Lana , Sella! Készen álltok? – Rose toporgott a hálószobaajtóban. Főkötője már makulátlanul simult a fejére, türelmetlenül nézelődött az emeleti folyosó ablakán kifelé.
- Gyere be Rose! – hallatszott bentről – Azonnal készen vagyunk.
Rose kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön.
- Nem megyek beljebb, már indulnunk kellene!
Lana már a felöltőjét gombolta, amikor Sella az ablakhoz lépve megszólalt:
- Rose! Újra itt ez a különös idegen a hátsó bejárat előtt!
- Ó! Tudtam! Tudtam, hogy ma itt lesz! Ezért iparkodtam annyira elindulni! Semmim sem kívánja őt látni! – felelte mérgesen Rose
- Kicsoda Rose? Epymis? – kérdezte Lana, miközben ő is az ablakhoz lépett.
- Ő, ő! Persze, hogy ő az! Mióta visszajöttetek azóta nagyon sokat jár ide! Nem lesz ennek jó vége! Nagyon nem lesz! – felelte Rose vészjóslóan. – Így is csak nagy nehezen tudtam a szomszédok kíváncsiságát eloszlatni veletek kapcsolatban. Ha bárki kérdezné a vásáron, akkor távoli rokonok vagytok!
- Tudjuk drága Rose, tudjuk! – mosolygott Lana – Ne aggódj! És Epymis miatt se főjön a fejed! Nagyon jó oka van Rhundelnek arra, hogy idehívja őt! Nem hiszem, hogy a szomszédok észrevennék. Epymis nagyon óvatos, légy nyugodt, nem fog bajt hozni a fejünkre!
- Nagyon titokzatos lettél Lana mióta hazajöttél! Ismered talán ezt az embert? – kérdezte Sella
- Nem. Személyesen nem ismerem. De amiket megtudtam róla, azok megalapozták a megérzéseimet vele kapcsolatban. – hirtelen ellépett az ablaktól – Sajnálom, de nem mondhatok egyelőre többet. Készen állok én is – nézett Rose-ra – Akár indulhatunk is! Sella?
- Igen induljunk! Oly régóta nem jártam már vásáron, hogy az idejét sem tudom!
Leérve a lépcsőn még hallották, ahogy suttogó ajtaja csendben becsukódik. Rose fejcsóválva ment a kijárat felé.
- Sajnálom, hogy csak most van alkalmad a rég áhított vásárba menned. Nagyon hideg van odakint, nem időzhetünk túl sokáig, ha nem akarunk alaposan megfázni! – nézett Rose Sellára
Kilépve az ajtón hideg szél csapott az arcukba. A tél már a kertek alatt járt. A kora reggeli dér már belepte a kopasz fák ágait, az ég szürke sóhajként nehezedett a világra.
A vásár azonban nyüzsgő, és színes volt. Az árusok hangos kiáltozással kínálták portékáikat, időnként nehéz kelmét borítva az arra járóra, hogy tapintsa meg, milyen kellemes viselet. Rose, és Lana a zöldségek fele ment, Sella magukra hagyva őket varrnivalót keresett a születendő gyermek számára.
Áthaladva a piacon, Rose hirtelen megtorpant. Lana kezét megragadva húzni kezdte egy sátor irányába.
- Itt van a látó! – suttogta izgatottan – minden alkalommal betérek hozzá.
A sátor élénk lila színben tündökölt, széles bejáratán színes szalagokat lengetett a szél.
- Rose nem mondod komolyan, hogy hallgatsz az effélékre! – ütközött meg Lana
- Ő nagyon különleges ember! – felelte továbbra is suttogva Rose – mindent lát. Látja a gondolataidat, a betegségeidet.., sőt, még a múltad, és a jövődet is!
