csemege, az American Idiot egy jó album, jó időben - komoly háborúellenes rock opera. A precíz kritikusoknak Armstrong szövegei valószínűleg túl általánosak, nem sértenek senkit vérig, lángoló szavakkal próbálnak a lényegre mutatni. De végtére is merészek és megindítóak.
Jason White számára is minden más lett.
Mindenki számára, aki figyelemmel követi karrierjüket, nyilvánvaló a Green Day évek óta tartó biztos és bevallott elkötelezettsége Jason White felé. Ez a 2000-ben megjelent Warning óta tart, amikor először vett részt az albumok munkálataiban és a turnékon. Mindenegyes megnyert díj alkalmával köszönetet mondanak neki. Felmerült a gyanú, hogy játszik a Network nevű “titkos” zenekarban is a Green Day-jel és a Devo tagjaival, és rendszeresen feltűnik velük privát fotókon és filmeken. A DVD-n megjelenik a színpadon és a színfalak mögött is, egyértelműen, mint a zenekar tagja - és a zenekar tagjaként is mutatják be a 65.000 fős tömegnek.
Nemrégiben mondta nekem, hogy bizonytalan a bandában betöltött hivatalos pozíciója. Ami biztos: ezentúl is részt vesz majd az albumok munkálataiban és a turnékon. Megkérték, hogy a legutóbbi turné után vonuljon vissza a Green Day főhadiszállására, az észak-kaliforniai Bay Area-ba, hogy továbbra is szerepeljen a videókban és fellépéseken - tulajdonképpen, hogy nagyobb szerepet kapjon a zenekarban, bár még semmi sem hivatalos. Hivatalos taggá válása még bizonytalan. Ő maga azt mondja; nem számít, milyen megállapodás születik majd köztük, ő nem megy sehova, nem hagyja el a Green Day-t.
A Green Day 1993 nyara óta nem játszott Arkansas-ban, amikor is teltházas koncertet adtak a Vino’s Brewpub-ban. Ennek ellenére Jason White mindig visszatér ide. Egyik péntek este is láttam őt a Vino’s-ban. Amikor az elmúlt 18 év után először összeakadt a tekintetünk, megdermedtem. Elmosolyodott. Belecsapott a kezembe, baráti üdvözlésképpen. Végül pedig lazán megölelt. Egy ölelés a Green Day-ért, a gimiért és a gimis szerelemért.
Szerettem Jason White-ot. Mindent szerettem benne.
Leginkább a zenével kapcsolatos élményekre emlékszem. De emlékszem az első csókra is, ami, higgyenek nekem, ugyanúgy a zenéhez vezethető vissza.
Azon a bizonyos napon Jason elhozta a Beastie Boys Paul’s Boutique című albumát bakelit lemezen - egy igazi kincs. Egyenesen a házához hajtottunk, és csak hallgattuk a lemezt. És aztán kezdtünk csókolózni.
Aztán a lemez egyszer csak megakadt. Én nem vettem észre. Semmit sem vettem észre akkor, csak őt.
- Ne mozdulj, - mondta - megigazítom a tűt. Akad a lemez.
Nem érdekelt a lemez. Nem hallottam a zenét. Azóta is az volt az utolsó alkalom, amikor nem hallottam a zenét, amikor nem figyeltem rá. Irigyeltem a szeretet, amit a zene iránt érez, a figyelmet, amit a zenének szentel. Soha többet nem hagytam, hogy egy lemez megakadjon.
