25. Fejezet

Salub városában a királyi palota hátsó termében egy férfi ekkor tárta hatalmasra ablakai szárnyát. Két madár reppent be, egyikük lábán egy odaerősített levél volt. A mágus lecsatolta azt, majd gyorsan becsukta az ablakot. Elolvasta a levelet, majd gyorsan kisietett a szobából.

Lesovar király tanácsadóival társalgott, amikor az aranyló mágus belépett az ajtón.

- Az Uralkodónő holnap alkonyatra ideér! – kiáltotta a mágus – Úgy rendelkezett, hogy már az este folyamán kívánja megnézni a sereget.

A király végignézett a tanácsadóin, és pillantása hadserege vezérén állapodott meg.

- Úgy gondolom, felesleges kommentálnom hírt. Holnap estére a seregem készen álljon az Uralkodónő méltó fogadására! Most elmehettek! – adta ki a parancsot, majd a mágushoz fordult. – Zarkar! A Királynő hamarabb érkezik a vártnál. Mi oka van a sietségre?
- A kékek lassan elérik Visrad városát. Trowell még felkészületlen, addig kell a királynőnek ideérnie, ameddig idejében kézbe tudja venni az irányítást.
- Trowell akár máris megrendelheti országa koporsóját! Új, és erős szövetségesre leltünk! Nézd országunk felvirágzását!
- Emberemlékezet óta nem volt Norvulon ilyen gazdag mint most! – felelte a mágus – Döntésed az uralkodónővel kapcsolatban bölcs, megfontolt, és előrelátó volt.- hajolt meg a király előtt, majd folytatta: - Az utasítás szerint holnaptól nem végeztethetjük ki a lázadó tanítókat, papokat, és gyógyítókat, sem a lakosság köréből a zendülőket. Az uralkodónő kíséretében még érkezik néhány a pótlásukra, ők lesznek azok is, akik majd az itteni papok, tanítók, és gyógyítók felett átveszik az irányítást, és tanácsaikkal ellátják a gyakorlatlanokat.
- Nagyszerű! Nagyszerű! Tehát erre sincs már tovább gondom! – tapsikolt a király – Mégis, akkor mit tegyünk a zendülőkkel?
- A királynő utasítása szerint őket, elzárt, biztonságos helyre kell szállítani, ahol az egyik kíséretébe tartozó lelkész majd megpróbál a lelkükre hatni.
- Ó milyen kegyes! Igazán kellemetlen volt ez a rengeteg kivégzés! A nép körében csak ideig-óráig szórakoztató, de egyre több a nem tetszésről hozott hír, és ez aggályra adott nekem okot.
- Én találtam is egy helyet...- folytatta a mágus – Egészen a keleti hegység lábánál. Ott van egy elhagyatott vára királyomnak, amiről bizonyára már meg is feledkezett..
- A keleti hegység lábánál? – kérdezte a király elgondolkodva – Nem emlékszem. Lehet, még apám építtette régen.
- Nem uram, még csupán tíz éve, de sohasem járt még ott. Éppen ezért bátorkodtam rágondolni, ugyanis a vár a hegy oldaláról védett, nehezebb a szökés.
- Rád hagyom a döntést mágusom, tégy belátásod szerint! – felelte a király
- Királyom én csak keresem a magam szerény módján a megoldásokat, hogy megkönnyítsem a te hatalmas, és fárasztó munkádat!

A király alig láthatóan biccentett, majd az ablakhoz lépett. Hosszan figyelte a kinti eget, majd megszólalt

- Valaha innen két országnyira is a földeket Norvulon királya uralta. Falvak-városok félték katonáink kardjait, és hódolattal hajoltak meg ha csak meghallák a király nevét. Vezéreik feje úgy hullt katonáink kardja alatt, mint az aratás alatt a búzakalász, s vérük nyomán gyúrta a birodalom az erejét, mint a pékeink a frissen őrölt lisztből a kenyeret. S nézd most szánalmas asztalomat! – mutatott szét a láthatáron – Apám őrülete nyomán a földek visszatértek régi királyaik véréhez! S csak apró töredéke maradt immár nekem a régi, rettegett, hatalmas birodalomból! Most itt a remény újra.