- Tudja Rhundel, hogy az efféle helyekre jársz? – kérdezte Lana
- Ó! A suttogó! – legyintett lemondóan Rose - Ő túlságosan földhözragadt, hogy az ilyeneket elmondhassam neki! Régóta szolgálom már, de mindig dühödt szikrákat szórt a szeme, akárhányszor szóba hoztam az efféle témákat előtte. Úgy sejtem nehéz lenne neki megmagyarázni, hogy vannak a világban nagyon különleges dolgok is, amikre nem lehet földhözragadt magyarázatokat találni.
- Valóban? – mosolygott Lana – Talán csak az efféle vásári jósokról nincs túlságosan jó véleménye nem gondolod?
- Azt mondom, kár vesződni vele! Makacs vénember! – állt meg a sátor előtti kígyózó sor mögött – Itt is volnánk! – mosolygott szélesen. – Itt kell várakoznunk, ameddig ki nem jön az inasa, hogy szólítsa a következőt.
Ekkor a sátor megnyílt, és egy nő lépett ki rajta. Rose élénken integetni kezdett felé, mire a nő mosolyogva indult meg feléjük. Lana hátán különös hideg futott végig. Szorosabbra húzta magán a felöltőjét, és figyelte a közeledőt. Keze önkéntelen kúszott domborodó hasára amikor a nő melléjük lépett. Csontos, vékony arca viaszsárga volt, hosszú, hegyes orral a közepén. Szája keskeny, szinte csak csíknyi. Szeme kék, de nem mély, hanem színtelen, meghatározhatatlan kék szerű. Pillantása felületes, örökösen nyugtalan, mintha félne valamitől. Fejét magasan hordta, vékony nyakán folyamatosan feszült a bőr.
- Rose! – szólt éles, magasan rezgő hangon, melynek hallatán Lana apró grimaszt vágott, mintha bántaná a fülét. Mégis érdeklődve figyelte, igyekezvén elhessegetni magától az ellenszenvet. – Milyen öröm téged újra látni! – folytatta a nő, karjait ölelésre tárva – Nagyon sokat jártál a fejemben, aggódtam, hogy túl sok terhet vállalsz magadra azzal a nagy házzal. – Míg Rose-t átölelte, Lana látta, hogy nem hunyja le a szemét, és az ajkán viselt mosoly egyetlen más izmost sem mozdít meg az arcán, szeme hidegen, szinte élettelenül nézett.
-Andrea! – tárta Rose is szét a karját, majd kibontakozva az ölelésből folytatta – Rhundel háza nem oly nagy, és szerencsére már segítő kezem is akad – mutatott Lanára – Távoli rokonom, és kis időre ide költözött az édesanyjával.
Andrea ekkor a pillantásra sem méltatott Lanát fürkészte, majd szeme megakadt Lana hasán.
- Úgy? – kérdezte le sem véve a szemét Lana állapotáról – Az édesanyjával? – emelte szemét Rose-ra vissza. – És hol van a kedves férje? – Lana ekkor hatalmas rúgást érzett legbelül.
- Persze nem is mondtam! – szabadkozott Rose, és zavartan pillantott Lanára
- A férjem jelenleg más országban van – felelte lassan Lana – Ezért jöttünk ide, hogy ne legyünk magunk. Ha valamit tudni óhajt, akkor szívesen válaszolok magam is. – húzta ki magát. - A nevem Lana.
Andrea arca hirtelen nyájassá változott a kimértről. – Jaj ne haragudjon kedvesem! – mosolygott immár Lanára is – Igazán nem szándékoztam megbántani – megragadta mindkét kezével Lana egyik kezét, és barátságosan simogatta. – A nevem Andrea, itt lakom a városban immár hét éve egyedül, mióta drága férjem eltávozott. Azóta keresem a vigaszt, és meg is találtam ebben az emberben – mutatott a sátorra. – Immáron a látó tanítványának mondhatom magam. Gyökeresen megváltozott azóta az életem mondhatom! Rose is egyre gyakrabban jár ide, ő maga is elmondhatja mennyire jó hatással van az emberekre ez a nagyszerű mester! Már én magam is képes vagyok erre-arra – húzta sokatmondóan magasra szemöldökét – és a látó megmondta, hogy hamarosan gyógyítóvá is válhatok! És! - emelte fel mutatóujját, mintha a legfontosabbat most közölné – megkaptam tőle a beavatásom után a gyógyító-nevem! Erre nagyon büszke vagyok! Ebben a borzasztó világban nagy szükség van arra, hogy szeretettel forduljunk egymás felé!