Mindent szerettem benne. A szobája falait, amik tele voltak punk-rock koncertek fénymásolt szórólapjaival - sehol egy nyálas pop énekes, sehol egy NFL poszter. A szórólapok általában kézzel rajzoltak voltak, elegánsok és utcai stílusúak egyszerre. A szekrénye tele volt menő használt cuccokkal és ritka zenekaros pólókkal. A padlóján: egy régi sztereó berendezés összekötve egy értékes lejátszóval, cipősdobozok tele lemezekkel. Soha nem hallottam azokról a bandákról. A neveik olyan voltak számomra, mint belső poénok, amiket én sosem érthetek meg. Drive Like Jehu. Trusty. Fugazi. Jawbreaker. Operation Ivy. Spit Boy. Neurosis. The Queers. Crimpshrine. Shudder to Think. The Mr. T Experience. Econochrist. Mind régi ismerős most már, de akkor az összes különlegesnek és menőnek hangzott. De nem csak a neveik. A zene is ilyen volt: friss és mocskos, nyers, sötét és tiszta, olyan, ami megmozgat, olyan, ami megbénít. Soha nem hallhattad őket a kereskedelmi rádióadókon. Akkoriban a rádiók olyan számokat játszottak, mint a Vision of Love Mariah Carey-től. A CD-k hirtelen unalmasnak tűntek. Ezek a zenék bakelit lemezről szóltak. Egyszerre volt hihetetlenül új és Old School. Ő megértette velem a poénokat. És azt is megértettem, hogy ez nem vicc; ez volt ő maga. Hagyta, hogy viseljem a Green Day-es pólóját.
Emlékszem egy éjjelre, amikor kocsikáztunk Jason-nel, és egy Green Day számot hallgattunk a magnón újra és újra, amikor már rég otthon kellett volna lennünk. Mintha valami sürgető kényszert éreztünk volna, hogy őket hallgassuk - kényszer, aminek nem lehetett ellenállni. Gondolom, az is volt. Ez volt az ő jövője. Valahogyan tudta.
Bár akkor még nem politizáltak ennyire egyértelműen, a Green Day vezetett el engem a Bikini Kill-hez, akik a Riot Grrrl mozgalmat vezették a ‘90es években. Politizáltak és feministák voltak, ami akkoriban egyáltalán nem volt divat, mindezt a Green Day popos lendületessége nélkül. Frontemberük, Kathleen Hannah, az én tini bálványom hallható a Letterbomb elején a Green Day American Idiot című lemezén. Azt hiszem, néhányszor megtörténik, hogy a dolgok teljesen körbe érnek. Jason White visszajön a Vino’s-ba.
Azon a bizonyos péntek estén beszélgettünk a Vino’s-ban.
- Hogy vagy? - kérdeztem feszengve. Furcsa volt megint személyesen látni, nem pedig a tévében.
- Jól. Épp pihenőt tartunk. Jana tanít. A családom? Jól vannak. North Little Rock-ban vannak. Hogy van anyukád? Még ugyanott lakik? Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Jó téged újra látni.
- Rég láttalak. - hazudtam. Láttam őt a VH1-on aznap délután. Másnap, szombaton is láttam őt, akkor már a feleségével, Janával. Mindannyian nevettünk és táncoltunk. A gimi és akkori szerelmünk biztonságos távolságba került.
Bár már akkor is hallgattuk őket egy ideje, 1991-ben barátkoztunk össze a Green Day-jel, amikor láttuk a két estés fellépésüket a Little Rock-i Memphisben. Nos, Jason összebarátkozott a Green Day-jel. Én ártatlanul szórakoztam Tré Cool dobossal, a koncert utáni partin, Little Rock-ban. Armstrong és Jason zenéről beszélgettek. Később volt egy szörnyű veszekedésünk Jason-nel Tré Cool miatt. Talán az volt a vég kezdete.
Jövő nyáron visszajöttek. Ezúttal csak állóhelyek voltak. Nem volt parti. Green Day akkor már útban volt afelé, hogy elhagyja a független kiadóját, a LOOKOUT!-ot és szerződést kössön a Reprise nagy lemezkiadó céggel. Azelőtt elképzelhetetlen lett volna őket egy ekkora klubban látni. Még egyszer játszottak a Vino’s-ban, 1993-ban, de sem Jason sem én nem laktunk már ott, és mindketten lemaradtunk a koncertről.
Egy másik zenekar, a Monsula is megjelent 1992-ben és meghatározónak bizonyultak - és miattuk maradtunk le a Little Rock-i koncertről. Jason a Monsula tagjaival is összehaverkodott. És jó benyomást tett mindenkire.
Saját zenekara, a Chino Horde, tagjai közt a helyi lemezkiadó cég, a Max Recordings mostani tulajdonosával, Burt Taggart-tal, népszerű volt. Monsula biztosan tudott róluk - valószínűleg Taggart promótálta a koncertjüket.
