Montrealban élni egyet jelent felvenni ennek a különleges városnak a hangulatát, amely annyira tiszteli, és szereti a művészeteket, hogy az még egy európai számára is meglepő.

...és egyet jelent megismerni Leonard Cohen művészetét.

 Leonard Cohen kanadai költő, író, énekes 1934. szeptember 21-én – hetven éve – született Montreálban.

 Leonard Cohen a zenén kívül szépírással is foglalkozik. Több évtizeddel ezelőtti önéletírása, a The Favourite game tavaly jelent meg nálunk A kedvenc játék címmel. Prózaírás mellett verssel is, Flowers of Hitler (Hitler virágai) megjelölésű kötetét díjjal jutalmazták.




A hatvanas évek elején saját zenekara volt a Bucksin Boys, amely elsősorban countryt játszott, zenei pályáján befutni csak később tudott. 1968-ban jelent meg első nagylemeze, a Songs of Leonard Cohen, amellyel elnyerte a közönség tetszését, majd ezt követően sorra jelentek meg lemezei, mint a Songs of a room vagy a Songs of love and hate.

Dolgozott együtt Phil Collinsszal, és egy időben megfertőzte a poposabb hangvételű muzsika, jellemzőbb módon azonban a rock, illetve a bluesos hangzás felé közelített. A kilencvenes években vissza-, pontosabban egy buddhista kolostorba vonul, ahol hat évig keleti filozófiával foglalkozik. A vallás számára meghatározó volt, annyira mégsem, hogy ne kezdjen el ismét zenélni. A kolostori évek után, 2001-ben kiadta a Ten new songs című albumát. Újabb nagylemezére rajongóinak három évet kellett várniuk, 2004. október végétől nálunk is kapható. A tizenkét dalt tartalmazó lemezre a Cohentől egyébként sem idegen lírai, szomorú ritmusok jellemzőek. A rendkívül érces hangú dalnok zenéje bár rétegzene, az őt kevésbé ismerőknek is okozhat kellemes perceket.

 2004. szeptember 21.)


Ma ünnepli 70. születésnapját Leonard Cohen énekes, költő, a melankolikus balladák egyik nagy mestere
„Aranyhangú” emberünk


Nyári verőfény, tópart, a fülemen walkman. „Mit hallgatsz?” – hangzott mellettem a kérdés. Átadtam a fülhallgatót. „Leonard Cohen? Hogyan lehet ilyen hőségben Cohent hallgatni? Őt esős, őszi estéken kell elővenni.” Hát nem! Szerintem Leonard Cohent bármikor lehet hallgatni: télen, nyáron, ősszel, tavasszal. Éveken, évtizedeken keresztül. És nem lehet megunni. (Azt hiszem, ebben minden Cohen-rajongó igazat ad nekem.) Úgy énekel azon a – cigarettától, alkoholtól, miegyébtől – egyre mélyebbé és rekedtebbé váló hangján, hogy egyszerűen képtelenség szabadulni a hatása alól. Olyan bensőségesen szólnak ezek a keserédes dalok, hogy az ember hajlamos abban a hitben ringatni magát: ez csak neki szól, Leonard Cohen egyes-egyedül neki énekel. És ahogyan szólnak a dalok egymás után, valami ott legbelül megmoccan az emberben. Persze az is lehet, hogy ez csupán a dalok „visszhangja”. Azok az érzések „tükröződnek vissza”, amelyekből ezek az andalító, szomorkás szerzemények születtek.

Leonard Cohen leginkább trubadúrnak titulálja magát. És mennyire igaza van! Hát ki az a nő, aki ellen tudna állni egy olyan vallomásnak, mint az I’m your Man?! Szóról szóra azt búgja, amit hallani akarunk. Hogyne lenne akkor a mi emberünk?! Persze modern kori trubadúr ő: nem a boldog, idilli szerelem megéneklője. Nála az idillikus, boldog hangulatba mindig vegyül valami szomorúság is. Pontosan tudja: minden boldogság magában rejti a későbbi boldogtalanságot, minden remény a lemondást, kiúttalanságot. ĺgy van kódolva. Szláv bánat, zsidó tragikum. (Lengyel-orosz zsidó szülők fiaként született Montrealban.) Nem hiteget bennünket, hogy minden szép és jó lesz. Nem ad tanácsot. Csak mesél: az örömeiről, a csalódásairól, a gyarlóságairól, az aggodalmairól, a tapasztalatairól. Arról, hogyan látja magát és a világot. Mint egy közeli barát, aki tudja, hogy ránk bízhatja a titkait.

Cohent angoltudás nélkül is lehet élvezni. Ám akik értik, azok még többet kapnak tőle. Hazájában, Kanadában már elismert költő volt, amikor – harmincon túl – énekelni kezdett. Saját bevallása szerint azért, mert rájött, hogy a zenéléssel több pénzt lehet keresni, mint a költészettel. Nem vonom kétségbe, hogy ilyesmit mondott, de ez, úgy gondolom, csupán amolyan önmítosz-rombolás. A XX. század második felének egyik legnagyobb hatású művésze bizonyára nem szívesen beszél elhivatottságról, küldetésről. Költőként is, énekesként is a „kis szavak” nagy hatású mestere. Az is rokonszenvessé teszi, ahogyan saját magát is képes kívülről szemlélni. A Tower of Song című dalában nem kis iróniával arról énekel, hogy nem volt más választása, hiszen „arany hangot” kapott ajándékba a születésekor. Cohen abban sem hisz, hogy a művészet megváltoztathatja a világot. Sőt, az is lehet, hogy még ennél is lehangolóbb gondolatai támadtak a saját művészetével kapcsolatban, amikor a 90-es évek elején jó pár évre bevonult egy zen-buddhista kolostorba. Szerencsére aztán visszatért, és új dalokat hozott magával.