- Látod Lana! Mondtam én, hogy különleges ember! – hunyorgott biztatóan Rose – Látod Andrea is ugyanezen a véleményen van. - majd Andreához fordult – Mond csak kedveském, és milyen néven tisztelhetünk téged ezentúl, mint gyógyító?

- A gyógyító nevem: Snebaly. Ha megkérhetnélek benneteket, nyilvánosan ezentúl ezen a néven szólítsatok! Meg kell, hogy ismerje a köztudat ezt az új oldalát is a képességeimnek.
Lana tanácstalanul pislogott egyikről a másikra, majd megkönnyebbülten elmosolyodott. – Úgy látszik az állapotom miatt kissé túlérzékeny vagyok! – majd a nőre nézett – Nagyon örülök, hogy megismerhettem!
- Tegezz csak nyugodtan kedvesem, hiszen immáron barátnők lettünk! Gyere Rose! – fordult Rose fele – Nem kell végigállnod a sort, bevezetlek hamarabb!
Rose Lanára nézett, de az elutasította az invitálást:
- Ne haragudj Rose, inkább kint maradnék a levegőn! Nem érzem túl jól magam! Megkeresem S.. –akadt meg – … az anyámat. – Hátra sem nézve sarkon fordult, és igyekezett elvegyülni a tömegben.- „A legtöbb asraviniai leszármazott vásári pojácává vált, nem ápolta önmaga képességeit, csak apró töredékét őrizte meg annak, és olcsó kuruzslásokból tengeti életét. Sokan közülük, már nem őriznek semmit őseik képességeiből, csupán emlékeznek az szüleik, nagyszüleik elbeszéléseire, és azt váltják aprópénzre. Kár rájuk szót fecsérelni, mert szégyen, ha csak említésre is kerülnek.” - Zúgtak a fülében Rhundel szavai. Sellát pillantotta meg, ahogy elmélyülten alkudozott egy kofával.
- Lana! – pillantotta meg őt Sella – Hol hagytad Rose-t? Nézd milyen szép kelmét vettem! Puha, és meleg. Épp a legmegfelelőbb egy kicsi gyermeknek!
- Rose egy jóshoz ment be valami barátnőjével – felelte Lana
- Egy jóshoz? Hiszen Rhundel házában él!
- Rose nem tudja, hogy Rhundel mágus, és a suttogó szeretné is, ha sohasem tudná meg. Kérlek ezt tartsd te is tiszteletben!
- Ó! Ennél mi sem egyszerűbb! Rose-al nem lehet Rhundelról beszélni. Egyszerűen kikerüli a témát. Valami megegyezés van közöttük azt hiszem. Milyen jósnál van?
- Ez csak egy vásári pojáca, suttogó beszélt nekem róluk. Vele nem érdemes törődni.
- Hát kivel érdemes Lana? – fürkészte Sella Lana arcát.
- Az a nő... Rose barátnője. Nem tudom...,olyan különös, furcsa érzésem támadt mikor láttam.
- Mi az, hogy furcsa?
- Nem fontos..., azt hiszem , csak fáradtabb vagyok a kelleténél. Igazán..., igazán kedves nő. Barátságos. Nem is tudom. Nincs semmi okom arra, hogy rosszat feltételezzek.
- Furcsa érzésről beszéltél.
- Nem, most már biztos vagyok benne, hogy csak szédülés volt. Nem fontos valóban.