A mágus komoran figyelte Lesovart, szeme azonban szikrákat lobbanva pillantott a király mohóságtól remegő ujjaira

- A remény csupán a tettekhez fűzött csalfa remény marad, ha a tetteket nem oly bölcs akarat irányítja, mit a tied királyom! Az uralkodónő választása nemhiába esett Norvulonra! A környező királyok mindegyike boldogan fogadná őt udvarába, de ő leghűségesebb szövetségeséhez tart, hozzád királyom. Ha nem csalatkozik a szövetségben, akkor Norvulon hatalmasabbá válik majd mint valaha is volt, s néped lábaid előtt térdepelve féli majd minden szavadat.
- S vajon mit vár ez a nőszemély majd mindezért cserébe? – fordult vissza a király – S vajon nem akarja-e majd átvenni jogaimat, és uralkodásomat, ha elérkezik az idő?

A mágus egészen közel ment a királyhoz. Arcát mellé helyezve suttogta a mohó fülekbe

- Ő csupán egy asszony, akit könnyedén felhasználhatsz terveidhez. Egy asszony, de te erős, s bölcs férfi vagy! Ne csaljon meg pillanatnyi ereje! Igaz válogathat, de segítségért jön, s a te kezed választotta. S a segítségnek ára van! Nyújts kezet, de rántsd el a testet magát!

A király szemében szikrák gyúltak, s elégedetten mosolyogva nézett Zarkarra.

- Méltó a helyed mellettem mágusom! Méltó lesz a jutalmad is!

A mágus meghajolva hátrált.

- Most távoznék Uram, ha nincs ellenedre – felelte
- Menj csak, pihennem kell. Holnap nagy nap virrad ránk.



A mágus hirtelen megfordulva kisietett a trónteremből. Hosszú folyosókon ment végig, míg visszaért szobájába. Betérve gondosan bereteszelte maga mögött az ajtót, és egyik szekrényéhez lépett. Egy rúnákkal díszített, faragott ládát vett onnan elő , és kinyitotta. A ládában egy kígyó hevert, s hirtelen felébresztve a mágus felé kapott.

- Ó ne olyan hevesen barátom! – intette a mágus. – Előbb hadd készüljek fel!

Asztalához lépett, és egy hatalmas könyvet nyitott fel, majd lassan , tagoltan, hangosan olvasni kezdett:

Kordo menthus vé le sor
Vordo méle le rúnia
Selther donte dúrevol
Hertow de Asrívia

A szoba a szavak nyomán lassan egyre hidegebbé vált, s arany színű köd vonta be az egyik sarkot. A ködből lassan sötét árnyalak bontakozott ki, majd egy másik, majd még egy, egészen míg három fekete alak nem lépett ki belőle.

- Az asriviniai árnyak! – suttogta boldogan a mágus
- Urunk készen áll a fogadásodra- szólt rekedten az egyik alak. Hangja hideg volt, mint a levegő körben mindenhol. – Igyekezz, mert a méregnek addig hatnia kell, míg a hideget tartani tudjuk

A mágus azonnal a kígyóhoz lépett. Felemelte azt, és az ágyához lépett, amelyre lefeküdt. A kígyót ingén belülre helyezte. A kígyó ekkor fejével megkereste a mellkason belül dobogó szív helyét, majd hirtelen mozdulattal éles nyelvével átdöfte a mellkast egyenesen a szívhez hatolva. A vér a kígyó nyelve mellett lüktetve tört fel. Az árnyak ekkor rávetették magukat a haldokló testre, és mohón inni kezdték a vért. A test lassan teljesen eltűnt, és csak egy másik hatalmas tekergő arany színű kígyó maradt a helyén. Az árnyak ekkor felemelték az aranykígyót, beléptek az aranyködbe, és pillanatok alatt tűntek el a köddel együtt.