Jason összetöri a szívemet. Látom a tévében.
Jasont felkérték, hogy helyettesítse az egyik Monsula tagot, aki nem tudott részt venni a turnén. Elment, és végül Oakland-ben lyukadt ki. A Spit Boy tagjaival lakott együtt, egy szobában az egyik Crimpshrine taggal. Jason gyorsan a Green Day tagok jó barátja lett, mivel ő is játszott a Pinhead Gunpowder-ben és segített fenntartani Armstrong kis kiadóját, az Adeline Records-ot.
Már azelőtt szakítottunk, hogy elment, de én nem akartam a szakítást, és teljesen összetörtem, amikor bejelentette, hogy elmegy.
Amikor legközelebb láttam Jason-t, éppen az új barátnőjével csókolózott a Green Day egyik legelső klipjében, a When I Come Around-ban. A kanapén ültem az anyukámmal és néztük a klipet. “Mondd meg Jason-nek, hogy furán néz ki a haja” - mondta anyukám és nem vette észre a könnyeimet.
Az élet folyt tovább, ahogy mindig szokott. Főiskola, végzős évek, munka, más férfiak, más zenekarok.
Nem figyeltem többé a Green Day-re.
Elfelejtettem Jason-t, amennyire csak tudtam.
Az idei évben azonban emlékezem. Lehetetlen lenne nem emlékezni. A Green Day megnyerte a Legjobb Rock Album díját a Grammy-n és nyert hat MTV VMA díjat. Armstrong nemrégiben szerepelt a Rolling Stone címlapján. (A Holiday-t majdnem minden éjjel hallom mobiltelefon reklámokban). Jason White-nak szóló születésnapi jókívánságok özönlötték el a rajongói oldalakat. Kíváncsi lennék, honnan tudnak róla. Az egyik oldalon még egy fotót is láttam, ami mintha az első táncukról készült volna feleségével, Janával. Lehet, hogy Jason nem hivatalos tag a kiadó szerint, de a hozzáértők szerint igen is annak számít.
- Már hozzászoktam a nyilvánossághoz. - mesélte nekem. - Igazán szórakoztató, és ez is része a munkának. - Elkerüli az Internetet, nehogy szembetalálja magát a megbízhatatlan és gyakran támadó jellegű pletykákkal.
- Bár általánosságban rendben van. Amikor hű a valósághoz. Bár nem hiszem, hogy maradt volna még olyan titkom, amiről senki sem tud.
A Green Day-t nemrégiben 8 Radio Music Awards díjra jelölték, és már hallottam kedvező VMA-s előrejelzéseket a Wake Me Up When September Ends klipjével kapcsolatban, a klippel, amiben Jason zenekarbeli pozíciója kiemelkedő.
Ez alkalommal nem csókolózik senkivel.
Végeztem a Green Day-jel. Ők ezt nem veszik észre.
Jasont annyiszor láttam a tévében, hogy a szemem előtt öregedett a korral. Nekem majdnem olyan ez, mint egy tükör; saját öregedésemet is viszontlátom benne. Mindketten kigömbölyödtünk. Jason jegygyűrűt visel. Én nem. Ritkul a haja. Az enyém őszül. Örülök, hogy láthatom a tévében. Mindig felhangosítom a zenét. Már elfelejtettem, mennyire szerettem és most már csak egy emléknek tűnik…valakinek, akit egykor ismertem.
Mindnyájan megváltoztunk. Én is. A zene még mindig számít. De nekem, ez alkalommal, a könyvekről szól a dolog. Mit olvasol? Ki a kedvenced? Nem baj, ha vetek egy pillantást a könyvespolcodra? A zene másodlagos. Mindig is az volt. És ezt Jason is tudta.
De a zene által találtam meg az utat Jason szívéhez. Most várok a férfira, aki felvesz egy könyvet, és ezzel megtalálja az utat az enyémhez.