- Biztos?
- Igen biztos. Ne aggódj! – mosolygott Lana.

Nemsokára felfedezték az immár megpakolt kosárral közelgő Rose vidám arcát a tömegben.
- Ha befejeztétek a nézelődést, akkor ideje indulnunk, hogy készen legyen az ebéd időre! – nézett szigorúan, huncut szemekkel a két nőre – Nincs időnk itt bámészkodni!
- Rose! Idáig rád vártunk! – felelte a meglepett Sella
- Tudom én.- nevetett Rose – De mégsem mondhatom Rhundelnek, hogy azért késik az ebéd, mert egy jósnál ücsörögtem! Majd rátok fogom! – nevetett.- Vagy inkább a mérhetetlen hosszú sorokra!

Hazatérve mindnyájan a konyhába tértek, és segítettek Rose-nak a főzésben. Rhundelt azonban hiába várták az ebéddel. Már a kora est sötétje vonta be a házat, amikor Epymis halk csoszogását hallották a folyosóról, mögötte Rhundel hangját, ahogyan elbúcsúzik, és becsukja a hátsó ajtót.
- Lana! Ideje munkához látnunk! – szólt Lanának.
Lana követte suttogót a folyosón. Rhundel izgatottan csukta be mögöttük az ajtót, majd egy asztalon álló csomagra mutatott.
- Gragorus meghozta az első csomagot! Hestor az éjjel eljön érte, és addigra mindennek készen kell állnia. Készen állsz? – nézett Lanára
- Igen Rhundel készen állok.
- Akkor elmondok most mindent. Ülj le kérlek! – mutatott egy heverőre. – Egy igen erős varázslatot hajtok végre rajtad. Ez a varázslat felszabadítja benned minden eddigi szomorúságodat. Veszélyes varázslat, se nem fehér, se nem fekete mágia. Mindkettő, és egyik sem egyben. Csak akkor vagyok hajlandó elvégezni rajtad, ha nincs benned egy szemernyi bosszú sem. Ha van, akkor a varázslat hatására a gonosz kezébe kerülsz, hozzá szól a lelked, és egyszer még megkaparinthatja azt teljes egészében. Ha azonban olyan tiszta, és nemes vagy, mint amit gondolok, akkor könnyeid adják majd a felszabadulást a gostheroknak, Diabolus fekete katonáinak. Most felelj! Mered-e vállalni a kockázatot?
- Nincs bennem bosszú, soha nem is volt még a szikrája sem.
- Ha bizonytalan vagy, csak szólj! A gyermeked is veszélybe kerülhet! – Rhundel láthatóan maga is megrettent
- Nincs bennem bizonytalanság. Álljunk neki! – felelte nyugodtan Lana
- Hát jó. Akkor kezdjük! – az asztalról felvett egy adag füvet. A kandalló tüzébe dobta. A fű illata perceken belül betöltötte a szobát. Majd odalépett Lanához egy pohárral a kezében. – Ez itt a Rubintkönny. Ezt az italt itatja Gothenár is az eltávozókkal, hogy azok szíve felnyissa minden innen hozott bánatukat, mielőtt megtisztulva átmennek a másik oldalra. Ha megiszod, hatalmas, mélységes fájdalom kel életre benned. Ez a fájdalom azonban nem idegen. Átélted már minden ízét valaha az életedben, de most együtt, és erősebben éled majd meg. Odaát, ha isznak belőle, feledik is a fájdalmat, bár nem feledik a történteket. Az eltávozottak úgy lépnek a másik oldalra, hogy bölcsen, és a legletisztultabb érzelmekkel gondolnak elmúlt életükre. Könnyeiktől, fájdalmaiktól megszabadítja őket odaát ez az ital. De itt, nem szabadulhatsz tőlük, mert léted minden pillanata újra előszedi az emlékezetedből, és azok fájdalmas élményekké válnak benned újra-és újra. Csak egyszer kell átesned ezen a varázslaton. Később elég, ha csak meditálva eljutunk együtt azokhoz a pillanatokhoz, és a fájdalom újra lelked legmélyéből tör majd elő.

