Szivárvány a kéken. Görbült mosoly ívelődik sírás és vigasztalás között az égen. Mintha a mégsem lehet nem lehetje a végtelen színeiben a mindenség cseppjein nevetne. Nem rajtam, nem a világon. Tündérkéz érintés a valón, s az álmon
A festmény Sánta Kíra munkája a Tündérkéz ihletése nyomán.
Ha szereted a kalandot, a törpéket, a tündéreket, és más különleges, eddig sohasem hallott lényeket...
Ha hiszed azt, hogy a rossz nem használhat eszközként, és hiszed, hogy van értelme ellene küzdeni...
H kedveled a hősöket, azokat, akik sohasem hitték, hogy valaha hősök lehetnek...
Ha hiszel az igaz, sohasem múló szerelemben, és annak erejében...
Ha kíváncsi vagy egy eddig titokzatos, mindent körbeölelő világra...
Indítsd el a zenét, olvasd el a verset, és nézd a
sllideshowt!-))
Air (J.S. Bach)
A tavasz szőkeségét cibálja még a hideg gyémánttá
fagyasztja hulló könnyét a virágon Puha sóhaja a fák közt szomorú ködként
lebeg Hideg szélként búcsúsüvít még egyszer a világon Árnyékból napra tör
a mohó bimbón az ideg Zsenge zöld akarat az éledő földnász ágyon Nyiss
ablakot kedves, már csak riogat az emlék Az öröm mindig ott lapul, ahol nem
is keresnéd.
Beszőtte már a lelkünk vasgyökere a gondnak, rothadt,
hamis gyümölcse ragasztja le valónk fejünk felett roskatag felhők
toporognak Szél sem mozdítja már üresen veszteglő hajónk. Küldj galambot!
Az olajfák közel suhognak A mézédes ígéret holnappá szelídülve
kacsint, lágy égszínkék váltja fel bennünk végre a ránk nehezedett súlyos
karmazsint.
Csak a mosolyod látom. S húz engem is nehézzé súlyos
lüktető, erős szíved fájok a fájdalmadban, tart az akaratod kit márvánnyá
faragva nemzettek létre erőnk csak az, és senki más nem értheti
meg.
Csak a hangodat hallom. Mint monoton szívdobbanás, lüktet
bennem ütemmé zakatolva a lényegét a létnek: évről évre nyílva
vigaszodba, benned szétáradva önmagam engeded szeretnem, utat adva a
túlélő reménynek.
Csak a karodat érzem. Vénád élettel önti teltre,
zúgva-zubogva mossa szorosan őrzi törékeny lelkem minden
titkát énátömlesztésben lettünk eggyé ketten, forrtunk össze mindennél
erősebb-szorosra, magunkon tartva valónk minden súlyát.
Meddig
tart ez? A perc örökké. Kaptam-adtam, maradtam életben neked. A hideg
elköszön, s a tavasz szőke haja kibontva száll előttem. Holnapom lesz-e?
Ki tudja? A ma elüti a múlt perceit, a jövőnk itt szalad
előttünk. terveket sző, majd a lábainkhoz fut... gyermekünk a galamb
szájában az olajág, őt nézd, ha hajótöröttként reményt vársz, mi magunk a
múlt, és a jelen. Szél híján eveznünk kell. Ez a dolgunk, hisz
felnőttünk, s erőnk a bennünk hullámzó örök szerelem
Az oldal jelenleg csak mint virtuális könyv szolgál a saját írásaim tárolásához. Láthatóan elavult, nélkülöz minden új elemet, ennek az oka, hogy több mint tíz éve szinte hozzá sem nyúltam érdemben.