Szivárvány a kéken. Görbült mosoly ívelődik sírás és vigasztalás között az égen. Mintha a mégsem lehet nem lehetje a végtelen színeiben a mindenség cseppjein nevetne. Nem rajtam, nem a világon. Tündérkéz érintés a valón, s az álmon
A festmény Sánta Kíra munkája a Tündérkéz ihletése nyomán.
Ha szereted a kalandot, a törpéket, a tündéreket, és más különleges, eddig sohasem hallott lényeket...
Ha hiszed azt, hogy a rossz nem használhat eszközként, és hiszed, hogy van értelme ellene küzdeni...
H kedveled a hősöket, azokat, akik sohasem hitték, hogy valaha hősök lehetnek...
Ha hiszel az igaz, sohasem múló szerelemben, és annak erejében...
Ha kíváncsi vagy egy eddig titokzatos, mindent körbeölelő világra...
Indítsd el a zenét, nézd a slideshowt,
és olvasd a verset!
Akiket
rámbízott az ég...
Éjjel csak csendes
szuszogás a dallam, hálásan nézem a fénylő eget, hogy adott kart nékem
ölelni, és gondoskodni két fáradt, csontos kezet. Borostyánkönnyekként
akasztom napi imám sóhaj-nyakékre, kiket rám bízott az ég, ragyogjon
azoknak óvón szívére.
Úgy elrepült minden... apró lábak
botlása komoly lépésekre váltva figyelmeztet éltem arany
alkonyára, mert fut az idő, s ki most még lép, majd elhalad, s csak
suttoghatom a hátát látva utána a szerető szavakat.
Még mind
körülöttem, a csak ülök összetöpörödötten a lélek nagy súlya alatt: mit
nem tettem ma meg? Még mi maradt? Halaszthatom-e
holnapra, akaszthatom-e madzagra száradni izzadt homlokom... lesz-e
elég órám, napom, hogy feleljek azokért, kiket felelősséggel rámbízott
az ég?
Fiam csendben átölel, ha fáj, s csak halkan kérdezi,
láttam-e, hallottam-e.., hogy érdekel-e? Anya, képzeld! S csillog az a
két gyönyörű kék szeme. Látom fiam, s hallgatlak, s hogy érdekel-e? Minden
rezdülésed, minden sóhajod bennem él, de most húgod épp enni kér, és
mennem kell..., de mutasd mégis!
Lányom csendben megsimít, ha
látja, nem dőlök össze a bánat szavára, ha életre kelek
csakazértis. Kezét kezembe kulcsolva jön velem s szemében a jövőbe vetett
hitem kacsint egyet nekem.
S a pamlagon összekuporodva macska a
kutyához, édesen dorombolva s kint kapar a másik: már a nyitott ajtót
várja, lassan bevonul, csak halkan egyet nyávog, tegyem már elé végre a
macskatápot.
Leülök a földre, s csak nézem csendesen őket, vajon
elég-e az, ahogy szeretem a velem élőket? Néma fohászom elnyeli a
csillogó, éjjeli sötétség: adjon erőt nekem gondoskodni mindről, kiket
kegyesen rám bízott az ég.
Az oldal jelenleg csak mint virtuális könyv szolgál a saját írásaim tárolásához. Láthatóan elavult, nélkülöz minden új elemet, ennek az oka, hogy több mint tíz éve szinte hozzá sem nyúltam érdemben.