A kedvenc játék című önéletrajzi ihletésű regényében (tavaly magyarul is megjelent) a főhős arról mesél, hogyan kezdett el gitározni. Bevallja, úgy érzi: a gitár énje nemesebbik részét hozza elő belőle. Nemcsak érzés ez. Bizonyíték van rá bőven: Susanna, So Long, Marianna, Everybody Knows, Take This Waltz – még sorolhatnám egy ideig a Cohen-mesterműveket. Amelyek, való igaz, nem változtatják meg a világot, de néhány pillanatra szebbé tudják tenni. Köszönet érte, Mr. Leonard Cohen

Cohen ereje és hite

Népszabadság • Jávorszky Béla Szilárd  • 2004. december 15

 Amikor 2001 őszén, 67 évesen, kilencévnyi hallgatás (buddhista meditáció) után új lemezzel jelentkezett Leonard Cohen, mintha újjászületett volna. Egy mélyen depressziós időszakot követően állt neki ismét dalokat írni, nem kapkodva, csak olyan tempóban, ahogy kikívánkozott, majd ugyanilyen körültekintéssel öntötte formába őket a multiinstrumentalista Sharon Robinsonnal közösen.

Ten New Songs (Tíz új dal) - ez lett az album címe, és ugyanilyen egyszerű és lényegre törő lett hozzá a zene. A Cohentől megszokott visszafogott, melankolikus, érzelmekkel telt dallamok voltak hallhatók rajta, hozzájuk jól megforgatott szavak, költői mélységű szövegek. És ha a mai felpörgött, túlhajszolt világban ezt a rendkívül lelassult, már-már bágyasztó tempót csak kevesen tudják is felvenni, az a tíz dal mégiscsak szép, meghitt, őszinte, vagy legalábbis annak tökéletes illúzióját keltő volt.

Azóta eltelt három év, és itt a folytatás - Dear Heather (Sony) -, melyre mindez már csak részben igaz. Ráadásul azzal, hogy Cohen időközben betöltötte a hetedik ikszet, óhatatlanul változott a kontextus is: az újrakezdés mámorát inkább az emlékezés, a zenei és szerelmi életút felelevenítésének igénye váltotta fel.

Persze nem elsősorban az, ami a lexikonokból fellapozható - az inkább csak amolyan kötelező tiszteletkör egy ebben az életkorban született lemez esetében. Hogy a huszonévesen írói-költői babérokra törő, Elvisnél egy évvel öregebb Cohen csak meglepően későn, krisztusi korban, harminchárom évesen (1967-ben) adta ki első nagylemezét, akkor, amikor már régen a nála majd egy évtizeddel fiatalabbakból álló Beatles és Rolling Stones uralta a zenei életet. Akkor is csak mások (főként Suzanne című korai dalát a repertoárjára felvevő Judy Collins) ösztökélésére lépett a reflektorfénybe, igaz, aztán jó darabig ott is ragadt. A hetvenes évek végén kiadott lemezei, mindenekelőtt az 1977-es Death of A Ladies' Man zárták le első, csillogásban és keserűségben vegyes korszakát, ettől kezdve már csak kétszer tért komolyabban vissza: 1988-ban az I'm Your Mannel és 2001-ben a már említett Ten New Songsszal.

Leonard Cohenről tehát nem állítható, hogy nagyon bőbeszédű fajta, az elmúlt 37 évben a Dear Heather még csak a tizenkettedik stúdióalbuma. A korongot a kétszáz éve élt Lord Byron egyik, számára igen kedves versének (Go No More A-Roving) megzenésítésével nyitja, és egy québeci népdal (The Faith) újraértelmezésével zárja, a végére bónuszként odabiggyesztve a híres countrydal, a Tennessee Waltz 1985-ben általa előadott koncertváltozatát.

Közéjük pedig betette tíz, főként saját házi stúdiójában rögzített új dalát, melyekben főként az elmúlt években a földi létből távozó barátaira és egykori támogatóira emlékezik, többek között a rhythm & blues énekes Carl Andersonra, A. M. Klein íróra és Jack McClellardra, az ismert kanadai könyvkiadóra, aki első lépéseit egyengette. No és persze nem maradhatnak ki a hölgyek sem: az egykori híres amorózó a Because Of című dalban vall saját szexepiljéről: "Néhány dal miatt, melyben a titkaikról beszéltem, a nők öregkoromra kivételesen kedvesek hozzám." Mindezt azon a bizonyos, senki máséhoz nem hasonlítható, női szíveket delejező mély orgánumán előadva.

A fő mozgatórugó tehát alapvetően nem az újrakezdés, hanem az emlékezés az ezzel járó gyakori rezignáltsággal és melankóliával, a Dear Heather mégsem monoton, egyetlen hangulati szálra felfűzött anyag. Igaz, a legtöbb esetben nem éri el Cohen legjobb munkáinak színvonalát, de ennél fontosabb: még az is, akitől (beleértve e sorok íróját) amúgy távol áll ez az édes-bús, szentimentalizmusba hajló coheni világ, az is meglepően sok erőt, szépséget és hitet találhat időnként ezekben a dalokban.

 Leonard Cohen  írásai Göbölyös N. László fordításában:

Vessük össze mítoszainkat

A Föld fűszerdoboza

Virágot Hitlernek, A Rabszolgák energiája

Egy nőbolond halála

Kötetben nem szereplő versek

Az irgalom könyve (részlet)