Megnéztem az új DVD-jüket, és elgondolkodtatott. A Green Day ütőképesebb, mint valaha. Mindannyian született showman-ek. Armstrong egy személyben a Ramones, Iggy Popp, Mick Jagger, Freddie Mercury sőt, még Madonna is. De Jason, ő háttérben marad. Nincs a reflektorfényben, és mégis ott van. Mindig is ott volt. Tizennyolc éves kori Little Rock-i fellépéseit a Chino Horde-dal mindig is alulértékelték, pedig tele voltak férfias erővel és hihetetlen tehetséggel. Nem csoda, hogy a Green Day, a Spit Boy és a Monsula a szárnyai alá vette. Most valahogy még alulértékeltebb a színpadon, de lehet, hogy egyszerűen csak elhajol Armstrong útjából, vagy még mindig nem szokott hozzá a színpadok méreteihez, amik most már stadionokban kapnak helyet, nem pedig a Vino’s-ban.
Tulajdonképpen nem fogom elfelejteni a Green Day-t. De most már Noam Chomsky (amerikai nyelvész - Elanor) jobban megmozgatja a fantáziám, mint a Green Day vagy Jason White valaha tette.
A Green Day-t odaadom valakinek, aki megérdemli őket. Remélem, ezt észre fogják venni.
Nemrégiben találkoztam egy férfival, akinek a fia szereti a Green Day-t. Tudta, hogy távoli kapcsolat fűz hozzájuk és küldött nekem egy e-mailt a fia nevében: ha valamikor beszélek Billie Joe Armstronggal, mondjam meg neki, hogy Stephen Jones, 12 éves, Little Rock-i lakos igazi költőnek tartja őt.
Visszaírtam neki: Billie Joe és én nem vagyunk beszélő viszonyban, de megpróbálom eljuttatni hozzá az üzenetet.
Aznap este átnéztem néhány fotót, amit 1992-ben csináltam a Green Day-ről a Vino’s-ban. Kiválasztottam egyet-kettőt és elvittem őket Stephen apjának. Kora reggel e-mailem érkezett: Köszönöm a képeket a Green Day korai éveiből. Nagyon tetszenek. Menők. Ezek a képek részei a történelemnek. Még egyszer köszönöm, Stephen.
Jason White? Megtennél egy szívességet? Tudatnád Billie Joe Armstronggal, hogy Stephen Jones, 12 éves, Little Rock-i lakos igazi költőnek tartja? És úgy gondolja, hogy része a történelemnek? Megmondanád neki?
És Stephen? Bér nem vagyok Billie Joe Armstrong, de hallgass meg, kérlek. Rengeteg féle költészet létezik. Van, amelyikhez nem szükséges CD lejátszó. Ha valaha szeretsz majd egy lányt, aki az ilyen költészetet szereti, ragadj meg egy könyvet és találd meg az utat a szívéhez.
De most, amíg Stephen Jones vagy, 12 éves, Little Rock-i lakos, törődj csak azzal a költészettel, amit fel tudsz hangosítani, és, én mondom, MINDIG HANGOSÍTSD FEL. Lehet, hogy meg fogja változtatni az életedet.
De sose felejtsd el; hagyd, hogy akadjon a lemez, amikor a lány átjön, és a csók megkezdődik.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Coming Clean
The Advocate (Szószóló) c. újságból
1995. január 24.
Amikor a Green Day – vagyis a zenekar, amelynek tagjai sáráztatta sztárokként vonultak be a ‘94-es Woodstock Fesztivál történetébe – felkérte a homoszexualitásukat nyíltan vállaló Pansy Divisiont, hogy legyen az előzenekara a 1994-es turné második felében, különböző világok kerültek összeütközésbe egymással. Hatalmas pogózások közepette izzadt heteró tinik, piercingekkel a mellbimbóikban, szemöldökükben és nyelvükben ütődtek fiatal melegek és leszbikusok testének – akik pontosan ugyanúgy néztek ki, mint ők.
„Vicces volt figyelni ezeket a srácokat a közönségben, amikor a Pansy Divison színpadra lépett előttünk” – mondja a 22 éves Billie Joe Armstrong (akit rajongói csak Billie Joe-ként ismernek), a Green Day frontembere és dalszövegírója. – „Mutogatták az izmaikat, igazi macsókként pózoltak, és nem igazán tudatosult bennük, hogy a Pansy Division meleg banda. Aztán a Pansy basszerosa, Chris Freeman megállt egy szám közepén, és azt mondta: „Szóval, srácok, rájöttetek már, hogy mi egy csapat buzi vagyunk?”