Lana engedelmesen vette át Rhundel kezéből az italt. Orra már tele volt a fű illatával, szíve már így is ólomként nehezedett mellkasában. Egyenletes, lassú kortyokkal itta meg. Szemét lehunyva várta, jöjjön, aminek jönnie kell. Felgyorsultak fejében egyszer csak az emlékek. Olyanok törtek elő, amelyekre egyébként már nem is emlékezett. Szegénységük, édesapja keze a tenyerében, majd az este, amikor édesanyjára várt, mikor az tüzelőért indult az erdőbe. Az aggódás, és a félelem, hogy esetleg valami baja történhetett. Majd Tündérkéz halála, és integető keze, ahogyan Gothenarral távozott... Selevir, és a bánat, hogy nem láthatja... hangtalan rázkódott. Torkát valami erősen elszorította, gyomra görcsben húzódott össze. Úgy érezte, valaki súlyos köveket tett a mellkasára, ami nem képes többé kitágulni, hogy levegőhöz juttassa . Görcsbe rándulva húzódott össze a heverőn, arcát kezébe temetve hangtalan, lélegzetvisszafojtva sírt. Könnye folyóként ömlött a szeméből. Rhundel betakarta őt, és apró üveget tett az arca mellé.
Pár percig tartott az egész. Suttogó eloltotta a kandallóban a tüzet, majd tiszta vizet vitt Lanának. Megitatta, majd hagyta, hogy az mély álomba zuhanjon.
- Diabolus akkor vesztette el minden reményét, hogy valaha is hatalomra törhet, amikor ezek a gyermekek a világra születtek.- suttogta halkan, majd kiment a szobából.


Lana néhány óra múlva megtörten, fáradtan jött ki a szobából. Hatalmas barna szemei bedagadtak, arca gyűrött volt. Hosszú, derékig érő aranybarna hajfonatából a szálak könnyektől nedvesen tapadtak arcába. Rose ijedten nézett rá, Sella is értetlenül meredt a nappaliba lépő Lanára. Rhundel a karosszékben ülve könyvébe mélyedt.
- Mi történt Lana? – kérdezte csodálkozva Rose
- Csak elbóbiskoltam Rhundel szobájában, és rosszat álmodtam. Úgy tűnik sírhattam is álmomban, az egész arcom nedves – felelte Lana
Sella kérdően nézett Rhundelra, de az fel sem pillantott a könyvéből.

Sokáig ültek ott halkan beszélgetve. Még éjfél előtt azonban valaki hangosan verni kezdte az ajtót. Rose iparkodott kinyitni. Rövid beszélgetés után Rose a nappaliba lépett, és megszólalt.
- Rhundel! Jó barátom van itt. Segítségre van szüksége. Az éjjel leégett a háza, és oda mindene – mondta izgatottan- Nincs hova menjen, csak rám számíthat. Ugye befogadod őt, és nem vered ki a sötét, és hideg éjszakába?
Rhundel lassan emelte fel a fejét a könyvből.
- Ha jól sejtem Rose, te már régen megadtad a választ. A sors nem válogat a tréfáiban, mit felelhetnék én most? Engedd be!
A Rose mögött álló alak ekkor előrelépett. Lana döbbenten nézett rá. Andrea nézett szembe vele.
- Köszönöm Rhundel, hogy házadba fogadtál. – felelte nyugodtan. Hangja színe volt még magasabb csupán, mint a vásáron, de arca semmilyen érzelmet nem árult el. Méltóságteljesen lépett közéjük, kérés nélkül elfoglalt egy széket, majd fitymálva körbenézett. – Rose! Szükségem volna egy teára... kérlek.