Armstrong nevet, mintha örülne, hogy felfedezett egy újabb módot a rajongói bosszantására, akiknek egyébként a Green Day első nagy „lemezkiadós” lemezének, a Dookie-nak a hatalmas bevételeit köszönheti. Woodstocknak, és az előző nyári Lollapalooza turnénak köszönhetően az észak-kaliforniai banda (Armstrong gitárossal és énekessel, Mike Dirnt basszusgitárossal és Tré Cool dobossal) kikerült az East Bay hard-core színterének füstös klubjaiból, egyenesen a 10.000 férőhelyes, MTV által mozgatott mennyországba.
„Azt hiszem, a Green Day népszerűsége az egyik oka, hogy felkértek minket előzenekarnak” – mondja Jon Ginoli, a Pansy Divison énekese. – „Most, hogy bekerültek a mainstream vonulatba, a közönségüknek lehet egy olyan rétege, akiknek igazából nem is kellene ott lenniük” – teszi hozzá félénken, arra utalva, hogy a nagyobb népszerűséggel együtt jár a szolidabb, unalmasabb nézőközönség. – „Azt hiszem, azzal, hogy felkértek minket, kicsit provokálják ezeket a rajongókat. Felrázzák és irritálják őket azzal, hogy azt mondják: ha eljössz, és megnézel minket, ezt is meg kell nézned.”
Az emberek felrázása alaposan kigondolt húzás Armstrong részéről. Miután repülő sárcsomókkal dobálták meg a woodstocki koncert alatt, az alkalmanként kékhajú énekes hátrenézett a dobosra (akinek a fogait véletlenül kitörte egy biztonsági őr, miközben a rajongókat próbálta meggyőzni arról, hogy nem túl jó ötlet megrohamozni a színpadot) és a basszusgitárosra (aki még mindig nem adta fel a próbálkozást, hogy a hátán fekve, a hangszerrel az ölében gitározzon a sárfolyamban), és egyetlen, abban a pillanatban ésszerűnek tűnő dolgot tett: lehajolt, és megmutatta a meztelen fenekét 350.000 nézőnek.
Bár a punk műfaj mindig is arról volt híres, hogy fittyet hány a szabályokra, a meglepően komoly Armstrong kitart amellett, hogy a Pansy Division felkérése nem csak a rajongók sokkolásának újabb módja. Mielőtt a Green Day komoly lemezkiadóhoz (Reprise) szerződött, már két albumot készített a Lookout Records nevű lemezkiadóval, amivel a Pansy Divisionnak is szerződése van. Emellett mindkét banda elkötelezettje annak, amit ők személyes politikának hívnak.
„Úgy gondolom, hogy a Pansy Division azon zenekarok közé tartozik, amelyek életeket tudnak menteni” – mondja Armstrong egyszerűen. – „A zenéjük fülbemászó, és nagyon is tudják, mit csinálnak. Őszinték a szexualitásukkal kapcsolatban, és ez életeket menthet.”
„Persze ez néha elég rosszul sül el, mert rengeteg tudatlan barom van a közönségben, akik elkezdik szívatni a Pansy Divisiont” – folytatja a turnéval kapcsolatos gondolatmenetet. – „Kicsit elbizonytalanodtam, amikor láttam, hogy sokan beintettek nekik. Csak arra tudtam gondolni: a francba is, hát ezek a mi rajongóink?”
Armstrong válasza erre azt volt, hogy félbeszakította a koncertet egy szóló közepén, és ezekkel a szavakkal fordult a közönséghez: – „Mind kibaszottul szánalmasak vagytok. Három szám lement a koncertjükből, és ti élveztétek. Aztán rájöttetek a dalszövegeikből, hogy melegek, és most féltek tőlük. Erről van szó, ti is tudjátok. Féltek tőlük. Nos, remélem, mindannyian tudjátok, hogy a Pansy Division a rock’n’roll jövője.”
Arsmtrong számára, aki a zenekar másik tagjával, Dirnt-tel nőtt fel Rodeo-ban, Berkeley külvárosában, a homoszexualitás nem újdonság, és nem is olyan dolog, amitől távol kellene tartania magát.
– „Azt hiszem, mindig is biszex voltam” – mondja Armstrong egyszerűen. – „Úgy értem, ez a dolog mindig is érdekelt. Szerintem valamilyen szinten mindenki fantáziál az azonos neműekkel való szexről. Szerintem az emberek biszexnek születnek, és csak a szüleik és a társadalom sulykolja beléjük, hogy „nem, nem tehetem”. Azt mondják, az tabu. Berögzül a tudatukba, hogy ez rossz, pedig egyáltalán nem az. Gyönyörű dolog.”
Amikor arról kérezik, hogy vajon ki is próbálta-e ezt a gyönyörű dolgot, a nemrégiben házasodott (és leendő apa) Armstrong elmosolyodik. – „Azt hiszem, nagyjából csak a fejemben játszódott le ez a dolog. Soha nem volt igazán kapcsolatom másik férfival, de ez olyan dolog, amivel időről időre harcolnom kellett. Főleg 16-17 éves koromban. Gimiben mindenki azt hiszi, macsónak kell lennie, és támadják az embereket, csak mert valaki célozgat valamire a szexualitásukkal kapcsolatban. Szerintem ez rémes.”
Armstrong szexuális bizonytalansága természetesen nem maradt rejtve a rajongói előtt sem. – „Kaptam leveleket a Dookie-n lévő Coming Clean című dal miatt, ami a homoszexualitás felvállalásáról szól” – mondja hasonló nyugalommal, mint amivel Kurt Cobain beszélt az All Apologies című daláról, és annak elhíresült sorairól: „What else should I say/Everyone is gay.” (Mit mondhatnék még/Mindenki meleg.)
„Azzal, hogy beszélt a szexualitásról, Kurt valami jót tett” – folytatja Armstrong. – „Vagy ott van k.d. lang. Nagyon csodálom őt. Vagy Melissa Etheridge, aki szintén ott volt Woodstockban. Ő valami igazán jót és pozitívat csinál. Meg aztán ott vannak a meleg rockerek, akik nagyon is büszkék a szexualitásukra, mint például a Pansy Division vagy egy San Francisco-i banda, a White Trash Debutantes. Még nincsen szerződésük egy lemezkiadóval sem, de igazán erotikusak és a tagjaik meleg férfiak és nők.”
Bár nem beszél a férfiakkal való kapcsolatairól, Armstrong bevallja, személyes szálak fűzik a homoszexualitáshoz. – „Volt egy biszexuális barátnőm” – mondja halkan – „így visszetekintve azt hiszem, igazából leszbikus volt. És nekem ezzel nincs bajom. Úgy értem, akkor, abban a kapcsolatban csak ő volt és én, teljes elkötelezettség és odaadás. Nagyon monogám típus vagyok. Akkoriban nem számított volna, ha férfival vagy nővel van... így is, úgy is féltékeny lettem volna!”
Armstrongnak van egy meleg nagybátyja. – „Mindig is nyíltan vállalta a melegségét” – mondja némi habozás után. – „Nagyon közel áll hozzám, és mostanra teljesen elhatalmasodott a szervezetén az AIDS.”
Armstrong bevallja, hogy a rockvilág még mindig át van itatva a melegek és az AIDS-esek elleni előítéletektől, és azon mereng, vajon meg merné-e közelíteni a problémát a dalszövegeiben. – „Nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy az AIDS-ről írjak, de arról tudnék írni, hogy milyen elveszíteni valakit, aki közel áll hozzánk” – mondja, miközben elgondolkozva dörzsöli tetovált felsőkarját. – „Inkább arról tudnék írni, hogy mennyire tudatlanok és buták az emberek olyasmivel kapcsolatban, mint az AIDS. Mindig felhívom a közönségem figyelmét arra, hogy vigyázzanak egymásra. Igen… el tudnám képzelni, hogy ilyesmiről írjak.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
